Mióta Ági memoárját megírtam, állandóan a temetés, temető, sírok a visszatérő gondolataim. Ha kiírom magamból, talán túl leszek rajta.Ezzel a gondolatsorral aztán le is zárom ezt az évet, jövőre jobbkedvűt szeretnék írni.
Ha valaki viszonylag sokáig él, természetes, hogy sok halottja van. Nekem első halottam az 1 hónapos kishúgom volt, 1944 novemberében temettük, 8 éves voltam, és teljesen átéltem mindent, még most is emlékszem a kritikus éjszakára. Azt mondta a doktor bácsi, hogy ha a reggelt megéri, megmarad, és én éjjel sokáig imádkoztam, hogy ne haljon meg, - hiába. Karácsonykor kis, feldíszített karácsonyfát vittünk a sírjára.
Következő halottam egy éven belül apai nagyapám volt. Ő nem sokat foglalkozott velünk, gyerekekkel, emlékszem, ha valamit kérdeztünk tőle, hogy miért, olyat szokott válaszolni, "-hogy a rákok ne menjenek a vetésbe."
Voltak még régebbi halottaink is ott, a gotthárdi temetőben, akiket nem ismertem, csak Anyu szokott mesélni róluk: az ő nagyszülei. A nagymamája már régebben meghalt, de a nagypapája már tudta, hogy én leszek, nagyon várt engem, de mégsem láthatott meg. Mindig ez jutott eszembe a sírjuknál.
Aztán elköltöztünk Szentgotthárdról, és csak Mindenszentekkor szoktunk visszajárni. Amikor szüleim már Győrött laktak, szokássá vált, hogy ilyenkor kocsival levisszük őket a sírokhoz, aztán, amikor már ők sem éltek, egyedül járogattam a gotthárdi temetőbe...
Mert közben én is egyedül maradtam.És már nemcsak a gotthárdi temetőbe jártam. Az első férjem sírjához a mosonmagyaróvári, a másodikéhoz az óbudai, a harmadikéhoz a győri temetőbe, szüleim hamvaihoz a győri Szent Imre templom oldalkápolnájába.
Évekig jártam ezt a mindenszenteki kört, Szentgotthárd, Budapest, Győr, Mosonmagyaróvár. Aztán ahogy öregedtem, lehagytam belőle az óbudai temetőt, oda csak akkor mentem, ha a pesti nagymamám sírjához is mentem.Aztán elhagytam szépen a gotthárdi sírokhoz járást is, maradt a Győr, Mosonmagyaróvár. Vonattal, busszal, egy napon, mindig nagyon fáradtan értem haza. Sokáig csináltam, de idén nem. Tudom, hogy minden sírt gondoznak mások is: Győrben a férjem családi sírban van, sok a hozzátartozó, szüleink hamvaihoz öcsém is megy néha, Mosonmagyaróvárra fiam jár az édesapja sírjához, hát én idén itthon maradtam, és utazás helyett gondolkodtam.
Lehet hogy sokaknak nem tetszenének ezek a gondolatok, de engem már régóta foglalkoztatnak, és azt hiszem, saját magammal megállapodtam. Nem tartom ideálisnak ezt a nagy halott-kultuszt, ami nálunk most kialakult. Végigcsináltam: mikor az első férjem meghalt, sokszázan voltak a temetésén, öthavi osztályvezetői fizetésemből csináltattam síremléket, és évekig az irodából első utam a temetőbe vitt, a sírjához, ahol soha nem hervadhatott el a virág. Második férjem hamvai a családi sírboltjukba kerültek, Óbudára, messze is volt, rövid ideig tartott a házasságunk is, oda nem sokat jártam, de azért a síremléket, a nagy Krisztus-szoborral felújíttattam. Harmadik férjem szintén a családi sírboltba került, teljesen újra csináltattam mindent, csak a nagy faragott márvány szobor-együttes maradt a régi. Ide is sokat jártam, bár messze volt.
Voltam néhány rokonom, és közeli ismerősöm temetésén is az évek során. Nagy tömeg, rengeteg drága virág, nagy felhajtás. Valahogyan elegem lett ebből. Azt még megértem, ha valaki híres közéleti személyiség, de akkor is: a halál magánügy. A gyász sem azon múlik, ott vagyok-e a sírnál.
És főleg nem azon, milyen a síremlék. A szomszéd néni - azóta már meghalt szegénykém - minden reggel kiment a temetőbe. Egyszer megkérdeztem tőle, miért megy ki minden nap. Elárulta! Megcsináltatták a síremléküket előre, fekete márványból, és azon meglátszik minden porszem, ezért ő minden nap kimegy biciklivel, visz friss virágot, és letörölgeti! Most, hogy már ő is odakerült, vajon letörölgetik-e a port mindennap a fekete márványról?
Na, körülbelül itt kezdtem el gondolkodni azon, hogy előbb-utóbb rám is sor kerül. Igaz, hogy helyem az volna: Óváron is, Győrben is van hely a nevemnek elég. Először azon gondolkodtam, hova. Hiszen az első férjemre csak úgy emlékszem már, mint egy régi, szép filmre, vagy rég olvasott regényre. De lassan már a harmadik férjem is ilyenné válik emlékeimben, én már nem az vagyok, aki velük éltem.
Arra is gondoltunk valamikor fiammal, hogy az édesapja sírját áthozatjuk Szombathelyre, itt lenne a családi sírhelyünk, de aztán nem foglalkoztunk többet ezzel a gondolattal. Most már úgy gondolom, hogy ezt nem szabad: a halottakat nem kell bolygatni.
És szép lassan kialakult bennem, hogy mi az, amit én szeretnék. Semmit. Semmi cirkuszt, semmi felhajtást, semmit. Hamvasztást, és kiszórást, méghozzá, ha lehet, repülőből, magasból. És miért ne lehetne? Megnéztem: a kis gépeken van egy kis tolóablak, ott egy jól kinyitott zacskóból ki lehet szórni. Technikailag lehet, családi házba hazahozni is lehet, a pilóta fiam csak megoldja, ha akarja. Aztán nem lesz senkinek kötelessége temetésre jönni, sírhoz járni, sírt gondozni, emlékezni pedig ezek nélkül is lehet.
Most elégedettséget érzek, mintha megoldottam volna valamit. Igen, azt hiszem, megtaláltam a megfelelő megoldást, most már nyugodt lehetek. És a port sem kell naponta letörölgetni a síremlékemről!
