HTML

Hetvenkedni még csak lehet...

Az időskor problémái, azok megoldása, társkeresés, történetek a múltból.

Friss topikok

Linkblog

Hetvenkedni még csak lehet.... Élettörténetem:Mosonmagyaróvár

2012.07.01. 19:15 Mitchelle

Gondolkodtam azon, hogy ennek a résznek több alcímet adok, mert 20 év egyfolytában egy egész regény lesz, de nem baj. Unalmas nem lesz, az életemre sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy unalmas.

Ott tartok, hogy 23 éves vagyok, megszületett a fiam, már 3 hónapos, amikor kaptunk egy szolgálati lakást, illetve házat. Nagyon picike ház volt: csendes kis utcában kis kertecskében kis házikó: udvarról nyíló konyha, a konyhából nyíló szobácska, és éléskamra. Ennyi. Vízvezeték nincs, kút az udvaron. Cserépkályha. Munkahelyünk a Várban, olyan másfél-két km gyalog. Egy kicsit csalódottak voltunk, de még mindig jobb volt, mint kijárni Győrből, és Anyuéknál lakni, mert az ő lakásukat se két családra tervezték.Az sem volt közömbös, hogy most kezdtük meg tulajdonképpen a saját életünket Lalival, eddig szüleimmel laktunk együtt, nem volt saját lakásunk.

Most jöttem rá, hogy a Kemenesmihályfán kapott első konyhabútoromat nem adtuk el, sőt, a smirglizős tűzhelyet sem, mert ezekkel rendeztük be ezt a kis házat. Máig sem bírom elképzelni, hogy ez hogyan fért el szüleim győri lakásában, pedig csak ott lehetett eddig, ha itt megvolt. Az a zöld-krémszínű konyhabútor, amire a velem egyidősek emlékeznek, hiszen csak az az egy fajta létezett akkor.

Első feladat volt, hogy fiamat bölcsődében helyezzük el, mert lejárt a szülési szabadság, a három hónap, már kivettem hozzá az éves szabadságomat is, kezdeni kellett a munkát. Nem ám úgy, mint 3 évvel ezelőtt, kemenesmihályfai fiatalasszony koromban, amikor még nem tudtam, mi az, hogy munka! De gond volt: A bölcsődékbe valami járvány miatt nem volt felvétel, azt ajánlották, keressünk helyet magánháznál, többet is ajánlottak.Megnéztem, volt, amit csak kívülről, és már vissza is riadtam, volt, ahova ugyan bementem, de a fiamat nem vittem be, olyanok voltak a körülmények. A gyermekorvosi rendelő várószobájában meséltem ezt, ahol meghallotta  Gabi néni, egy kedves védőnő, és azt mondta, ő tud egy helyet, de ne mondjam meg, hogy ő ajánlotta.Nagyon jó helyen volt, a Fő utcán, közel a Várhoz, ahol dolgoztunk, és nekünk útba esett jövet-menet. Már kívülről látszott, hogy itt lenne az igazi jó helye fiamnak, aki a mélykocsiban aludt, amikor becsengettem. Kedves, nálam kicsit idősebb, intelligens nő nyitott ajtót, elmondtam gyorsan, hogy hallottam, hogy valamikor ők neveltek kisgyereket, én pedig nagyon nehéz helyzetben lennék, ha fiamat nem tudnám elhelyezni a bölcsőde helyett. Behívott a szüleihez, kedves őszhajú néni, jóhumorú bácsi, de azt mondták, hogy az már régen volt, hogy ők kisgyereket neveltek, nem volt mostanában ilyen szándékuk. Nem mertem Gabi nénire hivatkozni, de azt kértem, engedjék meg, hogy behozzam a fiamat egy kicsit, mert már elég régen úton vagyok vele, tisztába is kéne már tenni. Nagyon kedvesek voltak, persze, hozzam csak be, közben megjött a 14 éves lányuk is, és én behoztam a 3 hónapos Bandikát. Kár, hogy akkor még nem volt színes fotó, megpróbálom leírni. Kék kocsipaplan, vékony áttört csipke huzatban, ezzel fogtam át, kék teddy-beer kapucnis kabátka, szőke haj, mosolygó száj, sötétkék szemek: csupa báj volt, mindenkire mosolygott, nevetett. A lányok, az idősebb, akiről közben kiderült, hogy magyar-történelem szakos tanár, és a kisebb lány is, egyfolytában mondták:

- Anyu, tartsuk meg! Olyan aranyos, tartsuk meg!

