HTML

Hetvenkedni még csak lehet...

Az időskor problémái, azok megoldása, társkeresés, történetek a múltból.

Friss topikok

Linkblog

Hetvenkedni még csak lehet.... Élettörténetem: Szombathely

2012.08.08. 20:56 Mitchelle

Tudom, hogy az előző, győri részben már átvezettem a történetet Szombathelyre, de úgy gondoltam, hogy kettőnk történetét Sanyival nem szakíthatom ketté azért, mert Szombathelyen folytatódott, és itt volt az esküvőnk is, a májusi megismerkedésünk után négy hónappal, szeptemberben. Én igazán nem éreztem sürgősnek az esküvőt, de Sanyi állandóan azt mondogatta: nem tudja elviselni, hogy más nevem van. Emiatt  az albérletünk postaládájára már csak a lánykori nevemet írtam ki, ennyit tehettem.

Az albérletünk nem tartott sokáig, érdekes, hogy nekem viszonylag gyorsan sikerült mindig megoldanom a lakáskérdést: a győrit eladtam, és az áráért itt vettem egy ugyancsak panelt, egy másfélszoba-hallost, garázzsal, a hetediken, de persze lifttel, így jobb volt, mint a győri gyalog harmadik emelet. és a névtáblán szereplő névvel is elégedett lehetett Sanyi, mert az már az ő neve volt.

A munkahelyem a megszokott volt, mint Magyaróváron, a Kötöttárugyárban, csak itt nem 12 nő volt az osztályon, hanem talán kétszer annyi, mert a pénzügyi osztály is ide tartozott. Nem is emlékszem már nagyon erre a munkámra, olyan rövid ideig, talán csak egy évig dolgoztam itt. Egy emlékezetes dolog történt itt velünk: kaptunk egy beutalót a cég vonyarcvashegyi üdülőjébe. Nem a vonyarci üdülés volt az emlékezetes, hanem az, hogy ugyanakkor fiam is a Balatonon volt, a feleségével, a megszokott helyünkön, Zamárdiban, a kempingünkben. Sanyit nagy nehezen rábeszéltem, hogy látogassuk meg őket, ugyanis ő nagyon kemping-ellenes volt, mert egyetlen régi kempingélménye az volt, hogy kilógott a lába a sátorból...

No, a mi sátrunk addigra már nem sátor, hanem többszobás, kényelmes lakosztály volt, és még  a 190 feletti magasságával is kényelmesen sétálhatott benne, így aztán ő is beleszeretett a kempingéletbe, innentől már ő is Zamárdiban akarta tölteni a nyarakat, legalábbis addig, amíg a panelban laktunk. De erről majd később.

Sanyi is keresett magának munkahelyet, hiszen unatkozott volna egész nap. Élete során sokat volt kórházban, így a kórházzal próbálkozott, meg azért is, hogy ha rosszul lesz, ott mindjárt helyben van.Képesítés nélküli műtős-asszisztensként dolgozott itt 7 hónapot, de többet volt táppénzben, mint amennyit dolgozott, Nem bírta a szervezete a folyamatos, rendszeres terhelést. Azért történtek vele itt is érdekes dolgok. A megjelenése, mindenesetre tekintélyt parancsoló volt, és az is gyorsan elterjedt, hogy tanár, de az nem, hogy magyar-történelem szakos. Megszólításnak rajta maradt a tanár úr. A műtétekről általában ő jött ki előbb, így aztán a hozzátartozók kérdéseikkel a tanár urat rohamozták meg, aki tudott is szakszerű felvilágosítást adni. Na, a borítékokat nem a tanár úr kapta!. Egy előnye volt a kórházi munkának: már régóta fájlalta a talpát. Valamelyik sebész megnézte, és kioperálta a tyúkszemet, ami már a csontra nőtt rá, és onnantól a kis sántikálás is megszűnt. Csak a munkahelye is, mert tényleg nem bírta a rendszeres terhelést. Viszont sikerült összebarátkoznia a város néhány ismert emberével, a már meghalt Zentai Pali festővel, Szamos Rudival, a Kántor írójával, egy nőgyógyásszal, egy még ma is menő újságíróval, és még néhány hasonló kaliberű emberrel.

Sanyi megismertetett a teljes családjával, ebbe bele kellett érteni az elvált feleségeit is. Az első házasságából született lányával, a fiammal egyidős Zsuzsikával már Győrben megismerkedtem úgy, hogy Sanyi elhozta a lakásomra, az esküvőnkön ő volt Sanyi tanúja, és amikor meglett a panellakásunk, egy ideig nálunk lakott, mert itt, Szombathelyen kezdett a Tanárképző főiskolára járni, aztán később kollégista lett.Amikor végzett a Főiskolán, Pesten helyezkedett el, azután már csak ritkán találkoztunk. Még az első feleségét, Zsuzsát is megismertem, valami miatt voltam nála, az én vállamon sírta el a bánatát, ami persze nagyon nem tartozott rám, de megértően vigasztaltam. A második feleségét, és kislányát is megkerestük Sopronban, többször is voltunk ott, utoljára Szilvike érettségijekor, a ballagásán. Utána már vele is ritkábban találkoztunk, az utolsó hírem az volt róla, úgy jó 10 évvel ezelőtt, hogy valahol dél-Ausztriában dolgozik, született egy kisfia, aki a Káldy Sándor nevet kapta.
Sanyi öccsével, Lacival, és családjával is tartottuk a kapcsolatot, de legközelebb állt hozzánk a nővére, Dudi, aki már szintén nem él.

Menyem látszerészként dolgozott, és a főnöknője adott neki egy bizarr ötletet: béreljen ki egy üzlethelyiséget a belvárosban, és nyisson egy gyászruha-boltot. Ezt a témát jól átgondoltuk, megfontoltuk, körbejártuk, és a végén jónak találtuk, bár nekem azért voltak fenntartásaim, de visszagondoltam azokra az időszakokra, amikor két férjemet is gyászoltam, és tudtam, hogy sok problémám volt, mire be tudtam valamit szerezni, noha én meg is tudtam varrni. Akkor még nem volt ám olyan árubőség, mint most!

A menyem belevágott a dologba, vett fekete anyagokat, szerzett varrónőt, berendezte az üzlethelyiséget, és beindította az üzletet. És elindult, volt vevő, volt szép bevétel,pedig nem is sokat hirdette. Szombaton nem volt nyitva, és persze vasárnap sem, így hétfőn mindig háromszor annyi vevő volt, mint a többi napokon. Mikor már úgy három-négy hónapja ment az üzlet, egy péntek estén eljött hozzám, nagy csomaggal.

-  Anyu, te tudsz varrni, légy szíves, segíts rajtam! A varrónő már nem vállalta el, nincs egy szoknyám se, nem nyithatok ki így hétfőn! Szabad szombat-vasárnap biztos meg tudod csinálni, annyit fizetek, mint a varrónőnek, légyszi, légyszi, 6 szoknyát, 6 méretben, hétfőn reggel jövök érte!

Szerettem is a menyemet, akartam is, hogy menjen a bolt, meg az is szép összeg volt, amit a varrónőnek fizetett volna, hát azt mondtam, meglesz. Igen ám, de én csak egy méretben, a sajátomban tudtam szoknyát varrni, azt is csak úgy, hogy elvittem Győrbe Anyuhoz, hogy varrjon rá gomblyukat, hiszen én nem tanultam varrni, csak úgy magamtól, magamnak varrogattam. Volt egy snittem pont az én  méretemre. Végig kellett gondolnom, hogy a hat méret mekkora legyen, mekkora ezen a derékbőség, csípőbőség, aztán a többi öt méret mennyivel legyen más. Megcsináltam, de a gomblyukak varrásán még sírtam is, annyira nem akart sikerülni.

