HTML

Hetvenkedni még csak lehet...

Az időskor problémái, azok megoldása, társkeresés, történetek a múltból.

Friss topikok

Linkblog

Hetvenkedni még csak lehet.... Élettörténetem: Megint Győr

2012.07.06. 16:44 Mitchelle

1980. január 1. Szüleimnél vagyok újra "albérlő", amíg a lakásomat el nem tudom adni, és Győrben másikat venni. Valamivel könnyebben voltunk, mint amikor 20 évvel ezelőtt laktunk itt: a létszámunk most csak a fele volt az akkorinak, hiszen öcsém sem lakott már ott, szép, kétszintes sorházat vett Győr déli részén. És én is egyedül voltam...

Az új munkahelyem, munkám nagyon tetszett.Nem tudtam előre, miből  fog állni, de azt tudtam, bármiből, meg tudom csinálni.Irodánk kint volt Újvárosban, egy emeletes háznak egyik földszinti lakásában. Először még a műszaki szakértők is itt voltak, akkor még elég szűken voltunk, aztán ők kaptak helyet máshol, akkor már újra volt külön szobám. Formailag a Bírósághoz tartoztunk, ott kaptuk a fizetést, onnan kérhettünk szolgálati útra kocsit, de nagyon feltételes módban írtam ezt: leggyakrabban a saját kocsinkkal közlekedtünk, ráadásul a főnöknőnknek nem volt jogsija, és elég gyakran igénybe vette, hogy fuvarozzuk, bár kifizették az utakat, de az időnk így is elveszett. Függelmileg az Igazságügyminisztériumhoz tartoztunk, a Bíróságon nem volt főnökünk.Összlétszámunk is csekély volt: a főnöknő, ketten voltunk szakértők, volt egy technikusunk, akivel részfeladatokat végeztethettünk, és egy gépírónő. Ráadásul a másik könyvszakértő kolléganő elment szülni, és akkor az már 3 év volt...

Munkát a Rendőrségtől kaptunk.  Amikor egy bűnügy még nyomozati szakaszban volt, és volt bármi számviteli vonatkozása, megkaptuk kivizsgálásra. Voltak egyszerű, és komplikált, egyszerű. de hosszadalmas számításokat igénylő munkák. Ezek már olyan régen voltak, hogy nyugodtan elmesélhetem őket.

Először egy nagyon egyszerű, de jellemző könyvszakértő ügyet mesélek el. Egy pénztárosnőt gyanúsítottak azzal, hogy sikkasztott, de nem tudták rábizonyítani, a pénztárban nem volt hiány. Bekértem egy hosszabb időszak pénztárbizonylatait, és átvizsgáltam. Megállapítottan, hogy a gépkocsivezetők  benzinpénz-elszámolásával manipulált. A gépkocsivezetők elszámolásra vettek fel mindig nagyobb összegeket, amit visszafizettek akkor, amikor kifizették nekik a tankoláskor kapott számlákat. A pénztárosnő a szabályok szerint adta ki az előlegeket, és fizette ki a számláikat. Ezzel egyidejűleg kellett volna a felvett előleg elszámolását visszafizettetni. Ez meg is történt, de nem arra a napra állította ki a bevételi bizonylatot, hanem vagy 10 nappal későbbre. Így 10 napig nem kellett a pénztárba betennie a pénzt, csak akkor, amikor eljött az a nap, amikor sorra következett a már kiállított, és a sofőr által aláírt pénztárbizonylat. Igen ám, de biztosította, hogy ugyanekkorra legyen egy másik sofőr, akivel ugyanígy, későbbre kiállított bizonylatot íratott alá, nem kellett mást tennie, csak előreforgatni a bevételi pénztárbizonylatok tömbben, a bizonylatot dátum nélkül kiállítani, a sofőrrel aláíratni, és kész, tovább használhatta a pénz, hozzávetőlegesen háromhavi fizetésének megfelelő összeget.

Amikor ezt így feltártam, az egészet Könyvszakértői Szakvélemény című többoldalas okmányban kellet összefoglalva leírni úgy, hogy mindenkinek: bírónak, ügyésznek, védőnek és gyanúsítottnak is érthető legyen. Aztán a tárgyaláson ismertetni kellett, és megvédeni, mert az előbb felsoroltak kérdezhettek, és támadhatták a szakvéleményben leírtakat. Éppen ezért hoztam fel ezt az ügyet, mert itt volt egy olyan dolog, hogy a bíró szünetet rendelt el, odajött hozzám, és azt mondta: ő  nem érti a sofőrök elszámoltatásának módját  Persze, a számvitelről fogalma sem volt. De volt egy mentő ötletem.Megkérdeztem:

- Vett már fel útielőleget?