Ennél nagyobb szerencsénk nem lehetett volna, se nekünk, a szülőknek, se Bandikánknak. Megtartották. Annyira, hogy onnan érettségizett. Senkinek annyi hálával nem tartoztam az életben, mint ennek az idős házaspárnak: szó szerint felnevelték a fiamat. Nekem nem kellett soha tanulnom a fiammal, mert mire letelt a munkaidőm, és mehettem érte, már a tanulással készen voltak, a tanárnő ellenőrizte és segítette. Szeretettel gondoskodtak róla, ha kicsit beteg volt néha, egy kis meghűléssel is vihettem, jobban vigyáztak rá, mintha a valódi nagyszülők lennének.Ráadásul annyit fizettem náluk, mintha bölcsődébe, óvodába, napközibe járna, soha nem vágtak meg, mindig nekem kellett mondanom, hogy most már emelni kellene. Olyan is volt, hogy elmentünk 2 hétre szakszervezeti beutalóval télen Mátrafüredre, igaz, hogy akkor már iskolás volt, de ott volt náluk addig is. Bármikor megtehettük, hogy ha valahova el akartunk menni, Bandika náluk lehetett. Éppúgy szerették, mint saját gyerekeiket. Ennél jobb nem történhetett volna velünk, mert fiam addig is otthon volt, míg mi dolgoztunk. Az is nagyon jó volt, hogy közel laktak a munkahelyünkhöz: járt naponta 2x 3/4 óra szoptatási idő, biciklivel 5 perc alatt ott voltam, így nem kellett idő előtt elválasztanom. Máig is hálával gondolok ezért Cicusra, Bandika nevezte el így: az Icát még nem tudta kimondani, de a cicát igen, így rajta is maradt Ica nénin a Cicus. Nemcsak fiam, mi is nagyon megszerettük az egész családot, igazi hozzátartozóinknak éreztük őket mindig. Aztán persze az is kiderült, hogy Gabi néni, a védőnő, aki ajánlotta őket, a szomszédjuk.

A munkahelyünk, a Lajta-Hansági Állami Gazdaság irodája ideiglenesen a Várban volt, itt volt a Mezőgazdasági Akadémia is. Étkezni az Akadémia menzáján lehetett. Igazán hálás voltam ennek a menzakosztnak, mert szülés után, szoptatás alatt nem igen fogytak rólam a kilók, de aztán megindultak: 76 kiló voltam februárban, és nyárra 59, pedig nem csináltam mást,csak annyit, hogy reggelire - vacsorára egy kifli valamivel, és délben a menza.

A munkámnak nagyon örültem, mert megint leíró-könyvelő lehettem,  amit már Apu mellett megszerettem, Lali kontírozó könyvelő maradt. Az én munkámban történt annyi változás, hogy hamarosan Astra könyvelőgépeket kaptunk, ami nekem nagyon tetszett, nagyon örültem neki,csak az nem tetszett, hogy ha már gép végzi a könyvelést, miért kell a kartonokat kézzel összeadni, és kiegyenlegezni. Addig-addig gondolkoztam, próbálkoztam, míg ezt meg nem oldottam. A minisztériumból jött le betanítani egy osztályvezető, aki látva, mennyire értek hozzá, és mennyire lelkesedek, megmagyarázta, mi és hogyan irányítja a gép működését, aztán már csak apróra ki kellett dolgoznom, hogy melyik lovast, hova helyezzem, hogy elvégezze a gép a kívánt műveleteket, aztán sikerült, és megvolt az örömem: a főkönyvi kivonat készítéséhez nem kellett összeadni és egyenlegezni a kartonokat, ez már megvolt rajtuk, csak be kellett írni a gépbe, és már kész is volt a kivonat. Hibakereséssel sem kellett időt tölteni, sokkal könnyebb, gyorsabb lett a munkánk. Csak ez nem tartott sokáig, mert hamarosan áthelyeztek pénzügyi előadónak, aminek csak azért örültem, mert kicsi több lett a fizetésem.

Egy gondolat viszont bántott bennünket: hogy nincs érettségink. Igaz, hogy Lali már mérlegképes könyvelő volt, és is szereztem egy képesített könyvelői oklevelet, de azért megmaradt a vágyunk: Lali jogász szeretett volna lenni, én a Számviteli Főiskolára vágytam, csak ezzel más baj is volt, nemcsak az, hogy érettségim nem volt: megszűnt négy éve, 1956-ban.

Minden nap ott mentünk el a Fő utcán, a gimnázium előtt. Egyszer csak nagyot gondoltunk: vittük a félbemaradt bizonyítványainkat, hogy beiratkozunk levelező tagozatra. Az igazgató nagyon kedves volt, először az én bizonyítványomat látta, amiben elsőben még kitűnő voltam, utána megnézte Laliét és azt mondta, neki meg kell kérdeznie a Nagy Lajos gimnáziumtól, miért csapták ki, addig nem veheti fel. Meg is jött a válasz: államellenes megmozdulásban vett részt. Erre azt mondta az igazgató, hogy ezzel nem veheti fel nyilvános levelező tanulónak, de felveheti magántanulónak, és ha egy évet elvégzett magántanulóként, lehet nyilvános levelező tanuló. Engem meg felvesz levelezőre, hetenként  egyszer vannak az előadások 4-9-ig, Lali járjon velem az előadásokra, de ne mondja el senkinek, hogy ő magántanuló, aztán már a negyedikbe minden rendben lesz.

