Apukám megoldotta, hogy én járhassak gimnáziumba. Nem kellett 6 km-t bicikliznem az állomásra, nem kellett kollégistának lennem: Megint 5 perc volt vonattal a celldömölki gimnázium. De milyen áron? Neki kellett naponta 6 km-t biciklizni a munkahelyére. Kemenesmihályfán, a volt Vidos-kastélyban lett nagyon kényelmes lakásunk, de az állami gazdaság, ahol Apukám lett főkönyvelő, Vönöckön volt, tőlünk 6 km-re.Ezt én csak most tudom igazán átérezni, akkor természetes volt, hogy én újra járhatok gimibe, megúsztam a gyenge félévi bizonyítványt, Ide az előző évi kitűnőkkel jöttem át, és itt is úgy léptem be az új osztályba, hogy természetesen én vagyok a legjobb. De azért éreztem, hogy egy kicsit le vagyok maradva, hiszen én ebben a tanévben igazán csak márciustól kezdtem el tanulni. De itt rátettem egy lapáttal, és év vége felé már mindenből kitűnőre álltam. És akkor beütött a krach: kiderült, hogy, mivel december közepétől márciusig nem jártam iskolába, magánvizsgát kell tennem. Az egész éves tananyagból, amit én csak márciustól tanultam. Minden tárgyból, még tornából is szóbeli vizsgát kellett tenni, a tételeket is megkaptuk, de a vizsga előtt csak rövid idővel, így igazából nem lehetett felkészülni. Négyen vizsgáztunk, én mentem át egyedül. De azért nem volt teljes a siker! Matematikából már tudta a tanár, hogy nagyon jó vagyok, tudtam is minden, remekül. Igen ám, de a fizikatanár is ő volt, és azért volt néhány képlet fizikából, amit nem lehetett kitalálni, ha meg nem tanultam. A tanár ajánlata: matek ötös-fizika 1= 6:2=3 mindkét tárgyból. Muszáj volt beletörődnöm, tényleg nem tudtam a fizika tételt. Magyarból is ráfáztam. Kötelező olvasmány volt a Szigeti veszedelem, de én ezt persze nem olvastam. Ha nem hagyom ki azt a pár hónapot, akkor biztos elolvastam volna, mert soha nem hagytam ki kötelező olvasmányt, de hát ez már csak egy ilyen tanév volt. És hát mit húztam? Természetesen Zrínyit, a Szigeti veszedelmével együtt. Először még hantáztam valamit a Török áfium ellen való orvosságról, meg az író haláláról, a vaddisznó... , de aztán mégis csak következnie kellett a nagy műnek. Jött a hanta: annyit tudtam, hogy kirohantak, meg hogy hiába várta Zrinyi Bécstől a segítséget, és még egy támpontom volt: 6-8 évvel korábban olvastam Donászy Ferenc ifjúsági regényét Szigetvárról, a Ne bántsd a magyart! címmel. Igaz, hogy ez Zrínyi apródjairól szólt leginkább, de hát én mindent beletettem ebbe a feleletbe, amit csak Zrinyiről és Szigetvárról sejtettem. Mária néni adott még egy mentőkérdést: Mi a Zrínyiászban a főhős neve? Én megtippeltem, hogy csak Zrínyi Miklós lehet, de ez nem jött be: Csorna! Na, ezt sosem találtam volna ki! Azért, ha nem is ötössel, de négyessel megúsztam a magyart, hiszen egy egész kis előadást vágtam le a témáról, ha kicsit mellé is találtam néha. Utána már csak kíváncsiságból is elolvastam azt a nyavalyás Szigeti veszedelmet! Na mindegy, a magánvizsgán átmentem, mehettem harmadikba.
De még előtte történt valami! Év végén, Pünkösdkor két napos osztálykirándulások voltak. Nekem lett a falunkban egy barátnőm, aki egy osztállyal feljebb járt, és abba az osztályba járt egy szőke fiú, aki ekkoriban mintha érdekelt volna engem. Támadt egy ötletem: megoldottam, hogy a barátnőmék osztályával megyek a kirándulásra, de ehhez nekem még szombaton délután valamiért külön be kellett utaznom Celldömölkre. Aztán rohantam az állomásra, hogy elérjem a vonatot hazafelé. A vonat már indult, amikor átértem az állomásépületen, és futottam néhány vágányon át, de elértem. Nem is mentem beljebb a kocsiba, különben is tömeg volt rajta, és én az első állomáson szállok le, amikor megszólít valaki: az a régi "rendezőasszisztens", Lali, Vépről, katonaruhában:
-Hol jársz te itt?