De elkészült hétfőre, Anikó boldogan vette át, agyon dicsérte, és megkért, hogy varrjak még neki, mert a varrónője végleg megszűnt, és nem tud mihez kezdeni nélkülem. Jó, beleegyeztem. minden nap varrtam neki.Először csak szoknyákat, abba nagyon belejöttem. Megcsináltam  a snittet,  ha jól emlékszem, 70-től két centinként növekvő derékbőségűre 110-ig. Ezek egyszerű, egyenes, hátul 6 cm-re áthajló slicces aljak voltak. És nem is kellett mindent egyedül csinálnom: Sanyi beállt segíteni, mindent részletekben levasalt, gyönyörűen, bevasalta a vetexet is a derekába, ez igen nagy segítség volt. Nemsokára vettünk egy interlockot, tisztázógépet, ő a kiszabott anyagot először körbelokkolta, aztán én a részműveleteket elvégeztem, ő levasalta, már egészen szalagszerű rendszerben dolgoztunk, és ha többet csináltunk egyfolytában, kiszámítottam, hogy a szabáson kívül az én munkaidőm 24 perc egy aljon. Sanyi meg azt mondogatta, hogy ő már körbelokkolta a Földet. De egész jól kihasználtuk a diplomáinkat!

Azért ugye volt egy főállásom is, ahol mindig történt valami. Most az, hogy elhívtak főrevizornak a PM Ellenőrzési Főosztályra, ez az APEH elődje volt. Nem lelkesedtem túlzottan már ezért a munkáért, ugyanis rájöttem, hogy a varrással sokkal jobban keresek, igaz, hogy azt ketten csináltuk. Egyszer, főrevizor koromban csináltam egy számítást. Főrevizorként sem volt rossz a fizetésem, 1985-ben 9000 Ft, és emellett a varrással harmincezret kerestünk. Ekkor megszólalt bennem a számviteli szakember, sőt revizor: ezt nem lehet tovább így számla nélkül csinálni, meg aztán egy kis szabadidő is kellene néha, és rendkívül emelné a jövedelmemet, ha nem kellene 9 órát 9000-ért távol lennem, hát befejeztem alkalmazotti minőségben a munkát, és vállalkozó lettem. Persze ehhez a főiskola és az okleveles könyvvizsgálói nem elég, legalább egy szakmunkás-bizonyítvány kellett volna, megoldottam. Csináltam egy másik varrónővel közösen, akinek mestervizsgája volt, egy olyan vállalkozást, ami a Bt elődje volt. Semmi más közünk nem volt egymáshoz, csak annyi, hogy az adót közösen fizettük, de le tudtam számlázni a munkát. És már annyit kerestünk, hogy hihetetlen. De nagyon sokat dolgoztunk is.

És akkor Sanyi elkezdte mondogatni, hogy: "Aki dolgozik, nem ér rá pénzt keresni", meg még ilyen okosságokat. Addig-addig mondogatta, amíg fel nem adtam egy hirdetést, hogy szakképzett varrónőket keresek főállásba. Volt sok jelentkező, én egyszerű munkát adtam ki próbavarrásra, visszahozták készen, elbeszélgettünk, megegyeztünk. Megbeszéltük, hogy mindenki otthon, saját maga szab-varr mindent, én viszem ki a hozzávalókat, a snittet is én adom, és én hozom el a készárut.

Mindenkinek volt szakmunkás-bizonyítványa, gyakorlott varrónők voltak, volt köztük vállalkozó is, meg olyan, aki már varrt szalagon, gyárban, és elcsodálkoztam, hogy hozzám képest mennyire nem tudnak varrni! Mindent apróra el kellett magyaráznom, én tanítottam őket zippzárt bevarrni, Sanyi pedig vasalni. Érdekes, minket nem tanított senki!

A vállalkozást is átalakítottuk. Aki társam volt eddig, önálló lett, én pedig a Bt beltagja, Sanyi kültagja lett, így a csak a miénk volt a cég. Nekünk már varrni nem kellett, de azért maradt némi kis munkánk, ezt most felsorolom.

Első, és legfontosabb: vevőt szerezni, a vevőnek az árut bemutatni, megrendelést kapni tőle, a megrendelt árut a vállalt hatásidőre leszállítani, a mennyiségétől függően kocsival, vagy dobozba csomagolva postán feladni, az áru ellenértékét beszedni. Itt dicsérem meg a postát: mindig, minden csomagunk másnap, hiánytalanul megérkezett, pedig minden csomagot a legegyszerűbb módon, nem utánvéttel, és értékmegjelölés nélkül adtunk fel.A postaköltséget mi fizettük, ez nagyon kis költség volt, de a vevőknek nagyon tetszett, hogy nem kell fizetniük.

Nekünk kellett beszereznünk az anyagot és kelléket. Ez bizony nem volt egyszerű dolog. Legjobb forrásunk a győri Richards gyár maradékboltja volt, ahol a külföldre gyártott anyagokból visszamaradt tételeket viszonylag olcsón tudtuk beszerezni, és itt nagyon jó minőségű anyagokat kaptunk. Rengeteget jártunk ezért Győrbe, hiszen ott éltek a szüleim, öcsém, Sanyi testvérei. Anyukáját nem sokáig látogathattuk, akkor halt meg, amikor meglett a szombathelyi lakás.Sanyi nővére, Dudi valami olyat mondott, hogy tudta, már nem kell vigyáznia a kisfiára, mert ott vagyok én.

Nemcsak Győrből szereztük be az anyagot, sokat jártuk a pesti méteráru- és kellékboltokat is, de volt egy törzshelyünk Székesfehérváron és Kecskeméten is, ahol megrendeltük az árut telefonon, aztán elmentünk érte. Nekünk kellett kitalálnunk azt is, hogy mit varrassunk, de ennek olyannak kellett lennie, ami megfelelt a vásárlók igényének. Kik voltak a gyászruhaboltokban a vásárlók? Általában a velemkorú, vagy idősebb özvegyasszonyok, és főként a falusiak. Így aztán, ami nekem tetszett, az biztos, hogy jó cikkünk lett. De volt olyan is, hogy Pesten Sanyival kirakatokat nézegettünk. Sanyi rámutatott egy aljra, mondta, vegyem meg magamnak, és jó cikkünk lesz. Jól megnéztem, rájöttem, semmi értelme megvenni, a mi szokásos aljunk snittjéből simán el tudom készíteni úgy a snittet, hogy hátul ne legyen benne a slicc, és elől, bal oldalt, ferdén legyen benne egy sor berakás. Ez egy másik sikerdarabunk lett. Így alakult ki a termékválasztékunk apránként, volt vagy 50 féle cikkünk.

Általában minden varrónő más-más cikkeket varrt, mindegyik persze több félét, de egyféle cikket általában csak egy ember varrt. A snitteket nagyrészt magam készítettem el, de azért később már egyik-másik varrónő is képes volt arra, hogy a megszokott fazonon kicsit átalakítva elkészítse az új variációt. Aztán ugye mi vittük ki az anyagot, a kelléket és a megrendelést a varrónőknek, akik közül négyen vidéken voltak. Mi magyaráztuk el, hogyan készítsék el, mi hoztuk haza a készárut, csomagoltuk be, és adtuk fel, vagy ha sok volt, házhoz szállítottuk. Jellegzetes körutunk volt, hogy felvettünk itthon készárut, meg Kőszegen, vittük a csornai, mosonmagyaróvári, győri vevőknek, a Richardsban megvettük az anyagot, és jöttünk haza.