Szó szerint fel volt adva nekünk a lecke: fiunk egy éves volt, mi nem jártunk iskolában már sok éve, ráadásul Lali humán tagozatra járt, tanult latint, de nem tanult kémiát, itt meg már két kemény éven túl voltak a többiek kémiából. Nekem kellett a két évet bepótoltatni vele szinte észrevétlenül, mert tán annyit tudott kémiából, hogy H2O. Bizony, amikor munkába mentünk reggel, meg jöttünk haza délután, a kénsavgyártásról, és hasonló jókról ment a beszélgetés, de sikerült: annak ellenére, hogy az előző két évet a többiek most végezték, harmadikban és negyedikben csak két kitűnő volt az osztályban:mi ketten. De ebben kemény munkánk feküdt! És komoly segítségünk is volt hozzá: Cicus 14 éves kislánya szokott csütörtökönként, amikor nekünk tanítás volt, hazajönni Bandikával, lefektette, és megvárt minket. Aztán Lalinak még vissza kellett kísérnie, mert nem engedhettük, hogy ilyen későm egyedül mászkáljon. És volt egy kollégánk, egy fiatalember, aki néha megtette, hogy ő hozta haza a fiúnkat - na , őt nem kellett hazakísérni. És két év múlva kezünkben volt az úgy áhított érettségi bizonyítvány.

Egy kicsit azért mesélnék az érettségiről. Mi nagyon jók voltunk matekból, én különösen nagyon szerettem a nehéz, szép levezetéseket, például a gömbfelszínt. Az úgy volt, hogy egyszer órán a tanár elkezdte, éppen a végére ért, amikor vége volt az órának, csengettek, de nem jött ki az eredmény, az r2xPi . A tanár égett, és mondta, hogy majd a következő órán. Nekem nagyon tetszett, otthon átvettem, a könyvben is megvolt, megértettem, megjegyeztem, a következő matek óra előtt a táblán gyorsan levezettem, .így még az osztály is megértette.  Aztán érettségi tétel lett belőle, és azon izgult a bizottság, hogy ki fogja kihúzni, mert az megbukik. Mi ketten tudtuk. Én húztam előbb - na , mit húztam? Pitagoraszt! El is nevettem magamat és pofátlanul megkérdeztem, nem lehet-e kicserélni a gömbfelszínre? Nem lehetett, de az osztály megúszta, Lali húzta a gömbfelszínt!

Az érettségi után egyértelmű volt, hogy Lali megy jogra, az Eötvösre. Heteken belül volt a felvételi, de letörve jött haza: 1200-an felvételiztek, és ő nem látott esélyt sem arra, hogy felveszik. Nem is vették fel.Viszont augusztus közepén olvastam a Magyar Közlönyben, hogy újra indul a Számviteli Főiskola, felvételi szept. 15, matek-történelem. Én viszont tudtam, hogy fel fognak venni, pedig alig egy hónapom volt készülni.

Este 6 körül szoktunk hazaérni, akkor vacsora készítés, étkezés, fürdetés, Bandika elaltatása, mosogatás, egyéb házimunka, jó, ha 8 órakor a könyvek mellé kerültem. Valamit azért elmesélek a házasságunkról. Mindketten konzervatív családi környezetben nőttünk fel: a férfi a családfő, az eltartó, a főnök, a pénzkereső munka az övé, az asszonyé a háztartás, a gyerek.Azzal a különbséggel, hogy Anyu mellett azért 14 éves koromig volt mindig cselédlány, még Gotthárdon is, ahol Apu csak kistisztviselő volt a Városházán. Ez így indult nálunk is Mihályfán. én nem dolgoztam, otthon voltam, világos, hogy azt a minimális házimunkát elvégeztem, ami ott volt.Itt Óváron , változott a helyzet: én is dolgoztam, és én is tanultam. De ez nem változtatott a berögződött szokásokon: a házimunka rám maradt, sőt, még a kiskert is,  ahol azért a veteményes nem volt olyan kicsi. 

Lali egyetlen házimunkát végzett nagyon lelkesen, és aktívan: rendszeresen kirakta az összes cipőjét, szépen, sorba, aztán a cipőtisztító eszközeit, és elkezdődött a szertartás: a saját cipőit ragyogóra fényesítette, majd szépen sorba rakta a szekrényben.Egyébként nagyon pedáns volt: tőlem megkövetelte, hogy az általam vasalt fehér ingeket - rendszerint abban járt - egyformára hajtogatva, elvágólag helyezzem el a szekrényében. De egyéb házimunkában nem jeleskedett.

Egyszer mentünk valahova, vasárnap, hárman. Bandika már olyan 2-3 éves lehetett, mert a sportkocsiban vittük. Természetesen az én dolgom volt Bandikát felöltöztetni, magamnak elkészülni, ő állt az ajtóban, nézte, és türelmetlenül várt. Már nagyon ideges voltam. Aztán, mikor már kint a kiskaput zárta utánunk, még tetézte, mert azt mondta: 

- Most állj meg egy kicsit, és nézd meg, az én cipőm milyen fényes, és a tiéd még lehet, hogy sáros is. Így kell kinézni egy cipőnek, mint az enyém!

