Valami régi-régi örökléstan-elmélet jutott eszembe, sárga meg zöld borsószemek, és hogyan jön vissza a tulajdonság a hányadik generációban, már nem emlékszem pontosan, de ez jut mindig eszembe a repülésről velünk kapcsolatban.

A nagymamám húgának volt egy fia, aki együtt repült Horthy Miklós fiával, és ha jól tudom, nem is élte túl a háborút. Aztán a háború alatt sok-sok repülőgépet láttunk, fel is ismertük a Messersmidteket, Stukákat, az angolt, az amerikait, a ruszkit, úgy 7-9 éves korunkban. Lehet, hogy mindezek hatása, vagy nem tudom, mi késztetett arra, hogy 15 éves koromban beiratkoztam vitorlázó-repülő kiképzésre. Egy gond volt - szülői beleegyezésre volt szükség. Anyám az első elméleti órán kivett. Talán ha Apu van ott, akkor ma szenior berepülő-pilóta lennék.

De a repülés mindig szívem csücske maradt. Már az első repülő utamon - Tunéziába - úgy viselkedtem, mint aki már törzsutas a levegőben. Csak az nem tetszett, hogy ez a repülés csak olyan volt, mintha busszal mennénk, csak gyorsabb.

Aztán egyszer, - úgy huszonöt évvel ezelőtt - fiamtól búcsúzáskor megkérdeztem, hova siet, mire mondta, hogy repülni. Aztán látszott rajta, hogy zavarba jött - elszólta magát. Visszakérdeztem, kikérdeztem, kiderült, hogy már régóta repül, csak nem merte, vagy nem akarta  nekem elmondani. Mire én megkérdeztem, hogy engem mikor vinne fel. Kicsit elcsodálkozott, mert azt mondta, minden normális anya kétségbeesik inkább ilyenkor. Ekkor meséltem el neki, hogy nekem is ez volt a vágyam,  mindig is bennem maradt ez a vágy, és úgy látszik, ez öröklődött, tehát tulajdonképpen ezt a hobbit, a repülés örömét nekem köszönheti, a génjeiben volt.

Aztán néha, ha úgy adódott, "megröptetett", vitorlázóval nem annyira, talán csak kétszer, inkább a motoros Falkéval, de persze ritkán. Amikor - úgy látszik, most már véglegesen - özvegy maradtam, és a fiammal költöztünk egy kétlakásos házba, megkérdeztem tőle, hogyan repülhetnék én is. Felsorolta: először is meg kell kapnom az orvosit. Jogsim van, de a repülőorvosi szigorúbb vizsgálat. Tételezzük fel, hogy sikerül.Akkor már csak egy jelentősebb összeget kell fizetnem a klubnak, és amikor alkalmas rá az időjárás, tavasztól őszid minden szombat és vasárnap délután a repülőtéren kell lennem. Ez nem mind repülés lesz, hanem egymásnak segítünk, mert a klubnak személyzete nincs, egy vitorlázógép felszállásához kell még két ember, egy a csörlőhöz, egy a szárnyat tartani, de mindenki repül is.Nem vállaltam.

Igy aztán csak annyi maradt nekem a repülésből - a ritka külföldi nyaralásokon kívül - hogy a fiam, ha olyan kedve volt, elvitt és felvitt.

Nemrég egy szép szeptemberi délutánon, -  teljes szélcsend, és ragyogó napsütés volt - szólt fiam, hogy délután 3-kor indulunk, visszük Kittit is, /13 éves kisunokám/ és repülünk.

Nagyon boldog voltam, alig vártam az indulást. A repülőtéren már kint állt a kifutó előtt a kék Falke, az egymotoros gép, amivel vitorlázni is lehet. Lentről nézve is ez a kedvencem, mert kék, hosszúszárnyú, és ezzel már repültünk vitorlázva, motor nélkül. Először engem röptetett meg fiam, mivel Kitti közvetlen ebéd után volt.

Már a kigurulás is élményszámba ment, mert éppen landolt egy másik kisgép, azt megvártuk,

és amikor emelkedni kezdett a gép, már nem tudtam nem nevetni örömömben. Fiam sokat fényképezett, mindegyik képen fülig ér a szám. Nagyon élveztem a repülést, de gyönyörű is volt. Fiam rutinos pilóta, tehát semmi drukk nem lehetett bennem, meg különben is imádok repülni. Ahogy emelkedtünk, látható lett a város, kiindulópontnak a víztorony, hozzá viszonyítva hamarosan feltűnt a házunk, először délről kerültük meg a várost, aztán nyugat felől néztük meg. Innen még szebb volt, minden csak úgy ragyogott a napsütésben, szép volt a Csónakázótó zöldes színe, a Tófürdő kék medencéi, de a termálmedencék is jól látszottak. Meglepően impozáns hatást keltettek fentről az oladi lakótelep háztömbjei, ha lent járunk, az összhatást nem vesszük észre , de fentről nagyon jól látható a tervezés szándéka: egy szépen rendezett terepen mutatósan elhelyezett háztömbök. Aztán fiú unokám szólt fel mobilon, hogy a Főtéren integet nekünk. Persze őt nem láttuk, de a Főtér szépen rajzolódott ki az alattunk térképként elterülő város közepén.

Ezután észak felé fordultunk, a napfényben fürdő kőszegi hegy, és az alatta húzódó szőlősök felé. Szép volt így az erdő, és mezők látványa a város után, a hegy

 is magasnak látszott, mivel mi itt már csak 300 méteren voltunk, majd Gencsapáti látványa után lassan visszakanyarodtunk a repülőtér felé, és egy igazán tapsra méltó sima landolással földet értünk.

Kisunokám már várt bennünket, még egy kis fényképezés a ki- és beszállásról, aztán ők is felszálltak. Én vittem könyvet, hogy ne unatkozzak, míg várok rájuk, de annyira tele voltam a repüléssel átéltekkel, hogy elő se vettem, újra,meg újra átgondoltam a repülés minden percét. Akkor kellett volna ezt megírnom, sokkal élőbb lett volna.

Amikor ők is leszálltak, Kittire mégegy esemény várt: a 13 éves kislány a repülőtéren egyedül vezethette a Cliót. Neki bizony ez a repüléshez hasonló élmény volt, és a repülőtéren tényleg nem történhetett vele semmi baj.

Már 6 óra felé járt, mire hazaértünk, tele az átélt örömmel. Utána fiam feltöltötte a gépre a fényképeket, visszaadva vele a délután szépségét. Még fényképet soha nem töltöttem fel ide, most megpróbálom, hátha sikerül, ezzel még jobban tudnám érzékeltetni, milyen élményben volt részünk.

Utóirat: ide feltölteni nem sikerült, de nem adom fel: már itt vannak a közelben a képek, előbb-utóbb ideérnek.