Persze, már régen nem csak a menyem boltjának készítettük az árut. Először egy távoli városból tévedt be egy butikos a menyem boltjába, és megkérdezte, honnan szerzi be az árut. Ő volt az első idegen vevőnk, aztán Sanyi elkezdett hirdetéseket fogalmazni, amiket a legkülönbözőbb megyei lapokban adtunk fel, és a jelentkezőket felkerestük egy mintakollekcióval. Mindig jó szállodákban szálltunk meg, oda hívtuk a vevőnek jelentkezőket, és mi is jól éreztük magunkat. Voltak vevőink Kisvárdától Szegedig, Kecskeméten és Pécsváradon,  nem is sorolom tovább, ha jól emlékszem 25 volt.És mi mindenhova elmentünk egyszer megismerkedni, az árut bemutatni, aztán az első kollekciót elvittük, a többit postán adtuk fel. Több vevőt szereztünk hirdetéssel, de olyan is volt, hogy Tunéziában nyaraltunk együtt egy házaspárral, és mikor hazajöttünk, leszállítottuk nekik a nyitókészletet.Az ózdi és szegedi vevőnket Zamárdiban, a kempingben szereztük. Egyszer Pesten éppen magamnak akartam Sanyi unokaöccsének az esküvőjére venni valami öltözéket, amikor elmentünk egy gyászruhabolt előtt a Bárczi utcában, bementünk, elmondtuk, mivel foglalkozunk, és Kati lett az egyik legkedvesebb vevőnk. Persze megvettem magamnak az esküvőre a kiskosztümöt is, fehéret, aztán, mikor már túl voltunk az unokaöccs esküvőjén, szétszedtem, csináltam snittet belőle 6 méretben, és utána még vagy ezret varrtunk belőle feketét! Így mi mindig összekötöttük a kellemeset a hasznossal.

Sok szép élményünk volt az üzleti útjainkon, kettőt elmesélek. Mindig megterveztük előre, milyen útvonalon hova megyünk, hol szállunk meg. Pesten mindig az Aquincumba mentünk három okból: az alagsorban volt garázsuk, nem szerettük kint hagyni éjszakára az áruval megrakott kocsit, klíma volt az épületben, ez akkor még nem volt általános, és a -1 szinten úszómedence volt, jakuzzival. De nem ez volt az élmény, hanem Nyíregyháza. Ott már 2 szállodát ismertünk, egyiktől sem voltunk elragadtatva, amikor valahogyan eszembe jutott, hogy még kollégista koromban valaki mesélte, hogy milyen jól nyaralt Sóstón, gondoltam, megnézzük. Farsangvasárnap volt, még nem volt szezon, nem is volt nyitva szálloda, de aztán mégis találtunk egyet, a neve nagyon megtetszett, Santiago.Bent minden bordó bársony, megkérdeztük, úszómedence van-e?

- Hány órára parancsolják?

Ez igen! Ez tetszett. A szomszédos termálfürdőből vezették át a melegvízet a kerti medencébe, mi persze azonnalra "parancsoltuk", csak előbb ebédelni szerettünk volna. Kiderült, hogy mi vagyunk az egyetlen szállóvendég, a tulaj jött ki a medence mellé itallal, beszélgetni. De aztán korán vacsoráztunk, aznap már sokat utaztunk, fáradtak is voltunk, korán lefeküdtünk. Én egyszer felébredtem éjjel, hallottam valami nagyon jó zenét, de  elaludtam. Aztán megint felébredtem, megint hallom a zenét - és Sanyi nincs sehol. Gyorsan felöltöztem, mentem a zene után, hát, mint kiderült, farsangi nosztalgiabál van, és Sanyi ott ült már a zenekar közelében. (Persze, még nem is írtam Sanyi zenerajongásáról! Majd nemsokára, előbb a munka, utána a szórakozás! ) Tényleg jó volt a zenekar, mi pedig már egész jól kipihentük magunkat, mire lejöttünk, így aztán mi bírtuk legtovább a vendégek közül, reggelig maradtunk.

A másik is hasonló. Békéscsabán tárgyaltunk a vevővel egy szállodában, de még csak az étteremben, még szobát nem vettünk ki, de valahogyan nem tetszett a hely, és még csak dél volt, amikor végeztünk. A következő állomásunk másnap délután volt Kecskeméten, volt időnk, és volt hozzá ötletem: menjünk ki Gyulára!. A nagy SZOT szállóba mentünk, voltam én ott már korábban üdülni is, tél volt, a fedett fürdőben elvoltunk délután. Vacsora után felmentünk a szobánkba, de nem volt kedvünk még lefeküdni. Lementem e recepcióra, megkérdezni, mihez kezdhetünk az esténkkel. Javaslat: a másik épületszárny első emeletén nosztalgiabár van. Ez kell nekünk! Már öltöztünk is. Egy szál dagadt cigány játszott egy elektromos zongorán, de remekül! Az első szünetben odahívtuk az asztalunkhoz, kikérdeztük, elmondta, hogy Erdélyből jött át, és állandóan itt szokott játszani. A végén még a kézzel írt műsorfüzetét is Sanyinak adta, felsorolva benne azt a kb. kétszáz számot, ami a műsora volt, és amit mi végigénekeltünk vele. A fogyasztásunk ugyan nem indokolta az éneklést, mert én azért ittam egy Martinit, hogy neve legyen a gyereknek, de egyébként csak rengeteg kólát ittunk.

Most már ideje lesz, hogy Sanyi zenerajongásáról írjak. Gyerekkorában hegedülni tanult, de azt nagyon nem szerette, a zeneiskolában mindig a zongorához húzott a szíve, de nem volt zongorájuk, hát nem zongorát tanult. Mesélte, hogy otthon is nehezen viselték, amikor hegedűn gyakorolt, és milyen keservesen játszotta, hogy: "A part alatt, a part alatt..." Aztán, amint módjában állt, vett egy zongorát, még a szülei lakásába, és megtanult játszani rajta, de nem kottából, csak úgy, hallás után, de remekül játszott. Aztán, amikor megismerkedtünk, már rég nem volt zongorája, de állandó vágya volt a hangszer. Egyszer valahol hirdettek egy eladó zongorát, megnéztük, beleszeretett, azt mondta, ha felhangoltatja, jó lesz. Felvitettük a hetedik emeletre, felhangoltatta, és végleg kiábrándult belőle. Szerencsére el tudtuk adni. Innentől a szintetizátor volt a vágya. Boltban még  nem nagyon lehetett kapni, de használtat már néha hirdettek. Még ott, a panelban volt legalább három különböző, jobbnál jobb hangszere, aztán még vagy négyféle, amíg meg nem szereztük az álmát, egy Hammondot, egy kétmanuálos orgonaszerűséget, pont olyat, mint amin Rhoda Scott játszott. Neki volt egy dobosa, Sanyinak egy Roland szintetizátora, ami nemcsak dobolt, hanem teljes nagyzenekari kíséretet adott. Ehhez egy erősítő, két óriási hangfallal, és ha olyan kedve volt, rezegtek az ablaküvegek. De csak otthon játszott, csak nekem. Van egy 90 perces magnókazettám, mindkét oldala tele van, szinte egyfolytában játszik, a népdaloktól a slágereken át az operákig, a kis orosz egyvelegtől Schubertig,  úgy összeállítva, hogy öröm hallgatni. Nemcsak játszani, hallgatni is szerette a jó zenét, ezért éreztük jól mindenhol magunkat, ahol jó zene volt