Ezt pont jókor mondta! Azt válaszoltam:

- Teljesen igazad van! De nézd meg, rajtad ragyogó fehér ing van, és Bandikán is. Én mostam és vasaltam. Ebédeltél: én főztem, és mosogattam utána. Tiszta a lakás, én takarítottam ki. A kiskertet is én tartom rendben. Ezentúl úgy lesz, hogy amikor a saját cipőidet tisztítod, mindhármunkét odarakod, és mindenkié ragyogó tiszta lesz. És amíg nekem van házimunkám, addig te is keresel magadnak, vagy a lakásban, vagy a kertben, ha nem találsz, majd megmondom, mit kell csinálnod.  Ha nem így lesz, én is annyi házimunkát fogok végezni, mint te, aztán megnézheted, mikor lesz tiszta inged, meg vasárnapi ebéded.

Elgondolkodott, és belátta, igazam van. Onnantól, ha nem is a kívánt mértékben, de azért segített valamit a házimunkában, és a cipőink tényleg ragyogtak mindig. Azóta sem pucolok cipőt, pedig ő már régen nem tisztítja, de a cipőpucoló készletét nagy tisztelettel őrizzük azóta is a fiammal, bár nem használjuk.

Az ilyen kis összetűzéseket leszámítva szépen, harmonikusan éltünk, örültünk egymásnak, a fiúnknak, még a kis háznak is,A lehetőségekhez képest még  egy kis luxust is megengedhettünk magunknak. Például a gazdaságból minden  nap kaptunk egy liter 4,3 zsírtartalmú tejet, Ennek mindig vastagon feljött a "színe", amit én mindig leszedtem, és felvertem , így a fiúk minden reggel tejszínhabos kakaót kaptak. Én csak a nyers tejet szerettem, még most is az a reggelim. Televíziót is igen korán, 1960-ban, a római olimpiára vettünk, de az még valami nagyon primitív szerkentyű volt, szinte élvezhetetlen képet adott, és állandóan malomkereket kellett cserélni benne. Belülről sokat láttam, mert sokszor nyitotta ki a szerelő, emlékszem a csövekre, amit még ügyvitelszervezésből is tanultunk, mint a számítógép alap alkatrészét. Hol vagyunk ma már ettől!

Még itt laktunk, amikor kaptunk egy szakszervezeti beutalót egy aldunai hajóútra. Ez igen nagy élmény volt. Már nem emlékszem a hajó nevére, de, bár nem óceánjáró méretű volt, szép, nagy haló volt, sok kabin, nagy étterem, a fedélzeten nyugágyak. Szép utazás volt: Szabadkán, Újvidéken és Belgrádban is kikötöttünk, bejártuk a városokat, Orsováig mentünk le, és volt egy emlékezetes, romantikus sétánk Herkulesfürdőn. De maga a hajóút is élmény volt, az Aranyemberből ismert útvonal, a Vaskapu, a Babagáj szikla, és még sorolhatnám. A fiunkat ekkor a szüleim kapták meg, ők is többször unokáztak, olyan is volt, hogy elvitték magukkal, amikor 2 hétig voltak Hévízen.

Visszatérek a felvételihez. Anyaga  bőséges volt: átvette a gimnázium teljes tananyagát, nemcsak az utolsó két évet. Matekot nem kellett tanulnom, ott egymásra épültek az ismeretek, az első két év anyagát is tudni kellett ahhoz, hogy a harmadik-negyedik év anyaga érthető legyen, tehát a matekkal nem is foglalkoztam. Viszont a történelem! Olyan témák, amik eddig szóba se kerültek, pl. a kínai forradalom. Próbáltam szorgalmasan tanulni, de bizony az első oldalakon elaludtam. Tudtam, hogy ez így nem mehet, ittam a kávét, de hiába. Azon kezdtem gondolkodni, a férjem miért nem alszik el? Mert ő cigarettázik! Rágyújtottam, de hiába, csak köhögtem tőle, és az álmosság maradt. Csak arra nem gondoltam, azért vagyok álmos, mert már elfáradtam a házimunkában, amit nagyrészt egyedül csináltam. Csak a cigarettában bíztam, másnap az irodában kitettem magam elé hármat azzal, hogy itt el kell szívnom, hogy este tudjak cigarettázni, és tanulni.  Hülye gondolat volt: a cigarettára nagyon gyorsan rászoktam, 43 évig szívtam, 7 éve szoktam le róla, de tanulni továbbra se nagyon tudtam este.( Most veszem észre: amiket most írok, éppen ötven éve, fél évszázada történtek!.)