- Én itt lakom, az első faluban.
Ezt persze ő nem tudhatta, hiszen amikor mi elköltöztünk Vépről, ő már katona volt.
- Most ki udvarol neked?
-Á, nekem senki! Te hogy állsz Magdival?
-Az nem is volt igaz! Írhatok?
Már meg is állt a vonat, leszálltam, de még annyit mondtam, hogy Bercsényi 24. És azon a kétnapos balatoni osztálykiránduláson már egyáltalán nem érdekelt az a szőke fiú. Vártam, hogy ír-e. És megjött gyorsan az első, illedelmes képeslap a Parlamenttel, mert Pesten volt katona, nagyon elegáns helyeken: a Szilágyi Erzsébet fasoron a Sztálin Akadémián, majd a Petőfi Politikai Tiszti Iskolán. Igaz, hogy ő csak írnok volt,de ez arra jó volt, hogy annyi eltávot kaphatott, amennyit csak akart. A Parlamentes képeslap bélyege alatt apró betűkkel: írjál, ha még megérdemlem! Írtam. Még néhány képeslap-váltás, aztán a mindennapos hosszú -hosszú levelek. Persze titokban, a postára mentem el mindig a levelekért. De aztán mindenhogyan találkozni akartunk, erre pedig nem volt más megoldás, mint az, hogy amikor indul vissza Vépről Pestre, előbb indul, leszáll nálunk, eljön hozzánk, aztán tőlünk utazik vissza Pestre. Nem tudom, miért féltem szüleimnek elmondani, de muszáj volt, másképp nem találkozhattunk. Egy kicsit meglepődtek, aztán elmeséltem hogyan találkoztunk.Persze megengedték, hogy eljöjjön, és ez rendszeressé vált, két-három hetente jött így, aztán már olyan is volt, hogy először hozzánk jött, aztán ment csak egy kicsit haza, és még voltak ilyen variációk. Persze, akkor még nem úgy volt, mint most, mi nagyon illedelmesen viselkedtünk, és, bár többször előfordult, hogy Lali nálunk aludt, mindig külön szobában, és még csak célzást sem tettünk arra, hogy ez másképp is lehetne. Még a csókolózás sem volt lehetséges mások előtt!
DE a látogatásai között azért sok idő volt nélküle. A nyáron sokszor mentem el Nellihez, a barátnőmhöz, akinek egyetemista bátyja volt, és volt egy barátja, Karcsi, aki Leningrádban tanult elektromérnöknek. Sokat beszélgettünk Nelliéknél, ráadásul mindig haza is kísért, mert egy irányban laktunk, csak ő még messzebb. Amikor visszautazott, ő is elkezdett leveleket írni nekem, de ezek csak olyan baráti levelek voltak, nem "szerelmeslevelek". Egy darabig válaszolgattam is, aztán valahogyan abbamaradt a levelezésünk.
Megkezdődött a harmadik tanév.Itt már együtt indultam a többiekkel, tudatosítva, hogy én vagyok az ész! Én mindent tudtam, mindig jól feleltem, és minden feltett kérdésre is megadtam a választ. Mária néni ismételni akarta az előző év anyagát, és megkérdezte, hogyan kezdődik a Toldi, de nem az első ének, az "Ég a napmelegtől a kopár szik sarja", hanem az előhang. Csend... Erre én jelenkezem, természetesen, és már mondom is:
"Mostan emlékezem az elmúlt időkre, Az elmúlt időkben jó Toldi Miklósra"
Mária néni örül, hogy valaki tudta, meg is dicsér, és haladunk tovább. Kicsit később jutott eszembe, hogy ez az az idézet volt, amit Arany János tett minden ének elejére Ilosvai Selymes Pétertől, és amit Mária néni kérdezett, az Arany János Előhangja, és az első sorai:
Mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon
Messziről lobogva tenger pusztaságon,
Toldi Miklós képe úgy ragyog fel nékem
Majd' kilenc-tíz ember-öltő régiségben.