Még a panelban, a hetediken kezdtük el ezt a tízvarrónős, sokvevős munkát, de itt, a hetediken nagyon meleg volt nyáron. Itt kezdtük el azt, hogy június közepén leköltöztünk Zamárdiba, a kempingünkbe, és csak augusztus végén költöztünk haza. Közben mindig hazafutottunk, lerendeztük a dolgokat, és mentünk vissza. Nálunk akkor még semmi jó kempingfelszerelést nem lehetett kapni, viszont a szomszédainknak, akik zömmel nyugatnémetek voltak, volt. És márkát is lehetett venni tőlük. Nekünk nem sok idő kellett, és rájöttünk, hogyan oldjuk meg, hogy nekünk is meglegyen a legjobb felszerelésünk. Nem nagyon tudtunk németül, de volt szótárunk, és érdekes: voltak nyugatnémet barátaink is. Először csak a barátainktól vettünk márkát, hiszen ők itt csak forinttal fizethettek, és nem takarékoskodtak, így nekünk mindig volt elég márkánk. Esténként mindig mondtuk, hogy megyünk mögtézni. Kinéztük a szótárból, hogy Én szeretném megvenni = Ich mögchte kaufen.., és ezzel a nyelvtudással elindultunk, körbesétáltunk, ahol láttuk, hogy hazakészülődnek, kiszúrtunk valamit, ami nekünk kell, és a jó megjelenésünkkel, udvarias jóestétkivánásunk után kinyögtük, hogy ich möghte kaufen..., és megmutattuk, mit szeretnénk megvenni. Mindenhol könnyű volt megalkudni, mert ha eladták, nem kellett hazacipelni, otthon jobbat vehettek helyette. Így aztán apránként szépen beszereztük az komlett kempingfelszerelést. Az első évben még csak odáig jutottunk el, hogy vettünk egy igazi, márkás Brandt sátrat, nagyot, kényelmeset, és én levittem a táskavarrógépet, aztán ott helyben minden kempingszékre és lábtartós fotelra varrtam egyforma, szivacsos támlát-párnát, ugyanolyan asztalterítőt, volt egy összerakható polc, arra is huzatot, nagyon jól nézett ki minden így. Aztán vettünk hozzá még kényelmesebb fotelokat, meg bunte parti  belajstungot, ennek még emlékszem a  német  nevére, ezt jól megtanultuk:  kerti-parti-megvilágítás, ilyesmi nálunk ismeretlen volt. Volt egy kétlángú rezsóm, grillsütő, hűtő, mosogató, TV, és Sanyi szintetizátorait is mindig levittük. Azon is gondolkodtunk, hogy veszünk egy lakókocsit, de ezt mégse csináltuk, a sátorban sokkal jobban a szabad levegőn voltunk. Viszont vettünk egy sátras utánfutót, amit most részletesen leírok.

Összecsukva pontosan akkora volt, mint egy nagy franciaágy, csak sokkal magasabb, zárt magas tetővel.Nem mondom, hogy szívesen vezettem utánfutós autót, de évente csak kétszer kellett: júniusban levinni, augusztus végén hazahozni. Tolatni nem is tudtam vele, de nem is volt szükséges. Azóta viszont mindig csodálom a kamionosokat, akik a pótkocsis kamionnal is tudnak tolatni. Ha megérkeztünk, beállítottuk a helyére, rögzítettük, lenyitottuk melléje a tetejét, annak lábai voltak, így kaptunk egymás mellett két teljes franciaágyat, rendes, vastag szivacsmatraccal, fölöttük egy- egy bezippzározható fülke, majd a sátor, ami kétszer  akkora volt, mint a két franciaágy, így még egy olyan 4x3 méteres belső teret kaptunk. Hogy esőben se érjen bennünket meglepetés, ide csináltattunk egy 6 részből összecsavarozható 10 cm magas, 3,5x 2,5 m-es trepnit, amire vittünk egy 3x2m-es, valamelyik szobából kiselejtezett, de hibátlan, zöldmintás szőnyeget. ezen volt középen egy asztal négy székkel, és körben a következők: az utánfutó hátulját ki lehetett nyitni, egy kis konyha, a kétlángos rezsóval, és mosogatóval, polcokkal, majd a hűtőszekrény, és ezen volt a grillsütő, ezt úgyis kivittem, ha használtam, és csodás grillcsirkéket sütöttem benne. Következett a televízió, majd a szintetizátor, a következő oldalon meg a bejárat.Amekkora helyet eddig leírtam, ez kint megismétlődött, tehát olyan 7x4 m-es oldalt nyitott, de felül tetős hely következett, itt már nem volt trepni, de szőnyeg az volt, és a lábtartós, dönthető fotelok, meg asztal, stb. És hát kint volt a csónak, mert azt is mögtéztünk, először egy olyan nagy,felfújt, 3 m hosszú, de másfél m széles, Bahama névre hallgató csoda, aztán visszaemlékeztünk a kajakos időszakunkra, és egy felfújható kajakot vettünk, de ez nem vált be, a végén találtuk meg az igazit, amit nem is tudom, minek nevezzek. Négyszögletes volt, a közepén egy kb 2x1 m-es hely, ami kb fél méter mély volt, és vizet is lehetett tenni bele, körbevette egy szintén szögletes, kb fél méter széles szegély, olyan volt, mint egy nagy, felfújt gumiágy, de nem sültünk meg benne, mert víz volt az alján. Ezen szoktunk kint napozni a vízen.

Nagyon jó társaságunk is volt. Általában minden nyáron ugyanabba az utcába, ugyanarra a placcra telepedtünk, itt volt áramcsatlakozó, megvolt, hogy melyik fa törzséhez rögzítettük ki még középen a hatalmas elősátrat, hogy a közepe be ne hajoljon, szabályos, vízszintes legyen. A szomszédaink is mindig az ismerősök szoktak lenni az utcában, az utca végén pedig a Balaton. Olyan10-12 ilyen sátorplacc volt egy utcában, sövénnyel bekerítve, áramcsatlakozóval ellátva. Az "utca" aszfaltozott volt, hetente többször végigraktuk esténkén az asztalainkkal, székeinkkel, és egy kis sütögetést rendeztünk. A víz pedig csodás volt: csak lassan mélyült, homokos volt, balról a Tihany-Szántód közötti komp, szemben Füred, Csopak, kissé balra Tihany az Apátsággal. Szebb helyet nem igen találhattunk volna, azóta nagyon fel is kapták.

Tehát a panel helyett itt töltöttük a nyarakat, hazafutkosva, hogy azért a munka is menjen. De közben rájöttünk egy-két dologra, meg itt volt is időnk kitervezni. Az üzlet remekül ment, pénzünk volt, meg kellett találni a célt, amire gyűjtünk. Mindkettőnk vágya a családi ház volt a panel helyett, de ehhez nagyon sok pénz kellett egyszerre. És a megoldást is megtaláltuk, hogyan lehet egy kicsit megszaporítani a pénzt. Akkor már több éves barátaink voltak nyugatnémetek. Megbeszéltük velük, hogy egy 1500-as Lada árát gyűjtjük össze nekik márkában, ők kint befizetik nekünk ajándéknak, az ajándék-okmányt is elkészítettük.Aztán, amikor megjött, újként úgy adtuk el, hogy a vevő nevére írattuk át az okmányokat, nem is láttuk a kocsit, de az ára elég volt alapnak. Azért persze emellett is gyűjtöttük a Ft-ot is, és 1989-ben, négy éves házas korunkban megvettük a a Házat.