Én aztán úgy döntöttem, hogy csak azokat a témákat veszem át, ami új, amit most, az utolsó két évben tanultam, azt nem. Olyan, hogy szabadságharc, vagy francia forradalom, szóba se jöhetett, nem volt rá idő.Na, és mit húztam a felvételin? A szabadságharcot. A matekon már túl voltam, nagyon jól sikerült, azzal kezdtem bele a szabadságharcba, hogy nagy baj nem lehet, igaz, hogy nem tanultam mostanában, de erről sokat lehet beszélni.Nagy lendülettel adtam elő a pákozdi csatát,  Jellasics futását, nagy hozzáértéssel ecseteltem azt a hadvezetési hibát, hogy megálltunk a Lajtánál, pedig most kellett volna egy rohammal Bécset is bevenni, és eldőlt volna a szabadságharc, megvan a győzelem. Mire a tanár:

- Jó, jó, de mi történt azután, hogy megálltunk a Lajtánál?

Én ekkorra már azt hittem, túl vagyok a feleleten, hiszen már annyit beszéltem, és olyan okosakat! Na, mi is történhetett, hiszen nem maradtunk ott állva, ezt tudnám, hiszen ott lakom. Szabadságharc - mi is történhetett? Hát persze!

- Indult egy új hadjárat!

- Hova?

Jó kérdés volt, leesett a tantusz! Hát persze, megvan!

- A felvidéki hadjárat!

Most már igazán azt gondoltam, vége a vallatásnak, de nem!

- És ott mi történt?

Itt már nem jutott eszembe semmi értelmes, úgy látszik, kimerültem. de azért kinyögtem, hiszen hadjárat, mi is történhetett?

- Volt ott egy nagy csata.

- Hol?

Itt már végleg becsődöltem, valami olyat nyökögtem, hogy olyan furcsa neve van, nem jut eszembe.

- Hallott a branyiszkói csatáról?

- Igen, persze, a branyiszkói csata! 

Mégse mondhattam, hogy erről még soha az életben! Még mindig nem volt vége a kérdéseknek:

-És ott mi történt?

Csata. Mi történhetett egy csatában? Vagy győztünk, vagy vesztettünk, döntetlen nem szokott lenni. Magyarok vagyunk! Megtippeltem:

- Győztünk!

- Nem! Vesztettünk.

De azért felvettek. A branyiszkói csatával azóta sem foglalkoztam, de most, hogy annyiszor leírtam, mégiscsak betettem a gugli keresőbe, és mit ad isten, azt írja, hogy Guyon Richárd fényes győzelme volt. Ha én ezt tudom akkor! De persze a tanár sem jól tudta, vagy a gugli, viszont ennek most nem fogok utána járni, lényeg hogy felvettek.

A főiskola most indult újra, 6 év szünet után. Épülete nem volt, a Mester utcában, az I.István Gimnázium dísztermében volt az ünnepélyes megnyitó, Timár Mátyás pénzügyminiszter tartotta, és az ígérte, mire négy év múlva befejezzük, már nem Felsőfokú Pénzügyi és Számviteli Szakiskola, hanem Számviteli Főiskola lesz a neve, lesz épülete, csak addig bírjuk ki, mert az előadások ott lesznek, ahol éppen helyet kapunk. Az első év nagyrészt itt, a Mester utcában volt, de aztán mi a Pénzügyminisztériumtól a Benczúr utcai Pártfőiskoláig, az Üllői út végén a Pénzverde kultúrházáig mindenhova jártunk, méghozzá úgy, hogy volt olyan nap, amikor két helyszínre. De legalább megismertem Budapestet. Eddig sem volt ismeretlen, hiszen sokat voltunk nagymamámnál, nagynénimnél Óbudán, de ez volt most az igazi,  egyedül járni a várost. Havonta egyszer kellett felmenni 2 napra, ilyenkor nagynéniméknél aludtam.

Igaz, hogy a főiskola hosszú ideig, hét évig tartott, de ezt most itt egyfolytában mesélem el. Azért tartott 7 évig, mert még négy év múlva, az államvizsgakor sem voltunk főiskola, a miniszteri ígéret ellenére sem, és csak két év múlva kaptunk egy értesítést, hogy aki főiskolai oklevelet akar, még egy évet rá kell hallgatnia, de most már a főiskola új épületében, a Fogarasi úton. Én akartam, ezt még rátettem, így lett 7 év alatt főiskolai végzettségem.

A színvonalamat itt is tartottam, azt, hogy nekem jár az ötös. Igaz, hogy sok szerencsével, meg azzal értem el, hogy ha vizsgáznom kellett, még az is eszembe jutott, amit sosem hallottam, mert persze arra soha nem volt időm, hogy mindent megtanuljak, még arra sem, hogy mindent elolvassak, de mindig kivágtam magamat valahogyan. Egy-két sztorit elmondanék.