Ezt kellett volna mondanom, de Mária néni nem is gondolt arra, hogy én nem jót mondok, ezért nem vette észre a tévedést.
Volt itt még néhány siker-élményem, egyet még elmesélek. Lali négy napra jött "eltáv"-ra, és minden reggel, amikor én iskolába mentem, hazautazott, fél óra volt vonaton, aztán délután, mire én hazaértem a suliból, már vissza is ért.Természetesen nem a tanulással foglalkoztunk délutánonként. Csütörtökön reggel visszautazott, én pedig mentem a gimibe, teljesen felkészületlenül. Viszont jól bevált szokásom volt, hogy amikor a szünetnek vége volt, de még az óra nem kezdődött meg, a könyvből átnéztem gyorsan "a mai napra rendelt szent evangéliumot", ebből mindjárt rá tudtam állítani az agyamat a feladatra. Mindjárt elsőnek feleltem. Először vázlatosan elmondtam, amit a könyvből átfutottam, utána hozzátettem mindazt, amit a tanár előadásából megmaradt, mert mindig figyelni szoktam az órákon,ezzel rengeteg tanulási időt lehetett megtakarítani. Végül az egészet kiszíneztem azzal, hogy épp erről a történelmi korról szólt az általam nemrég olvasott regény, A fekete vőlegények, Gulácsi Iréntől. A történelem-tanárom csak hallgatott, épp csak meg nem tapsolt, azt mondta: "- Így még Förgeteg Attila sem felelt történelemből"! Ez volt ám az igazi dicséret, mert Attila volt az iskola elismert legjobb tanulója, a helyi főorvos fia, aki szintén orvos lett.
Tehát a tanulással elvileg nem volt semmi gond, noha nem tanultam, csak megéltem abból, amit órákon összeszedtem, óra előtt gyorsan átfutottam, és amikor feleltem,nekem minden eszembe jutott a témával kapcsolatban, még az is, amit sose hallottam. De valahogyan mégsem tetszett az iskolába járás. Talán ez a sok iskolaváltás tette. Ha Szentgotthárdon maradunk, és ott mehetek gimnáziumba, ahova úgy vágytam, biztos lelkesen végigcsinálom az egészet. És volt egy vágyam: egy akkor divatos zöld lódenkabát. Nelli barátnőmnek már volt olyan. De ezt nem kaptam meg, hanem helyette Anyu szétszedte és kifordította az 1945-ben meghalt nagypapám tiszta gyapjú sötétkék télikabátját, nagyon csinos, karcsúsított, fehér prémgalléros télikabátot varrt belőle, ami még jó meleg is volt, nem úgy, mint az annyira vágyott lóden. Csakhogy nekem nem tetszett, pedig nagyon aranyos volt, van fényképem róla. Ha azt a lódent megkapom, biztos, hogy szívesen jártam volna tovább is a gimibe, de így elment a kedvem, és minden hülyeséget kitaláltam.
Akkor már eldöntött dolog volt, hogy mi Lalival összeházasodunk, csak meg kell várni, míg leszerel, az még egy év. Én addigra éppen az érettségi előtt álltam volna.Elkezdtem olyat bizonygatni, hogy ha neki nem lehetett meg az érettségije, hát ne legyen kisebbségi érzése emiatt: ne legyen meg nekem se! Ennél nagyobb butaságot nem csinálhattam volna, hiszen építészmérnök akartam lenni! Biztos, hogy sikerült volna, de ezzel a kimaradással ezt a tervet feladtam. Csak azt nem tudom, mivel töltöttem el azt az egy évet, attól kezdve, hogy harmadikban, decemberben abbahagytam a tanulást, és rá egy évre, decemberben volt az esküvőnk. Hiába töröm a fejem: nem csináltam semmit. Nem tanultam, nem dolgoztam, a házimunkába sem szoktam beleszakadni, biztos, hogy nagyon sokat olvastam. Én képes voltam arra, hogy reggel elkezdtem egy könyvet, és addig le sem tettem, míg a végére nem értem.