Kétszintes, fent háromszobás-összkomfortos, alsó szinten garázs-raktár- iroda- vendégszoba, kazán, kis udvar, amit parkosíttattam, és megvolt a vágyunk. A házat persze átalakíttattam kedvemre, rengeteget költöttünk rá,és egyszer csak elnyerte azt a formát, amit szerettünk volna. Itt egy kutyát is tartottunk, egy aranyos, kedves fehér kuvaszt, Dorkát. A szomszédban volt egy fiú-kuvasz, úgy, hogy lett hat kis fehér, puha gombóc-kiskutyánk is, de erre majd visszatérek.

Még mindig csak Ladánk volt, nekünk is egy új 1500-as, de akkor már hozzá lehetett jutni nyugati kocsihoz is, első ilyen egy piros, 100-as Fiat Regata volt, nagyon élveztük.Viszont ezzel, hogy házunk volt, megszűnt az igényünk a kempingre. A házban nem volt nyáron sem meleg, ki lehetett menni a szépen parkosított udvarra, vagy fent a nagy teraszra. Innentől inkább a külföldi utazások váltak vágyainkká, szokásainkká. A sátras utánfutót fiamnak adtam, ők még panelban laktak, és jártak Zamárdiba.

Első külföldi utunk Isztambul volt, busszal. Azt nem mondom, hogy kényelmes utazás volt, a szállás sem volt valami szuper, az étkezésről meg nem is mondok semmit, de azért nagyon élveztük, hiszen itt mindjárt egy másik földrészre, Ázsiába is átjutottunk, csak a hídon kellett átmenni. Emlékezetesek az Aya Sophia, a Kék mecset, de nem akarom itt Isztambult bemutatni. Aztán elmentünk romantikázni Velencébe, bepótolni, hogy nászútra a győri lakásunkba mentünk. Volt egy emlékezetes utazásunk, bár az is buszos volt: Spanyolországba, Calellába mentünk két hétre, de a fiammal, és a menyemmel. Ez nagyon kedves út volt, ráadásul sok szép kirándulással. Felejthetetlen Barcelona, Montserrat, Andorra, és hazafelé útközben Monte Carlo. Fiam videóját azóta is sokszor megnéztük.

A vállalkozásunk egyre jobban ment, kezdtem rájönni, hogy egyedül nem győzöm. Fiamat vontam be, először csak próbára, fix fizetéssel, utána, mikor láttam, hogy éppúgy csinálja, mint én, szinte minden gondot levesz a vállamról, úgy beszéltük meg, hogy felezünk. A földszinten volt az iroda, vett bele szuper irodabútort, és a nagyobb kényelem kedvéért még titkárnőt is felvett.

Ugye, megint, mint a mesében! Megint történni kellett valaminek, ami elrontja ezt a felhőtlen boldogságot! Sanyi második infarktusa. Azt, hogy második, csak a kórházban tudtuk meg, az elsőt úgy viselte el, hogy nem is tudtunk róla. Ő ugyan emlékezett rá, hogy volt egy nap Zamárdiban, amikor nem érezte jól magát, de nem szólt senkinek semmit.Ez az, amit nem kellett volna. Megkaptuk a figyelmeztetést: a harmadik elviszi.

Innentől kezdve Sanyi nagyobb nyugalomra vágyott. Zavarta, hogy a szomszédban két kisfiú hancúrozik az udvaron, hogy a mellette levő házban motorszerelő dolgozik, az is zavarta, hogy jártak hozzánk a varrónők, talán még az is zavarta, hogy fiam, és a titkárnő ott dolgozott a földszinten. le sem jött az emeletről, még a kutyáját megsimogatni sem. Nem volt más megoldás, lépnem kellett. A vállalkozást fiammal elfeleztem, ő még szerzett hozzá a piacon egy férfi divatáru pavilont,a házra vevőt kerestem, és kerestem egy olyan házat, ahol nincs emelet, minden a földszinten van, és legfeljebb három lépcső visz fel. Egész Szombathelyt bejártam, de ilyen házat nem találtam. Az emeletes házunkra megvolt a vevőm, fiam bérelt egy irodát, csak nekem kellett megtalálnom a csendes, nyugodt helyen levő, egyszintes házat. Megtaláltam, de nem Szombathelyen, hanem mellette, Gencsapátiban. Ennek ugyan új címnek, új helyszínnek kellene lennie, de semmi értelme, több okból: ez a falu teljesen összeépült Szombathellyel, csak annyi változás történt az életünkben, hogy másik házba költöztünk.

Ez a ház olyan volt, amilyet Sanyi szeretett volna, csak előbb meg kellett olyanra csinálni, de minden adott volt hozzá. Egyszintes, utca felől tornác, 3 boltívvel. A lakás nappalival kezdődött, ahhoz boltívvel kapcsolódó konyhával, Sanyinak egy nagyobb, nekem egy kisebb szobával, fürdővel. Sanyinak azért kellett a nagyobb szoba, mert a Hammond, a Rolanddal, hangfalakkal bizony helyigényes volt. A ház ezzel kész is volt, semmi más, még kerítés se. Először meg is volt emiatt a gondunk: Dorkát el kellett ajándékoznunk, a házával együtt, mert nagyon nem bírta, hogy láncon van, és februárban költöztünk, a kerítés csak tavasszal lett meg.

Ahogy tavaszodott, úgy alakult kedvünkre a ház. a nappali a kertre nyílt, oda egy nyitott , nagy teraszt, a szomszéd felől, északról egy raktárfélét, majd folytatásaként  garázst építtettünk, a garázs előtt betonplaccal, kocsifordulóval, mert volt hely bőven. Több, mint 1000 m2 volt a telek, teljesen üres.Az építkezés is gyorsan haladt, mert májusra már a parképítő céggel az egész telket parkosíttattam, persze először bekeríttettem. A ház előtti kerítést úgy terveztem meg, hogy a kuka egy külön ajtó mögött volt, a ház előtti járdát is lebetonoztattam, íves kocsibejáróval, az árokba vízáteresztő csövet tetettem, és így azt is parkosítani lehetett, a járda mellé, az út felőli oldalra egy sor tuja került, majd örökzöld csoportok. A telek hátsó végébe egy sor fenyő, eléje kisebb cserjék, a kerítés mellett kétoldalt sűrű tujasor, ami a délről határoló ház fala mellett, egészen az út felőli kerítésig tartott. A kertben megtervezett, lépéstávolságra elhelyezett lapokkal kirakott utacska vezetett körbe, volt a hátsó sarokban hársfa, oldalt középtájon nyírfák, valami nagyon szép vöröslevelű fa, és mindenfelé kisebb, megtervezett növénycsoportok, a többi pedig pázsit. A bejárati kiskaputól a háromlépcsős tornácfeljáratig a kocsibejáró felől egy sor rózsa, a másik oldalon a ház előtt szintén a kerttervezők által tervezett növénycsoportok, és pázsit. A kertbe még egy kis fürdőmedencét is elhelyeztünk, csak 4 m átmérőjűt, 90 cm mélyet, de épp elég volt arra, hogy meleg nyári napokon otthon lehessen strandolni. Mellékutcában volt a ház, szinte semmi forgalom az úton, így teljes volt a nyugalom, a csend. Belülről is kellett néhány dolgot alakítani a házon, hogy teljesen az igényünk szerinti legyen, például a konyha mögött még volt egy kamra, azt hozzányittattam a konyhához, és a konyha két oldalára L alakban "amerikai" konyhabútort építtettünk be. A fürdőt is teljesen kicseréltük, pedig a ház még csak egy éves volt.Mire minden elkészült, olyan lett a ház, amilyennek megálmodtuk, amikor megvettük.