Az első év végén 2 szigorlat, 5 kollokvium 2 nap alatt. Akik akartak, előbb is vizsgázhattak, de én csak egyszer utaztam fel  a 2 napra. Volt egy évfolyamtársnőm, aki Budán lakott, és meghívott, hogy náluk alhatok, mert a férje éppen úton volt, így az első nap estéjén nála aludtam, a férje ágyában, és elalvás előtt beszélgettünk. Elmondta, hogy ő gazdaságföldrajzból már levizsgázott, hármast kapott, de túl van rajta, a kőolajat kapta. Átgondoltam:én erről egy szót sem tudok. Megkértem, mondja el, mi volt a felelete. Elmondta. Másnap én is ezt húztam. Ötös. Hogyan csináltam? Jól kiszíneztem azt a keveset, ami előző estéről megmaradt, meg persze pontosan tudtam, meg tudtam mutatni egyből, hol van Ploesti, és a többi ötös már ott volt az indexben, a tanár látta, hogy nekem jár az ötös.

Jog. Ebből muszáj volt elolvasni az anyagot legalább egyszer, másképp nem ment. A többiek már vizsgáztak, én beültem egy üres terembe, és azt mondtam, addig nem megyek be, míg végig nem olvasom a könyvet. Már csak pár oldal volt hátra, mondták, hogy már csak engem vár a prof. Mondtam, most már végigolvasom. Az utolsó 3 oldal volt a tételem, ötös. Itt mesélem el, hogy 12 évvel később, az okleves könyvvizsgálói tanfolyamon szintén vizsgáznom kellett jogból, de akkor már pofátlan voltam: három tárgyból  elfogadták az államvizsga jegyeit, abból már nem kellett vizsgáznom, be volt írva előre az ötös. Az első vizsga volt a jog, de én ki sem nyitottam még a könyvet, és eljött a vizsga időpontja. Gondolkodtam, mit tegyek? Ha nem megyek el, u.v. Ha elmegyek, kétesélyes, vagy u.v., vagy nem  Elmentem. Nagyon koncentrálva a 12 évvel ezelőttiekre, azért mondtam valamit. Amikor beírták már a kettest, azt mondta a vizsgabizottság elnöke -sosem felejtem el -:

-Asszonyom, maga nagyom értelmes, de ilyen keveset nem illik tanulni!

Államvizsga.Már csak 12-en voltunk a tagozaton. Négy tárgy plusz szakdolgozat. A szakdolgozat osztályzata volt meg előbb, ötös. A többi tárgy: pénzügy, ügyvitelszervezés, számvitel és politikai gazdaságtan. Az első hárommal semmi gond, de a polgazd! Csak az első két évben tanultuk, utána tudományos szocializmus, és filozófia volt helyette, ki emlékezett már a két évvel ezelőtti anyagra. Szerencsére sikerült elcsennünk a tételeket, tanárral kidolgoztattuk, minden tétel a és b részből állt, egy-egy oldal lett kidolgozva mindegyik, így át lehetett venni. Igen ám, de egy héttel az államvizsga előtt megváltoztatták a tételeket. Megint elcsentük, de már nem volt idő semmire. Én csak annyit csináltam, hogy megnéztem, az új tételeknél egyik megvan-e a régiek között, mert azt mondtam, ha az egyiket tudom, átmentem. De volt egy tétel, a 12.-es, ahol új volt az a is, a b is. Utánakerestem az anyagban, de semmit nem találtam. Megkérdeztem a párttitkárunkat, kinevetett. Megpróbáltam az Akadémia polgazd tanárát megkérdezni, nem  volt itthon. Ennél többet nem tehettem.

A négy tárgyból egy napon volt az államvizsga. Én az utolsó előtti voltam a névsorban, a 12-ből. Polgazd volt az utolsó tárgy. A vizsgabizottság is 12 tagú volt, amire a 3 tárgyból levizsgáztunk, már tudtuk nagyjából, hogy ki kicsoda. Pl aki átvette, és beírta a húzott tételt valahova, polgazd szakos tanárnő volt a közgázon. Álltunk az ajtóban, már majdnem én következtem, amikor kijött ez a tanárnő, meglátott, odajött hozzám, és azt kérdezte, meglesz-e polgazdból is az ötös, mert egyedül nekem van eddig mindenből ötösöm, és most már szorít nekem. Itt jött a mentőötlet. Megkérdeztem, segítene-e nekem ebben. Csodálkozva kérdezte, hogyan tudna ő most segíteni. Kértem, mondja meg, miről kell beszélni a 12/a kérdésben. Megmondta. Vérszemet kaptam, megkérdeztem a b-t is, aztán ő visszament, én bementem, kihúztam ezt a tételt, és odaadtam neki, hogy írja be. Láttam, hogyan megy ki a vér az arcából. A b tételre még mindig emlékszem: Az értéktörvény érvényesülése a szocialista mezőgazdaságban. Hát aki valaha tanult polgazdot, rájön, hogy ez egy olyan kifacsart tétel volt, amit tényleg nehéz volt megfogni. De én nyeregben voltam, hisz az előbb mondta el a tanárnő, és én ittam a szavait, mindenre emlékeztem, meg azért tudtam már valamit hozzátenni is, ha már megmondták, miről, hogyan kell itt beszélni. Szuper feleletet vágtam ki, tudtam, hogy megvan az utolsó ötös is. A bizottsági tagok még tehettek fel kérdéseket, volt a bizottságban egy miniszterhelyettes, Soós Gábor, akinek szerintem nem sok fogalma volt a polgazd anyagról, de talált egy témába vágó kérdést, azt kérdezte, mi az abszolút földjáradék. Én majdnem elnevettem magamat, mert akkor mentek az "abszolút" viccek, és erre azt kellett volna válaszolnom, hogy ezt az abszolút viccet nem ismerem, de volt erőm, és megválaszoltam a gyenguska kérdést. Vizsga után odajött a tanárnő megint, elmondta, hogy vele ilyen még nem történt, el sem hiszi, hogy pont azt kérdeztem meg tőle, ami a tételem volt. Elmondtam neki az abszolút viccet, jót nevetett, azt mondta, akkor már megvolt az ötös, nyugodtan mondhattam volna , hogy ezt az abszolút viccet nem ismerem.