- Igen.

- Kérem, gondolja át, hogyan számolta el! Ugye, amikor vitte a számlát, azt kifizették, ön pedig visszafizette a felvett előleget.

- Igen

- No, itt is ugyanaz történt, csak a visszafizetett előleg nem arra a napra, hanem vagy tíz nappal későbbre került be a kasszába.

-  Értem.

Ez volt a munkám, leegyszerűsítve,mert voltak nehéz esetek is. Néha a bonyolultságuk miatt, néha amiatt, hogy nagyon sok bizonylatot kellett átvizsgálni, és esetleg kigyűjteni.Meg aztán nem kis felelősséget jelentett: ha felületes voltam, nem vettem észre a cselt, amit a gyanúsított alkalmazott, vagy nem vettem észre azt a tényt, ami ártatlanságát bizonyíthatta. Éppen ezért volt szép ez a munka, nem volt unalmas, és változatos volt. minden ügy más volt. A bírósági szakvélemény-ismertetés volt a csúcs. ha akkor mindenki értette, és meg volt győzve, akkor  minőségi munkát végeztem.

Ide tartozik az is, hogy az irodánk Újvárosban volt, /ez Győr egyik városrésze/ és én minden reggel a termálfürdő mellett autóztam el.Ott már sokszor voltunk ezelőtt is, tudtam, hogy van egy 25 méteres úszómedence, sőt, Apukám jár is ide úszni délutánonként. Egyszer csak elkezdtem, és ez lett a napi program: reggel 7-kor nyitott az uszoda, 3/4 nyolckor kezdődött a munkaidőnk, de kicsit lehetett késni, és én minden reggel 7 előtt pár perccel már - a szokott társasággal együtt - vártam az ajtóban a nyitást, roham az öltözőbe, két perc múlva már a vízben voltunk, leúszni mellen 1000 m-t, szemben a falon az óra, egy rohamban tusolás, hajszárítás, öltözés, kocsival 1 perc az iroda, és kezdődhet a munka.Ezt úgy megszoktam, hogy soha nem hagytam ki az úszást. Legjobb volt télen: a medence a szabadban volt, egy víz-folyosó vezetett ki hozzá a zárt pihenő helyiségből, kint sötét volt még hét órakor, égtek a lámpák, és megvilágították az úszómedence mellett a havas fenyőket. Jó volt így kezdeni a munkanapot. Nagyon kedves társaságunk is kialakult itt, reggel 7 előtt, a nyitást várva szoktunk beszélgetni. Volt egy úr a társaságban, olyan velem-korú, akivel itt már köszönő-beszélő viszonyban voltunk, amikor egyszer az irodában a "lányok" / öt fő volt az iroda létszáma: a főnöknő, ketten szakértők, egy technikus, és egy gépírónő, mind nők/ elkezdtek izgatottan fésülködni, rúzsozni, stb.

- Mi van? - kérdeztem.

- Jön a Szájmon Templár!

Kiderült, hogy a rendőrségről a bűnügyi osztályvezető jön személyesen, egy komplikált ügyet hoz a főnöknőnek, és meg akarja vele beszélni. Eddig csak úgy, a kézbesítővel küldték az ügyeket, vagy legfeljebb a revizor hozta. És a lányok nem hiába nevezték így az urat, tényleg hasonlított egy kicsit. Mikor a főnöknőnél végzett, hozzánk is bejött, és legnagyobb meglepetésemre az uszodából ismert úr volt, aki természetesen ismerősként üdvözölt engem, amin nagyon meglepődtek a lányok, hiszen akkor még én ott viszonylag új voltam, és előtte még nem tudtam, ki a Szájmon Templár. Aztán elmondtuk, hogy az uszodából ismerjük egymást. Ennek még a későbbiek során lesz jelentősége, ezért írtam le ezt a kis epizódot. Nekem van egy halvány sejtésem, hogy a régi barátjával nem véletlenül ismerkedtem meg: egyetlen közös ismerősünk volt, a Szájmon Templár. De ez a történet még messze van, előtte még sok minden történik, csak győzzem leírni!