Dorka helyett vettünk egy dalmatát, Alexnek neveztük, szép volt, kedves, aranyos, de semmire sem tanítottuk meg, még pórázon járni sem. Sanyinak türelme, nekem időm nem volt hozzá. Szabadon futkosott a kertben, a növényekben nem tett kárt, sétálni meg úgysem akartunk vele, de ő sem akart: ha rácsatoltuk a pórázt, hanyatt vágta magát, és az ég felé tartotta a lábait. Így csak a kertben, meg a nappaliban simogattuk, leginkább Sanyi játszott vele, és Alex is kimutatta, hogy Sanyi a gazdája, nem én. Viszont a kocsival csak úgy lehetett kijárni, hogy zsilipelni kellett: a ház hátsó sarkától a szomszéd házig csináltunk egy pót-kerítést, amin Alex nem tudott átugrani. A kocsival kitolattam a garázsból, balra beálltam a kocsifordulóba, szembe a kijárattal, Sanyi kinyitotta a kutyakerítést, én kijártam a kocsival az utcafronti kapu felé, Sanyi Alexet hátracsalogatta, a kutyakerítést visszacsukta, majd kinyitotta a nagykaput, én kijártam, ő becsukta a nagykaput, beült mellém, és mehettünk. Hát ez egy kicsit bonyolult volt, de hát úgy kellett nekünk! Minek kellett a kutya, vagy tanítottuk volna rendre!

Mikor visszagondolok erre a házra, mindig az jut eszembe, hogy mindketten korán kelők voltunk, már hajnalban kint ültünk a nappaliban, aminek egyik ablaka déli, másik a kertre néző, keleti volt, a két fotelunk közt a dohányzóasztal kávéval, cigarettával, és mi ott ülünk órák hosszat, kávézunk, cigizünk, és beszélgetünk, beszélgetünk, beszélgetünk... Soha ki nem fogytunk a mondanivalóból, meséltünk az életünkről, megbeszéltük a terveinket. Mert terveink voltak bőven. Igaz, hogy munkánk is volt sok, de jól kerestünk is vele, így futotta szép utazásokra. Vontunk Korfun, Párizsban, Tunéziában, Santorinin, Krétán, Tenerifén, Olaszországban, meg biztos kifelejtettem még valamit. Párizs volt a legemlékezetesebb, kettesben csavarogtunk az irodalomból már jól ismert nevű utcákon, és nagyon otthon éreztük magunkat. Tenerife volt a legkellemesebb hely, januárban voltunk, éjjel 19, nappal 25 fok, kellemes napsütés, az Atlanti Óceánra néző terasz a lakosztályunkhoz, kalózhajós kiránduláson delfinek ugrálnak körülöttünk, a Teide csúcsán annyi hó, mint a kertünkben...

Még a Fiat Regatával jöttünk ide, de Sanyi imádta a kocsikat, mindig valami mást szeretett volna, így nemsokára vettünk egy éjfélkék 100-as Audit. De ezzel nem voltunk megelégedve, mert leginkább arra kellett a kocsi, hogy anyagot szállítsunk, és a másfél méteres anyagrudakat nehezen lehetett elhelyezni benne. csak olyan másfél évig volt meg, amikor úgy döntöttünk, hogy olyan kocsi kell, aminek a csomagtartóját egyben lehet nyitni a hátsó ülésekkel, így beférnek az anyagrudak. Először Toyotáékhoz mentünk, de ott az eladók el voltak foglalva, nem ugráltak körül bennünket, Sanyi begurult, otthagytuk őket, így nem lett Toyotánk. Ez egyébként jellemző volt Sanyira.őt nem lehetett megváratni. Egyszer egy élelmiszer-boltban volt egy félig megrakott kocsink, a pénztárnál senki, a pénztárosnő valahol polcot rakott, Sanyi dühös lett, odaszólt neki, hogy itt is van rakodni való, otthagytuk a megrakott kocsit, kimentünk a boltból.

A Toyotáékat tehát otthagytuk. Mazdáéknál viszont a kirakatban volt egy 1800 cm3-s 626-os, sötét türkiz színű, metálfényezett, összenyitható csomagtartós, ötajtós kocsi, amit ki is próbált ott, a kirakatban: beült az anyósülésre, kinyújtotta a lábát, meggyőződött róla, hogy elfér, tehát a kocsi megfelelt. (Azt már régebben elmondtam, hogy ő rokkantnyugdíjas volt, és jogsija nem volt, nem kapta meg hozzá az orvosit.Igaz, hogy nagyon tudott volna vezetni, de nem tehette..) Tehát a Mazda megfelelt, meg is vettük, és remekül bevált: Volt olyan, hogy 7 rúd gyapjú kabátszövetet raktunk bele, egy rúd olyan 60-70 cm átmérőjű, és persze másfél méter hosszú volt, de azért az ajtókat valahogyan becsuktuk.

Amikor még nagyon új, két hetes volt a Mazda, és még nem volt kelőképpen beállítva, volt vele egy apró probléma: túlérzékeny volt a riasztója. Ha egy nagyobb teherautó ment el a közelében, már szirénázott. Épp ekkor volt Győrben a volt dózsás röplabdásoknak valami sokévfordulós találkozójuk a Ráth Mátyás téren, amire a Mazdával mentünk, és pont az ajtóba parkoltunk. Elég forgalmas volt a tér, a Mazdánk pedig negyedóránként felhívta magára a figyelmet, bár én a távirányítóval, az emeletről is kikapcsoltam mindig a riasztót, de így mindenki megcsodálhatta Sanyi új kocsiját.Kicsit vicces volt, de tulajdonképpen büszke volt az új kocsijára.

Ebben az évben volt szept.29.-én a 12. házassági évfordulónk, amit úgy ünnepeltünk meg, hogy lementünk Gyulára, a nosztalgiabárba.

Szépen kialakult így az életünk, minden rendben volt körülöttünk, de közben az állandó rettegés bennem, amit egy pillanatra sem lehetett elfelejteni: a harmadik elviszi.

Rendszeresen jártunk Sanyival  kardiológiára is, a háziorvoshoz is. Pesten, a Haller utcában , a Kardiológiai Intézetben is feküdt két hétig, annyit állapítottak meg, hogy négy koszorúeret, és a kamrafalat kellene kicserélni, ami lehetetlen, vagy szívátültetés. December közepén  éppen egy injekció-sorozatot kapott, nagy hó volt, délután 4 körül értünk haza. Sanyi kinyitotta a nagykaput, bejártam, becsukta mögöttem, és bement, hogy a teraszajtóhoz hívja Alexet, így is be tudtam járni a garázsba. Aztán vacsorát készítettem, de Sanyinak nem volt kedve enni, lefeküdt. Volt ott egy fotel azért, hogy oda tudjak ülni melléje, ha éppen feküdni van kedve, így is sokat szoktunk beszélgetni. Most is odaültem, de nagyon szótlan volt, bekapcsolta a TV-t, meg kikapcsolta, egyszer csak azt mondta, nem kap levegőt. Kinyitottam az ablakot, de a mentőket hívtam azonnal. A nagy hóban bizony kellett jó 10 perc, mire kiértek.Oxigén, EKG, injekciók, kicsit jobban lett, de a mentősök azt mondták, be kell vinni a kórházba, mert ez bizony infarktus. Nagyon nem akart menni, de mégis csak rátették a kocsira, és amikor a bejárati ajtóhoz értek, láttuk, hogy olyan erőtlenül lebillen a karja ... Gyorsan visszahozták, újraélesztési kísérlet háromszor, fél órán át, majd abbahagyták, elmentek. Nekem már csak a háziorvost, és a hullaszállítókat kellett kihívnom, kegyetlen éjszakám volt. Fiam is kijött, de amikor már csak vele maradtunk ketten, mondtam, hogy hazamehet, én már csak megleszek. Még csak sírni sem tudtam.