Amikor 3 évvel később még ráhallgattam azt az egy évet, már nem vettem komolyra az egészet. Vizsgák előtt átnéztem az anyagot, így meglett az összes vizsga, de ez már nem számított bele az oklevélbe,  azt az előző államvizsga alapján adták ki. Meglett a vágyam, a Pénzügyi és Számviteli Főiskola oklevele.

Ezalatt a 7 év alatt azért történtek velünk dolgok.A legnagyszerűbb: nem sokáig laktunk a komfortmentes kisházban, kaptunk az állami gazdaságtól egy igazi, valódi, két szoba-hálófülkés, két erkélyes,  II. emeleti szolgálati lakást a gazdaság "2 emelet boldogság"-nak csúfolt 6 ilyen, és 3 garzont tartalmazó házában.Az egyik garzonban a hansági barátnőm, Éva lakott, a többi lakásban is mind kollégák, családjukkal. Nagy öröm volt ez, itt végre volt víz, és fürdőszoba, csak az volt a bánatom, hogy a smirglizős tűzhelytől még egy évig nem tudtam megszabadulni, mert előbb meg kellett kapni a kiutalást a gázpalackra, és csak kicsi, kétlángos gáztűzhelyre kaptunk hozzá kiutalást. De már ezzel is nagyon boldog voltam, a gáztűzhelyet nem a belső sarokba tettem, ahol a tűzhely volt, hanem az átellenes sarokba, a kamraajtó, és az ablak közé. Ez volt a szerencsém!  A tűzhely kéménynyílása elé helyeztük azt a zöld-krémszínű konyhaszekrényt úgy, hogy előzőleg Lali a kéménylyukat újságpapírral jó szorosan betömködte, és egy vastag kartonlapot szegezett eléje, majd a szekrényt szorosan hozzáállítottuk. Ez így rendben is volt hosszú ideig.

Egy őszi estén, mint általában mindig, hárman együtt mentünk haza. Lent a kapuban ismerősökkel találkoztunk, Lali mindig végtelenül kedves, barátságos volt, le is állt velük beszélgetni, fiammal együtt, de én tudtam, hogy rám még sok munka vár, hát egyedül siettem fel. Amikor az ajtót kinyitottam, valami furcsa szagot éreztem, roppant valami a lábam alatt, és az előszobai lámpa csak tompa fénnyel világított. Én nem vagyok gyáva, de megijedtem. Lefutottam, hívtam Lalit, hogy valami nagy baj van, nem merek bemenni. Nem akart jönni, azt hitte, csak a beszélgetőktől akarom elszakítani, de mire elmondtam, mi van fent, a többiek is velünk jöttek, és megrémültünk, mikor bementünk. A konyha leégett, és az egész lakás felfüstölődött, de már korábban, már nem is volt meleg. Rájöttünk, mi történt: a kéménylyukban meggyulladt a papír, meggyújtotta a kartont, az a szekrényt, és nem lángolt, hanem lassan izzott szét minden. Valami igen nagy hőség lehetett, mert a konyhaszekrény romjai között találtunk egy alumínium öntvényt, olyan tenyérnyit, ami a kuktából olvadhatott ki, fiam még most is őrzi. Igen nagy füst lehetett, mert az egész lakás, a szobák is felülről lefelé félmagasságig teljesen megbarnultak, a szekrényekben az összehajtogatott, egymásra rakott ruhanemű külső szélei, a könyvek lapjainak széle, és minden, ami elképzelhető, barna lett, és cigány-szagú. De nem kapott lángra a tűz, csak izzott, és a gázpalack az ellenkező sarokban volt!. Férjem teljesen összeomlott, én viszont azonnal átgondoltam a teendőket. Először is éjszakai szállás kellett, mert itt nem lehetett aludni. Bandikát visszavittem Cicushoz, mi a szomszédoknál kaptunk szállást. Megbeszéltem a férjemmel a teendőket: én otthon maradok másnap, ő azonnal küld festőket.Tudtam éjszaka aludni!