A munkám elkezdődött januárban, de a lakás nem ment olyan gyorsan Mindenáron cserét szerettem volna, mert az illetékmentes volt, a vétel-eladásnak pedig súlyos anyagi vonzata volt az illeték. És még egy probléma volt: garázsos lakást szerettem volna.Szüleimnél nagyon jó helyem volt,de azért meg kellett találnom a megoldást. Meg is találtam. Kétszobás lakás, bár panel volt, de csak három emeletes, a tóra nézett Szabadhegyen,/ez is egy győri városrész/ az öcsém lakásához  közel. A garázs alatta. Ha éppen nem akartam az Ubullal /az UB rendszámú Zsiguli/ menni, buszmegálló a bejáratunktól 50 méterre. A cserét is megoldottuk: ez volt a feltételem a vásárláshoz, hogy elcserélik az óvári lakásomra, és azt adják el, a vevőm megvolt rá, és így megúsztam az illetéket. Nem is tartott sokáig az egész, már nem emlékszem pontosan, de már márciusban biztos megvolt a lakás. Ebben azért vagyok biztos, mert azt tudom, hogy közvetlenül utána, áprilisban a szüleim is elcserélték a Baross úti, liftes, második emeleti, nagyon szép sarokszobás lakásukat egy kétszoba-hallos nádorvárosi panelra, amin mi az öcsémmel együtt ledöbbentünk, mind a ketten szerettük azt a lakást, mindketten megoldottuk volna szüleinknek helyette a panelt, ha arra vágytak, csak mi nem tudtunk róla, és én éppen akkor vettem panelt Győrben. Nekik is vehettem volna, a garázs árát nekik adom az értékkülönbözetre, ott, a város közepén nem is kellett volna kocsi, és boldog lettem volna a szép, kétszobás belvárosi lakásommal. Az igaz, hogy akkor a további költözések nem lettek volna egyszerűek, mert az tanácsi lakás volt, lehet, hogy akkor még mindig Győrött laknék, és egészen másképp alakul a további sorsom. Lehet, hogy minden úgy volt jó, ahogy történt.De azért még most is fájó szívvel gondolok vissza arra a lakásra, nemcsak én, öcsém is.

Ott tartok, hogy elrendeződött minden: az állásom, a lakásom, az uszoda, öcsém a szomszéd utcában, fiam főiskolás, aztán végez, Szombathelyre helyezik,  komolyan udvarol, már az esküvőjük időpontja is ki van tűzve, amikor én elkövetem életem legmeggondolatlanabb lépését: házasságot kötök egy három hónapja megismert úrral, két héttel fiam esküvője előtt. Nem is tudom, mi vitt rá erre a dologra, hiszen azért annyira nem voltam magányos, ott voltak a szüleim, öcsémék, a munkatársaim, az sem igaz, hogy a fiam hiányzott annyira. Az igaz, hogy baráti társaságom még nem alakult ki a városban, az uszodai társaság csak reggelre vonatkozott, sokat voltam egyedül, az úr nagyon vonzó megjelenésű volt, de azért ezt mégse kellett volna! Nem is nagyon értettük meg egymást, sok vitánk volt, és értelmetlenül féltékenykedett.