Valami aranyos emlékem azért van ebből az évből. Falun éltünk, hát gazdálkodtunk. Voltak tyúkok, csirkék, nyulak. Azért szoktam etetni őket. Egyszer volt 7 db aranyos kisnyulunk, érdekes, hogy mind különféle színű volt. Füvet kellett volna szednem nekik, de én gondoltam egy nagyot: kivittem őket legelni. Egy zsomborban vittem ki őket, a gyümölcsösbe, ahol egy csoportban szépen legelgettek, én meg terelgettem őket mindig össze. Aztán egyszer csak a közelünkben levő úton átfutott egy ló. A nyuszikáim heten hétfelé futottak. Én hiába kapkodtam össze őket, raktam be a zsomborba, mert ahogy beletettem, már ugrottak is ki, a végén mind elfutott, egyet sem tudtam visszavinni. De legalább megtanultam, hogy nyulat nem legeltetünk.
Volt egy kis konyhakertünk, ott is dolgozgattam, de azért így elveszíteni egy évet, hogy ennyire semmit nem csináltam! Pedig igazán folytathattam volna a tanulást, később sokkal nehezebb volt folytatni.Azt nem értem, hogy szüleim hogyan tudtak beleegyezni ebbe. Persze, akkor még nem volt annyira általános, hogy érettségizni kell egy lánynak, de hogy csak úgy, a semmibe ment el egy évem, ezt ma már nem bírom megérteni. Hiszen még most, 76 éves koromban is dolgozom, és mióta nyugdíjas vagyok, azóta is folyamatosan volt munkám, nem is könnyű, de ezt majd akkor írom le, ha odaérek valaha a történetemmel. Ráadásul úgy rémlik, hogy abban az évben Anyukám is dolgozott, bejárt Szombathelyre egy konfekcióüzembe, én meg otthon loptam a napot!
De azért csak eltelt az egy év, és Lali leszerelt novemberben. Vissza szeretett volna menni régi munkahelyére, de ott akkor éppen egy várandós nő dolgozott. A 3 év után leszerelt katonát persze vissza kellett volna venni, de ő olyan gyámoltalan jó fiú volt, aki sosem tudta megvédeni a saját érdekét. Jött civilben, a három évvel ezelőtti, kinőtt ruháiban, és elpanaszolta, hogy nincs állása. Apukám először begurult, aztán átgondolta, és megoldotta a helyzetet. Felvette maga mellé könyvelőnek. De ehhez nálunk kellet laknia, saját otthonából, Vépről nem tudott volna naponta bejárni. A saját szobája már úgyis megvolt, ezt a szobát szánták nekünk a szüleim, ha majd összeházasodunk. Nekünk természetesen tetszett a dolog.
A következő vasárnap eljöttek a szülei, Apukája ünnepélyesen megkérte a kezemet, eljegyzési ebéd, stb, minket nem is nagyon érdekelt már a dolog, sürgős megbeszélni valónk volt a másik szobában, míg az "öregek" beszélgettek. Aztán, mielőtt hazaindultak, közölték velünk, hogy karácsonykor lesz az esküvőnk.Már csak egy hónapunk volt addig. Bejelentkeztünk a tanácson, meg a plébánosnál is, aki kitalálta, hogy extra esküvőnk lesz, a 26.-i, 10 órás nagymisével egybekötve. Külön meg kellett tanulnunk, hogy mikor hova kell állni, ülni, térdelni, mikor mit kell mondani. Kántor az nem volt, de volt egy ócska harmónium. Én elhívtam a volt gimiből egy iskolatársamat, aki végigjátszotta a misét, nászindulóval, és minden hozzá tartozóval együtt.
De azért nem ment olyan simán az esküvő. Volt nagy készülődés, jöttek Vépről a rokon asszonyok segíteni, rengeteg sütés-főzés volt, hiszen délelőtt volt az esküvő, utána ebéd, de egész délután "lakodalom", este még vacsora, csak későn mentek el a vendégek.