Innentől kezdve fiam naponta kijött, napközben többször felhívott. Ő is egyedül volt, már néhány éve elvált,és a négy évvel ezelőtt velem elfelezett vállalkozást vitte tovább. Úgy vált el, hogy a családi házat, aminek építésébe a feleségével kezdtek, átengedte  teljesen, a kisfia is a feleségénél maradt, korlátlan láthatással, a panellakásban viszont fiam maradt. A karácsony estét is ketten töltöttük nálam fiammal, beszélgettünk, végiggondoltuk a helyzetet, és remek döntést hoztunk. Úgy döntöttünk, hogy ezentúl egymás közelében akarunk élni, de nem együtt. Tehát egy olyan családi házat kell vennünk, amiben két lakás van. Emeletre egyikünk sem akart menni, így a háznak egyszintesnek kell lenni, és tágasnak, mert fiam esetleg még megnősül, legyen elég hely...

Azt hiszem, ennél jobb döntést nem hozhattunk volna, ez mindkettőnknek előnyös volt, de leginkább nekem: először is célt, értelmet adott az életemnek, feladatot, munkát. Nem otthon ülni,és keseregni, hanem gondolkodni, tenni, dolgozni. Hiszen nem kis feladat állt előttünk: eladni egy házat és egy lakást, venni egy egyszintes szombathelyi házat, amiben két, kedvünkre való lakás van. Hirdetéseket adtunk fel,és hirdetéseket kerestünk. Először mindenhova együtt mentünk, aztán rájöttünk, hogy ennek semmi értelme, fiam ráér megnézni akkor is a házat, ha már nekem tetszik.

Alexszel volt a legnagyobb problémám: csak ült a teraszajtó előtt, ahova Sanyi szokott kimenni hozzá, és sírt. Hívta a papát. Megkérdeztem a kutyaszakértőnket, Szamos Rudit, mit csináljak vele, nem tudott mit mondani. Azt tudtuk, hogy az új házban nem fogunk miatta zsilipelni, így aztán úgy döntöttem, elajándékozom. Erre Rudi azt mondta, hogy nem szabad kutyát ajándékba adni, mert nem fogják becsülni. Ezért egy nagyon megfizethető árat kértem érte, el is vitték gyorsan egy távolabbi faluba. Meglátogattam néha, de ilyenkor mindig megsirattam, inkább nem látogattam többet.

A ház vásárlásával megvolt úgyis az elfoglaltságom. Nem vezettem kimutatást, de legalább húsz házat megnéztem, ahova fiamnak nem kellet elmennie, mert nem felelt meg, amikor kaptunk egy telefont. Megnéztem a házat, és tudtam, hogy ez lesz az, ha most még nem is úgy néz ki, ahogy nekünk kellene, de a lehetőség benne van: 220 m2, sarokház, két lakás van benne, és elfogadható az ára is. Éppen akkorra lett vevőm a házamra, pont annyiért, hogy, mivel a panellakást beszámították az árba, pont kivolt a vételár. Februárban megkötöttük az előszerződést, és attól függően, kinek mikorra kellett honnan hova költöznie, úgy jött ki a lépés, hogy én kaptam májusban kilenc napot, amikor megkaptam üresen az én házrészemet, és még nem kellett kiköltöznöm a házamból.

Sok  mindent nem lehet megcsinálni 9 nap alatt, de ami a legfontosabb volt, az megcsináltattam. Úgy nézett ki a lakás eredetileg, hogy udvar felől bejárat 2x3-as szélfogóval, előszoba, jobbról WC, szemben szoba, L alakú előszobából jobbról kertre néző konyha,előtte még mosdó,tusoló, a konyhából nyílik a másik szoba. Átalakítás annyi történt, hogy a kertre néző helyiség lett a hálószobám, a két utcafronti szobát egy nagy boltívvel összekötöttük, a belső lett a konyha, az első a nappali, mindkettő parkettás, mindent fehérre meszeltettem, a friss vakolattal nem is lehetett mást csinálni, a konyhabútort beépíttettem, lecsempézve a munkalap és a felső szerkénysor közti falat, parkettát felcsiszoltattam, lakkoztattam, a teljes mosdó-tusoló-WC-részt egybenyittattam, egy normális fürdőszoba lett belőle káddal, WC-vel, bidével, mosdóval és mosógéppel, csak jól kellett elhelyezni mindent. Ennek a csempézése, és a járólapozás későbbre maradt.Beköltöztem, és mindennek megtaláltam a helyét. Még olyan apróságok is passzoltak, hogy a nappaliból hozott két függönytartó függönnyel és nehéz bársony sötétítő függönnyel, ami a régi házban a mennyezetre volt szerelve, most itt a két utcafronti ablakra pontosan ráillett, de nem a mennyezetre, hanem az ablak legfelső szélére szerelve, és pontosan jó lett így a hossza.Minden bútordarabnak meglett a helye, csak Sanyi franciaágyát kellett eladnom, ez meg jobb is volt így.

Bandi lakásának átalakítására se sok idő maradt, pedig ott nagyobb átalakítást csináltunk, mint nálam. Nem akarom az egész építkezés részleteit leírni, de egyet azért elmesélek. Az ő lakása előtt van egy veranda, abból nyílik egy elég nagy előszoba, mert a hagyományos előszobabútorokon kívül még két fotel dohányzóasztallal is elfér benne. Ebből nyílik, a bejárati ajtóval szemben a háló, balra boltívvel a nappali, ebből szintén balra boltívvel a konyha. A nappali bizony elég kicsi helyiség volt, először csak annyit változtattunk rajta, hogy a jobboldali sarokban az ajtó helyett egy boltívet rakattunk az utána következő folyosóra, amiből balra már be volt állítva az unokám szobájába vezető ajtó, de a falazást még nem fejezték be pénteken, szombaton pedig nem dolgoztak.Mi a fiammal szombaton ott álltunk a nappaliba vezető boltív alatt, néztük, hogyan fog kinézni ez a helyiség így, hogy az új boltívvel kicsit javult a helyzet, amikor beleképzeltük a nappali bútorát, és fiam szomorúan állapította meg, hogy bizony elég kicsi a nappalija. Ekkor jött az ötlet: az unokám szobája lehet kisebb, akkor annyival nagyobb lesz a nappali. A már beépített ajtótól téglákkal kiraktunk egy vonalat, ahova az új falat kell építeni, a régit, amin az új boltív volt, és ami miatt kicsi a nappali, lebontani, így sokkal nagyobb helységet kapunk.Hétfőn jöttek a kőművesek, de nem jött, aki a boltívet rakta. Mi lebontattuk a falat a boltívvel együtt, felépíttettük, amit kiterveztünk, nagyon tágas, szép lett a nappali, és az unokám szobája is elég nagy maradt. Nagyon jó volt az elképzelésünk, csak a kőműves kereste kétségbeesve a múlt héten nagy gonddal megépített boltívét, amikor később megérkezett.