Volt egy olyan eset, hogy én meg akartam látogatni a fiamat Szombathelyen, ő nem akart jönni. Kocsival mentem vasárnap, és este én előbb értem haza, mint ő. Aztán valahogyan elmondta, hogy arra volt kíváncsi, hogy Szombathely, vagy Óvár felől jövök-e haza, és ő taxival lesbe állt az elágazásnál. Nagyon összevesztünk. Annyira, hogy én elmentem szüleimhez aludni. Másnap többször felhívtam az irodából - nem vette fel. Valahogyan féltem hazamenni, megkértem az öcsémet, jöjjön velem. Nagy meglepetésünkre kiderült - elköltözött  Pestre, a nagynénjéhez. Ebbe bele is nyugodtam, azt gondoltam, jobb is így. Aztán elkezdett telefonálgatni, de nem nagyon akartam békülni. Volt egy barátnőm Óváron, akinek nyaralója volt Óvártól 15 km-re, a Duna holtága mellett, szombaton hozzá mentem ki úgy, hogy vasárnapra is maradok. Szép szeptemberi este volt, kettesben a barátnőmmel ültünk a vízparton, nagy tüzet raktunk, beszélgettünk, amikor egyszer csak megjelent a férjem. Azt hitte, most kibékülünk, de én visszaküldtem a nénikéjéhez. És a telefonok csak jöttek, meg azért valami vonzalom  csak lehetett köztünk, mert egyszer csak eljutottam odáig, hogy meglátogatom Pesten. Azóta is, akárhányszor csak jöttem ki a metrótól a Fő utca felé, mindig az a jelenet jutott eszembe, amikor megláttam messziről tárt karokkal rohanni felém a magas, elegáns, jóképű, boldogságtól ragyogó arcú urat, akire aztán már nem tudtam haragudni. Ott a Duna-parton még bementünk   egy presszóba beszélgetni, aztán elvitt a nénikéjéhez, és megbeszéltük, hogy mikor költözik vissza. Ez úgy október végén lehetett. De az egészségével valami gond volt. Az igaz, hogy nem ivott, nem dohányzott - én cigarettáztam,  nem bánta - de kiderült, hogy ő már megitta, és elszívta azt a mennyiséget, ami egy embernek egy életre elég. Sokat járt orvoshoz, de nekem erről nem beszélt. Aztán januárban rosszul lett, mentőt hívtam, és a kórházban megtudtam, hogy ez a harmadik infarktusa.Még két napot élt. Az óbudai temetőben, a családi sírboltjukba temettük,nem messze az aranyos, fehérhajú nagymamám sírjától, és azóta ott van már a kedves nagynénim, és a férje is, akiknél annyit voltam a Szondy utcában, Fűzfőn, és a főiskolai évek alatt.

Megint magamra maradtam. Igaz, hogy ez a házasság csak 7 hónapig tartott, ebből is a nénikéjénél volt egy hónapot, de azért mégiscsak a férjem volt, az utolsó két hónapban már nem is veszekedtünk, talán még össze is szokhattunk volna. Csak róttam tovább magányos köreimet: uszoda, iroda, szüleim, haza, és megint csak egyedül. Sokszor bent maradtam az irodában tovább, mint a munkaidő tartott, mert nem volt miért hazamenni, nem várt senki. Fiamnak már volt lakása is Szombathelyen, igaz, hogy csak egy másfél szoba-hallos panel, de az is jó lakás, az Ubult megkapta, nekem volt egy kicsit újabb Ladám.  47 éves voltam. Más szórakozásom nem volt, mint kimentem néha Óvárra a barátnőmhöz, és az első férjem sírjához...

Május vége volt. Már csak egyedül én voltam bent az irodában, a parkra néző nyitott ablak előtt ültem, amikor bekopogott a ... szerelem. Van ilyen, hogy első látásra! Utólag megbeszéltük, hogy mindketten tudtuk, abban a pillanatban, ahogy megláttuk egymást! Jó lenne, ha le tudnám írni ezt az estét, de én ehhez kevés vagyok. Úgy három órát beszélgettünk, ezalatt szinte mindent megtudtunk egymásról, de az irodát már be kellett zárni, és az már magától értetődő volt, hogy hozzám indultunk haza. Az is, hogy  amikor már minden első vizit időtartamot túlléptünk, kettőnknek vetettem ágyat...

Másnap, munka után, amikor beléptünk az ajtómon, ránézett a névtáblámra, és csak annyit mondott:

- Leírtam a nevedet!

Nem lepődtem meg, őszintén feleltem:

-Én is!

Ezt a nevemet, amit ma is viselek: Káldyné Orbán Éva. Ez volt tulajdonképpen a "lánykérés", és a válasz rá, de ez már nálunk elintézett dolog volt abban a pillanatban, amikor megláttuk egymást, nem is kellett volna ennyire sem "megbeszélni". Annyira éreztük az összetartozást, azt, hogy megtaláltuk a másik felünket.Május volt, és miénk volt a tavasz, és a nyár, életem legizgalmasabb, legszebb, legromantikusabb szakasza.

Mi állandóan beszélgettünk, soha ki nem fogytunk a mondanivalóból egymás számára. Témánk volt sok, hiszen pontosan egyidősek voltunk, Sanyi is 1936-ban született.Persze, az életünket is elmeséltük egymásnak. Az ő élete sem volt unalmasabb, mint az enyém, ebből is lehetne egy regényt írni.