Pedig majdnem elmaradt az egész. A tanácson ugyanis 24.-én délelőtt volt a polgári esküvő, amire azt mondták, hogy "nem ér", az csak egy formaság. Átsétáltunk a tanácsra, három házzal volt odébb, csak utcai ruhában, a két szomszéddal, hogy túl legyünk rajta, mert hiszen az "esküvő" csak két nap múlva lesz. Munkanap volt a dec.24,-e, de csak délig. Minket leültetett az anyakönyvvezető, aztán szépen leírta: 1953-1936=17, mire kijelentette, hogy a menyasszony kiskorú, gyámhatósági engedély kell, orvosi igazolással Celldömölkről, a járási tanácstól, és ő csak 12-ig van itt a hivatalban, tehát itt ma nem lesz esküvő.
Apukám is dolgozott ezen a délelőttön, a 6 km-re levő állami gazdaságban. Én gyorsan kézbe vettem az irányítást: onnan a tanácsról - hiszen otthon nem volt telefon - felhívtam Apukámat, elmondtam, mi a helyzet. Ő betelefonált a járási tanácsra, aztán egy bricskával hazajött értem, mert az orvosi igazolást nekem személyesen kellett megszereznem. Hátraülhettem volna a kocsiban, hiszen volt kocsis, de én akartam hajtani a lovakat, és repültek is! Celldömölk is 6 km volt, ott berontottam az orvosi rendelőbe. Annyit azért megtettem, hogy a kint várakozóknak elmondtam, hogy azonnal kell az orvosi igazolás, mert vár az anyakönyvvezető, aztán már bent is voltam a rendelőben, a kedves Hattyán doktor bácsi már írta is az igazolást, kirohantam, irány a járási tanács, ahol már készen volt a gyámhatósági engedély, és már kiszóltak az anyakönyvvezetőnek, hogy ma akkor jár le a munkaideje, ha minket összeadott. Egyvágtában haza, Laliért és a két szomszédért, de már Apukám is átjött velünk. Még most is előttem van az arca, ahogyan felügyelte a "szertartást", hiszen ő is anyakönyvvezető volt jegyző korában.
Pedig nem is volt olyan sürgős az az esküvő, hiszen a fiam csak hat év múlva született.
Aztán elkezdődtek a "boldog házasévek," amiről semmi eseményt nem tudok írni, legalábbis az én életemből. Csak azt tudnám, mivel töltöttem el az időmet 1953-tól 1956-ig. Otthon voltam, először a szüleimnél nekünk berendezett szobában, aztán hamarosan megürült mellettünk egy lakás, amit mi kaptunk meg a párommal, egy szoba, konyha, és előtte egy 40 m2-es fedett terasz, lila akáccal befutva, széles, lefelé táguló, cifra vaskorlátos lépcsőfeljáróval. Terveztük, hogy a kamrából fürdőszobát alakítunk, de ez elég problémás volt, maradt az a megoldás, hogy át lehetett menni a hátsó folyosón a szüleim fürdőszobájába. Szüleimtől kaptunk egy akkor divatos, zöldrefestett konyhabútort, a szobabútort áthoztuk, ami már előzőleg is a mi szobánk bútora volt. Az apósomtól kaptam a konyhába egy valódi fém tűzhelyet, annyi smirglizni valóval, hogy a napjaimat teljesen kitölthette volna, ha azt mindig frissen smirglizettnek akartam tudni, de nekem nem nagyon volt smirglizhetnékem sosem, Hosszú ideig vágyam volt, hogy ettől a tűzhelytől megszabaduljak, de ez a vágyam csak sok év múlva teljesült, amikor végre gáztűzhelyhez jutottunk, úgy 10 év múlva.
Olyanok töltötték ki az időmet, hogy állatokat tartottunk, tyúkokat, disznókat. Talán, majd, ha egyszer fel tudom ide tenni a fényképeket, megmutathatom, milyen mangalica disznót neveltem. Aztán varrtam a férjemnek két nyári vászonöltönyt, ballonkabátot, magamnak vászonkosztümöt, mindezt anélkül, hogy valaki valaha tanított volna varrni. Halványzöld inget és blúzt varrtam hozzá. Egyik nyáron ebben mentünk le a Balatonra, Badacsonyba, egy napot voltunk ott a strandon, ennyi volt a három év története. Meg néha bementünk Celldömölkre moziba, akkor mentek a Jean Marais, és Gerard Filipe filmek. Néha a faluban is volt mozi, oda is mindig elmentünk. És olvastam . Ennyi. 3 év. Most fél év alatt több történik velem.