A két lakás két külön bejáratról nyílt, de mi csináltunk egy átjáróajtót. A két lakás között volt egy helyiség, amit mi kineveztünk iroda-raktárnak, ennek  vágattunk udvar felé is ajtót, és ezen a helyiségen keresztül mehetünk át egymáshoz. Így nagyon kényelmesen élhettünk. Egy darabig csak ketten voltunk, én minden nap főztem, de külön ebédeltünk, mert egyrészt nem kellett összevárnunk egymást, másrészt, hogy ne zavarjuk egymást, mert én olvasni szoktam evés közben, fiam pedig TV-t nézni.

Egy darabig így éltünk kettesben, de az már az elejétől kialakult, hogy közös kasszánk van, mert a ház alakítása mindent pénzt elvitt, arra nem volt türelmünk, hogy válogassuk, melyik kiadás kié.És ez a közös kassza így is maradt, teljesen megszoktuk: az én nyugdíjam megy az OTP számlára, abból fizetjük a rezsit, és minden más rendszeres költséget, jól el is megy rá, néha futja arra , hogy kártyával vásároljak élelmiszert.

Egy darabig még megyegetett a gyászruhakészíttetés-eladás üzlet, de egyre kevesebb vevő maradt, a gyászruhaboltok mind bezártak, a kínai áruházak, és a turkálók elszippantották a vevőket. Amikor már teljesen leállt, valami munka után néztem: 2000-ben a holland biztosítónál kezdtem dolgozni, és 5 évig ki is tartottam ott, de az kemény 5 év volt! Utána még négy évet közvélemény-kutatóként dolgoztam, aztán ezt is abbahagytam egy olyan intézkedés miatt, ami a munkát nekem nagyon megnehezítette volna. Néhány hónapig keresgéltem, aztán tettem egy kísérletet a Zepterrel, de ez végleg nem jött be. Ekkor már több, mint 74 éves voltam, úgy gondoltam, olyan munkát már nem keresek, ahova el kell járni. Internetes munkát kerestem és találtam, ezzel is lehet egy kis jövedelmet elérni, és nem kerül nagy erőfeszítésbe.

A közös kassza módszer Bandival továbbra is fennmaradt, ez nagyon bevált, pedig közben voltak változások: Fiam megnősült, született egy kislánya, emiatt alakítani kellett a házat, mégegy szoba kellett: Bandi hálójából, és az irodából lecsíptünk egy-egy darabot, a kettőből együtt lett mégegy gyerekszoba.Patrik ugyan csak egy héten egyszer, kedden jött hozzánk úgy, hogy elhoztuk az iskolából, és másnap bevittük az iskolába reggel, de akkor is meg kellett maradni a szobájának.Ezzel az alakítással aztán a fürdőszobát is teljesen újracsináltuk Bandinál, meg garázsokat is építettünk: a meglévőt meghosszabbítottuk úgy, hogy kettő lett belőle, és az én szélfogóm mellé építettünk egy olyan garázst, aminek a teteje terasz, és a szélfogóból lehet 3 lépcsőn felmenni rá.Persze megint ráment ingünk-gatyánk, de meglett, most már komplett a ház, olyan amilyennek megálmodtuk, amikor megvettük. Az udvaron körben magas tujasövény, rózsák, pázsit, kibetonozott kocsibejáró, a verandán, és a tetőteraszon futómuskátli, dézsás leanderek, kertibútor, hintaágy, mindenhol kényelem.

Aztán fiam elvált, a kislányunokám is az anyukájával ment, és most már keddenként Kitti jött hozzánk az iskolából, és szerdán visszük iskolába, Patrik már egyetemista lett.

Most itt tartunk: Patrik már egy éve végzett a Műegyetemen, két évet még ráhallgat Bécsben, jövőre végez, és minden valószínűség szerint ott is marad.Kitti most kezdi a nyolcadikat, szép nagylány lett belőle. Fiam nincs egészen egyedül: négy éve ismerte meg a barátnőjét Mosonmagyaróváron, aki ott kozmetikus, ide költözni nem tud, mert itt kezdő lenne, ott meg szuper vendégköre van. Általában szombaton jön, kedden reggel megy vissza. Innentől megint csak ketten vagyunk fiammal. Talán most pótolom be azokat az éveket, amit tanulással töltöttem, amikor ő kicsi volt.Igaz, hogy sok időt nem töltünk együtt, de legalább jó ebédeket főzök neki, magamnak úgysem főznék.

Nekem nem sok szórakozásom van. Mióta itt lakunk, járok az uszodába. Ez egy remek, szabvány verseny medencés uszoda, ahol a köteleket sem szedik le a nyolc sávról, mindenki szépen, szabályosan úszik, nem össze-vissza. Nagyon megszoktam, hogy hetente három-négyszer leúszom a majdnem ezer méteremet. Igaz, hogy a győri szabadtéri medencében jobb volt a szabad levegőn úszni, de azért itt sincs semmi probléma, csak egy kicsit párás a levegő. itt egy egész jó társaságunk alakult ki, mert beléptem az Úszóklubba. Időnként kirándulunk együtt, vagy velemi vadvacsorát rendezünk. Néha elmegyek egyedül színházba, vagy ha úgy adódik, ritkán a fiamékkal. Nagy élményem, ha néha-néha elvisz fiam repülni, erről írtam egy külön blogot.

Két éve kaptam fiamtól karácsonyra a számítógépet. Azóta a legjobb szórakozásom, bár azért még az olvasást nem ütötte ki a nyeregből. Nagyon jó internetes munkákat is találtam, amivel még némi pénzt is lehet keresni, de időtöltésnek is jó.Most is új munkákat keresünk, sok barátot is szereztem itt a munka során.

A Mazda bizony megöregedett, főleg, mert az utóbbi időkben közösen használtuk fiammal.Vettünk helyette egy Cliót, amivel fiam fejreállt pár hete, totálkáros lett a kocsi, szerencsére fiamnak csak a pólója lett egy kicsit poros. Most vettünk egy Mercedes Benz A140-est, ezzel nagyon elégedettek vagyunk.

Ma megint ott tartok, hogy körülöttem minden rendben van, mindenünk megvan.Eddig mindig, amikor idáig jutottam el életem történetében, mindig történt valami rossz, jött a gonosz mostoha, vagy hasonlók. Ugye, velem már történt annyi rossz, hogy most már megérdemlek egy kis nyugalmat, egy kis gondtalan életet?

Most, hogy eljutottam a jelenbe, visszaolvastam itt-ott, és elgondolkodtam: minek is írtam én le mindezt? Hiszen olvasókra nem számítok, csak magamnak írtam, és nincs ebben a történetben semmi rendkívüli, egy asszony élete, aki kereste a boldogságot, sokszor hitte hogy megtalálta, de rájött: a mindennapokban van a boldogság. Átéltem újra az életem, jó volt újra átélni, átérezni, visszaéreztem magamat a régi helyzetekbe, szinte belefiatalodtam a saját történetembe.  Ha most újrakezdhetném, - bár nem szeretném újrakezdeni - megint mindent ugyanúgy tennék, ennek örülök. Nem kell azt mondanom, hogy itt, vagy ott rosszul döntöttem, mert ha rosszul döntöttem is, akkor is most jó minden, és ehhez hozzájárultak a rossz döntések is. Ezzel, hogy eljutottam a mai naphoz, nem fejezem be az írást, most a mindennapjaimról fogok blogot írni, ugyanezzel a címmel, és remélem, fogok én  még nyócvankodni is...

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://hetvenentul.blog.hu/api/trackback/id/tr774702247

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

f Szilvi 2012.08.08. 21:20:31

Nem hiszem, hogy sokan képesek lennének ilyen varrómutatványra! :)

Mitchelle 2012.08.08. 21:22:48

Várd ki a végét, hogy ebből még mi lesz! Mármint a varrómutatványból!