Ő tősgyökeres győri volt, a Káptalandombon laktak a szülei, és nővére.Négyen voltak testvérek, amikor megismerkedtünk, édesapja, és bátyja már nem élt. Érdekes, ő is jogász szeretett volna lenni, de a győri Tanárképzőben végzett. Életének két legfontosabb tényezője volt a zene, és a sport, ezen belül is a röplabda. Ehhez megvolt az alkata is: nagyon magas volt, 190 felett, és izmos, erős. Ehhez még hozzáteszem, hogy egy huszonéveskori fényképét láttam, azon pont olyan, mint Somogyvári Rudolf volt fiatalkorában, hullámos sűrű szőke hajjal. Amikor először dolgozni kezdett, úgy választotta meg a munkahelyét, hogy hol a legjobb a röplabdacsapat, és ez a Dózsa volt, így rendőrtiszt lett, és többszörös válogatott röplabdázó a Dózsában. Itt lett jóbarátja az általam régebben emlegetett Szájmon Templár, akit barátjaként csak Kocka-ként emlegetett, ez volt a csapatban a beceneve, a mindig gondosan kockára fésült haja miatt. Rendőrtisztként a jogot is elvégezte..Fiatalon megnősült, de akkor már rendőrtiszt volt, és rendőröknél nem volt szokás, mondhatni tilos volt az egyházi esküvő.Sanyinak sem lett volna igénye rá, mert családja sem volt vallásos, édesapja evangélikus, anyukája katolikus volt, Sanyi, ha kérdeztük, azt mondta, hogy ő evangélikus, annál is inkább, mert a nagybátyja volt Káldy Zoltán, a valamikori evangélikus elnök-püspök. Viszont falusi lányt vett el, és az anyósa a világból is kiszekálta volna, ha meg nem oldja az egyházi esküvőt. Megoldotta. A győri püspök személyes ismerőse volt, elintézte, hogy titokban, a lakásán összeadja őket. Az anyós megnyugodott, igen ám, de eldicsekedett vele a faluja papjának.Akkoriban sok inzultus érte a papokat, és ez a kedves atya egyszer odavágta valakinek a rendőrségen, hogy a rendőrtiszt hogyan kötött házasságot. Sanyi nem tagadta, ezzel befejeződött rendőrtiszti karrierje, és egy kicsit félbetört az élete is, mert addig hivatásának is érezte, amit csinált, ráadásul a Dózsában sem játszhatott. Házassága is felbomlott, a fiammal egyidős kislánya az anyjánál maradt, ő pedig Sopronban, az egyetemen dolgozott, és ott volt röplabdaedző is. Egy nagyon zűrös házassága volt Sopronban, el is váltak, újra összeházasodtak, megint elváltak, itt is maradt egy kislány az elvált feleségénél. A nézeteltéréseik részleteiről nem mesélt, viszont, nem egészen érthető logikával kitalálta bosszúból azt, hogy kiment a határsávba, és elfogatta magát a határőrökkel, tiltott hátárátlépés kísérletért. Ezért akkor komoly büntetés járt, a volt rendőrtisztnek még súlyosbítva, emiatt több évet töltött részint a szombathelyi, részint a győri börtönben. Még utólag sem tudta megmagyarázni, mi volt ebben a bosszú, és a logika, az biztos, hogy nem volt szándékában átlépni a határt, csak el akarta fogatni magát. Egyet elért: másodszorra végleg elvált a soproni feleségétől. A börtönévekről is mesélt: őt mindenhol szerették, megbecsülték, különleges bánásmódban részesült. Ezt el is hittem, mert egyszer meghívtuk ebédelni a volt szombathelyi börtönparancsnokot, akivel igazán barátilag beszélgettek, és a győri börtönparancsnokkal sokáig leveleztek, egyszer engem is bevitt hozzá, a börtönbe, hogy megismerjük egymást. A győri börtönben még zongorát is vettek, mert csak ez hiányzott neki, meg ő volt a rádióbemondó, meg a tanár úr, aki rendszeresen oktatói munkát végzett. A szabadulása után volt egy súlyos autóbalesete, egy mellékútról kivágódott eléje egy Zetor, olyan súlyosan megsérült, hogy az volt az orvosi vélemény, soha nem fog járni, tolókocsis lesz. De ő hihetetlen akaraterővel, és a kisportolt szervezetének köszönhetően lábraállt, úgy, hogy még a járásán se lehetett észrevenni, milyen súlyos volt a sérülése, csak rokkantnyugdíjas lett már 46 éves korában, és az orvosit nem kapta meg a jogosítványhoz, ami nagyon hiányzott neki.Ennél sokkal izgalmasabban, és részletesebben szokott mesélni az életéről, nekem is volt mindig mondanivalóm, így aztán mi soha nem hallgattunk, állandóan beszélgettünk, mindig volt elég témánk. Persze nem csak a múltról, mert a jelenünk sem volt soha unalmas.