Ha velem nem is, de szüleimmel azért "zajlott az élet" . Most öcsémmel kezdődtek a gondok. Ő még Vépen, 10 éves korában elkezdett hegedülni tanulni, és zeneiskolába járt. Ezt folytatta Celldömölkön is, meg itt kezdte el a gimnáziumot is, de csak elkezdte,és jöttek a problémák. Apukám rájött, nincs más megoldás,zenei gimnáziumba kell járatni, az pedig csak Győrben volt. Tehát Apunak Győrben, vagy környékén kellett állást találnia. Talált is, Nagyszentjánoson az Állami Gazdaságban lett főkönyvelő, de győri lakást akart, a gazdaság pedig csak Nagyszentjánoson tudott adni.Így ott kért egy szobát, és hetenként hazajárt.
Aztán Anyu is vele tartott, és amíg Apu dolgozott, Anyu járta Győrt, lakást keresve. Ez bizony hosszú ideig tartott, és elég reménytelen vállalkozás volt. Ám egyszer csak mégis meglett a megoldás, eljött a költözés napja, Egy teherautóra felpakoltak mindent, boldogok voltak, hogy végre megvan, mehetnek. Már csak az utolsó darabok pakolása volt hátra, amikor ők bent voltak a házban, én kint, és jött a postás egy távirattal. Felbontottam, nekik szólt:nincs lakás!. Rövid gondolkodás után úgy döntöttem, nem adom oda a táviratot. Mindenhogyan menni akarnak, menniük kell, hiszen Apu ott dolgozik, és kezdődik nemsokára a tanév. Ha a bútoruk is ott lesz, elhelyezni biztos segít a gazdaság, és talán előbb lesz így meg a lakás. Bántott nagyon a dolog, el is sírtam magamat, amikor elbúcsúztak, és elindultak, pedig nem voltam az a sírós fajta, még csodálkoztak is , hogy sírok. Hogyne sírtam volna, hiszen tudtam, hogy nincs lakásuk!
De jól döntöttem, mert rövid idő alatt Anyu megtalálta az ideális lakást: a Baross út -Bajcsy-Zsilinszky út sarkán, második emeleten, sarokszobával, kétszobás, második emeleti, liftes, igazán ideális lakás, állomáshoz közel, hogy Apu tudjon kijárni. Nagyon bonyolult hármascserével, de megvolt. Nagyon tetszett mindenkinek, igazán szép lakás volt. Öcsém pedig járhatott a zenei gimnáziumba.
Élmény volt, amikor 1956 nyarán meglátogattuk őket az új győri lakásban. Én akkor 20 éves voltam, de szerintem nagyon gyerek, hiába voltam asszony 3 éve! Elmentünk szüleimmel egy győri városnéző sétára, és én kaptam egy ajándékot is: annyi fagyit ehettem, amennyit csak akartam. Nagyon sok helyen volt cukrászdáknak utcára néző fagyi-árusító ablaka, így a győri séta során nem fogyott ki kezemből a fagyitölcsér.
Ez a nyár is elmúlt, és jött 1956 ősze. Szüleim Győrött, mi ketten Kemenesmihályfán. Szörnyű híreket hallottunk, és hittünk is el: ezek alapján úgy döntöttünk, hogy megyünk Győrbe szüleimhez, és együtt indulunk nyugatra. Mi felszámoltuk nagyjából a háztartásunkat, például elégettük a 2 évi levelezésünkből összegyűlt több kilónyi levelet, mert el nem vihettük, itt pedig ne maradjon. Aztán megbeszélés szüleim győri lakásán, hogy mit vihetünk, mert másnap reggel indultunk volna, azzal a tervvel, hogy gyalog kell a Fertő mentén egy hosszú szakaszt megtenni.A minimálisra lecsökkentett holmink mellé öcsém odarakta a hegedűjét és a csellót. Ezen én elkezdtem veszekedni, mondtam, biztos, hogy Lalinak kell majd a csellót cipelni, az nem vihetjük el. Ezen aztán addig vitatkoztunk, míg Apu úgy nem döntött, hogy nem megyünk sehova. Viszont mi költözzünk fel őhozzájuk Győrbe.Ezzel lezárult életemnek egy szakasza, véget ért az 5 év Kemenesmihályfán.