Ezt a kis bemutatást ide közbeszúrtam, de történetünket a győri tavasz és nyárnál folytatom. Most már bezzeg nem túlóráztam, alig vártam, hogy kiléphessek az irodából, és már ott is volt értem, együtt töltöttünk minden szabad percünket. Legtöbbet a Dunán és a Rábán kajakoztunk, bár, mint utólag kiderült, ez elég kockázatos szórakozás volt, mert én addig talán kétszer ültem kajakban, sok évvel azelőtt, és mint bevallotta, ő se volt egy nagy kajakozó. De végigjártuk a Rábát, Rábcát, a Marcallal is próbálkoztunk, no meg a Dunát, szólt a kis magnón a Hair, és mi olyan, de olyan boldogok voltunk, hogy még csak fel se borultunk egyszer sem, pedig minden lehetőségünk megvolt hozzá. Sőt, néha még sikerült az is, hogy egyszerre értek a vízbe az evezők! Kipróbáltuk a gurulós kajakot is, de csak egyszer, mert azért ahhoz tényleg jobban kellett volna tudni evezni, de hát ebben nem is az evezés volt a lényeg! Azt is kitaláltuk, hogy egyformában járunk, bordó ingben, és sötétkék farmerben. Nem volt nálunk boldogabb ember, annál is inkább, mert fiam is kedvesen fogadta Sanyit, szüleim is nagyon gyorsan megszerették.Anyukájához is elvitt, bár egy kicsit félve. Jó pár hete ismertük már egymást, amikor végre eljutottunk oda, hogy délután bemutat az anyukájának. Még az utolsó pillanatban is azt mondta:ne menjünk! Én is idegesen szorongattam a virágcsokrot, a kettős Rába-hídnál találkoztunk, onnan gyalog mentünk fel a Káptalandombra, de kár volt félni! Mosolyogva, tárt karral jött felém egy olyan igazi nagyasszony, megpuszilt, és azt mondta:

- Hiszen én téged ismerlek!

Pedig dehogy ismert! Csak talán mindig engem képzelt a fia mellé. Ő a földszinti lakásban lakott, a felette levő lakásban a lánya, Sanyi nővére, akivel szintén gyorsan megtaláltuk a közös hangot. A fiammal egyidős kislánya is meglátogatott, neki is az a szőke oroszlánsörénye volt, mint az apjának fiatalkorában, csak az apjáé már hófehér, és felül eltűnt.

Minden olyan volt, mint a mesében, megtaláltuk a boldogságot, semmi akadály nem volt köztünk, de hát, mint a mesében, itt is közbe kellett jönni valakinek, a gonosz mostohának, vagy a vasorrú bábának, melyiknek nevezzem, aki el akarta rontani az örömünket?

Még csak egy hónapja ismertük egymást, amikor az irodavezetőnő behívott, és közölte, hogy tudomására jutott, hogy ismeretségben vagyok egy büntetett előéletű egyénnel, és felszólít, hogy szakítsam meg vele az ismeretséget, mert nálunk kötelező a feddhetetlenség. És persze gonosztevőnek festette le Sanyit. Én ugyan nem beszéltem róla, viszont  úgy látszik, nyilvánvaló volt, hogy össze fogunk házasodni. Újra elmondom: egy hónapja ismertük egymást. Ledöbbentem, de ott szóban kijelentettem , hogy NEM. Én biztos voltam kettőnk dolgában, de azért megtettem azt, hogy felkerestem a barátját, a már sokat emlegetett Szájmon  Templárt, a bűnügyi osztály akkori vezetőjét, elmondtam ezt neki, és azt, milyennek írta le nekem szeretett főnöknőm a szívem választottját. Megkérdeztem, mi az ő véleménye, mire azt mondta, hogy igaz, hogy Sanyi nem egy jámbor fiú, de engem is ismer annyira, hogy biztos abban, én "bírni fogok vele." Viszont a főnöknőm valóban megteheti, hogy kirúgat az állásomból.

Nemsokára egy jegyzőkönyvet vett fel a kedves főnöknőm, tanúkkal aláíratva, hogy én az ismeretség megszakítására vonatkozó utasításának ellentmondtam, nem tettem eleget, és ezt a jegyzőkönyvben is elismertem. Ezek után kaptam egy meghívót az igazságügy-minisztériumba, Madaras Attila államtitkártól, aki csak azt kérdezte tőlem, felmondok-e, vagy fegyelmileg küldjenek el. Felmondtam. De szívből megutáltam ezt a környezetet, ezt az egész piszok "igazságügyet", azt hiszem, nem is szerettem volna ott dolgozni tovább.Meg tulajdonképpen nagy jót is tettek velünk, hiszen ezzel szinte összekötöztek bennünket. Mert bizony az egy hónapos ismeretségekből nem mindig lesznek házasságok, még száz lehetőségünk lett volna szakítani, apróságokon összeveszni, de ezek után ilyesmi már nem történhetett. Júliusban már nem volt állásom. Két helyen próbálkoztam Győrben, a második helyen megsúgták, hogy kár próbálkoznom, hosszú kéz nyúl utánam.

Nem adtam volna fel ilyen könnyen, itt Sanyi segített megoldani a helyzetet. Fiam akkor már Szombathelyen élt, feleségestül, és mi többször lementünk meglátogatni, aztán hazafelé nekem mindig kijöttek a könnyeim. Rákérdezett, hogy miért akarok én Győrben élni, miért nem Szombathelyen? Telefonáltam a menyemnek, ő feladott egy hirdetést, és augusztus elsejétől a Szombathelyi  Élelmiszer Kisker Vállalatnál lettem pénzügyi-számviteli osztályvezető. Ideiglenesen fiamnál laktam, és Sanyi feladata lett volna, hogy a győri lakásainkat eladja. Egy hétig bírta, aztán, amikor hazamentem hét végén, mindenáron jönni akart ő is. Kénytelenek voltunk kivenni egy albérleti szobát, amíg a lakáseladás-vétel le nem bonyolódik.Ez már hányadik lakásom? Jobb nem is számolni, lesz még néhány!

Az albérleti szoba nem egy vonzó otthon, így aztán a szabadidőnket - még mindig nyár volt, a mi első nyarunk! - leginkább sétálással töltöttük, ismerkedtünk a várossal, és az eladó lakásokkal. Épp a Főtéren sétáltunk, amikor valamelyikünk bedobta, hogy nem lehet ám csak úgy bemenni a tanácsra és házasságot kötni, hanem van valamennyi várakozási idő, be kell jelentkezni. Erre be is mentünk bejelentkezni, de időpontot nem mondtunk, úgy gondoltuk, majd, ha meglesz a lakás, hiszen egyikünknek sem volt sürgős, mindketten kötöttünk már néhány házasságot, hát ráértünk volna még egy kicsit. Meg aztán még csak augusztus volt, 3 hónapja ismertük egymást.

Szeptember lett, és mi megint bementünk megkérdezni, mikor lehet legkorábban az esküvőnk. Szept 29. Rendben, az szerda, reggel korán legyen, mert akkor megyünk nászútra - Győrbe. Ott legalább vannak lakásaink.

Szerdán reggel fél 9-kor megjelentünk a tanácson öten, egyenruhában: bordó ingben, sötétkék farmerban. Sanyi tanúja Zsuzsika volt, a lánya, az én tanúm a menyem, a fotós a fiam. Zenének csak az Adagiót kértük.Ez volt a legszebb esküvőm.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://hetvenentul.blog.hu/api/trackback/id/tr774633437

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

f Szilvi 2012.08.04. 20:47:27

Filmvászonra kívánkozó történet! :)
Folytatódik, ugye? A vessző a végén...

A pénztáros csalása tehát abban áll, hogy egy ideig jogtalanul használja a cég pénzét? Illetve folyamatosan, csak mindig más sofőr előlege révén, ha jól értem... Igazán okos csel. Lehet olyat kérdezni, hogy hogy merült fel a gyanú?

evakaldyne 2012.08.04. 22:27:26

Még 30 év van hátra a történetből, csak legyen időm írni, bár ez a legjobb szórakozásom. Jó, hogy szólsz, holnap csakazértis írok hozzá!
A pénztáros csalását jól látod, de a gyanú nem a könyvszekértői irodában merül fel, nekünk csak a bizonylatokból összeállított szakvéleménnyel@f Szilvi: kellett alátámasztani a rendőrség által már lényegében feltárt ügyet.
süti beállítások módosítása