Másnap reggel aztán hozzákezdtem a romeltakarításhoz. Hogy egy kis lelkierőt kapjak, feltettem a lemezjátszóra a Nabucco kórusát, egyfolytában sokszor. Először is a szobákat kellett festésre előkészíteni. Szőnyegeket a tisztítóba, szekrények ruhanemű-tartalmát részint mosásra, részint tisztítóba, az egyik szoba ezzel már elő is volt készítve, ami bútort tudtam, átvittem a másik szobába, megjöttek a festők, szekrényeket szintén a másik szobába, és én kezdhettem a többit. Volt munkám még sokáig, de öröm is volt vele: a régimódi helyett modern, új konyhabútort vehettem, kék és tölgy színűt, munkaasztallal, mosogatóval, hokedlik helyett támlás székekkel, és persze kék függönnyel, az egész lakás frissen festve, átrendezve, minden bútor áttisztítva. A végén azt mondtam, hogy megérte!

A tűzoltók 100 Ft-ra büntettek bennünket a kéménylyuk szakszerűtlen lezárása miatt.

A munkahelyünkön annyi változás történt, hogy megépült a gazdaság új irodaháza, a vasútállomáshoz közel, busszal tudtunk könnyen tudtunk munkába járni.Férjem is tanult, a marxista-leninista esti egyetemet végezte, ez akkor majdnem kötelező volt mindenkinek, aki valamire vinni akarta. Meg is érte, beruházási osztályvezető lett, én meg csak maradtam a már elvégzett Számviteli Főiskolával pénzügyi előadó. Rákérdeztem, van-e valami lehetőségem a gazdaságban, olyanforma választ kaptam, hogy nem mindegy nekem, melyikünk keres többet? Nem volt mindegy, amikor az első alkalom adódott, elmentem belső revizornak az ÁFÉSz-hez. Ez csak néhány hónapig tartott, nem is volt nagyon nekem tetsző munka. Hívtak, és mentem a Kötöttárugyárba, ahol először tervcsoport vezető, aztán bérelszámolási osztályvezető, majd számviteli osztályvezető lettem. Ez az utóbbi azt jelentette, hogy készen kaptam az elődömtől egy 12 nőből álló osztályt, ahol mindenkinek pontosan megvolt a munkaköre, tudta, és el is végezte a munkáját, nekem nem volt más dolgom, mint negyedévenként a kész főkönyvi kivonatból elkészíteni a mérleget, és évente egyszer, rendszerint a nőnapon, a főkönyvelőnek segíteni a szöveges beszámoló elkészítésében. A többi időszakban nem tudtam mivel agyonütni az időmet: az osztályom tudta a dolgát, ellenőrizni nem kellett őket, biztatni sem. Külön szobám volt, szép virágokat neveltem benne, és hóttra untam magamat. Néha elmentem beszélgetni más osztályvezetőkhöz, de akikkel beszélgetni lehetett volna, nem volt külön szobájuk. Könyvet mégsem olvashattam, hátha bejön valaki. Gyönyörű kimutatást készítettem a saját háztartásom kiadásairól és bevételeiről, ez mégiscsak a munka látszatát keltette.

Egy emlékezetes sikerélményem azért volt.Volt egy időszak az "Új  mechanizmus", amikor is az előző időszakból új bázisadatokat kellett számítani az új árakon, hogy összehasonlíthatók legyenek. A gyárnak volt külön, klimatizált épületben számítóközpontja, én rendeltem meg náluk ezt a bázis-átárazást, mert ez nagyon komplikált feladat volt. Az osztályvezetővel beszéltem meg, milyen módon, miből kiindulva, milyen számításokat végezzenek, tételesen, anyagonként. Apróra megbeszéltünk mindent, én elméletileg tudtam, milyen jellegű rész-és végösszegeket kell kapnom, de a számításuk teljesen mást adott. Kifogásoltam, azt mondták, ezt kértem. Visszaegyeztettük, hogy mit kértem, állították, ez az. Akkor azt kértem, a programozó jöjjön át a programmal, és tételesen egyeztessük le. Az osztályvezető azt mondta, még ő se tudná megnézni a programot, nem én. Igaz, hogy nem tanultam programozást, illetve megemlítette a tananyag, hogy milyen nyelvek vannak, meg a Pénzügyminisztériumban megmutatták a számítógépeket, de ennyi volt a tudásom. Viszont a programozó tudta, hogy mi mit jelent a programban, így rövid idő alatt rájöttem, hol a hiba, mit csináltak rosszul. Ez siker volt, mert a számítóközpont volt nálunk a szent és sérthetetlen agy, örültem, hogy mégiscsak ér valamit, hogy tudok gondolkodni.

A nyaralások úgy történtek, hogy nyáron két hétre Bandikával együtt lementünk a Gazdaság csopaki üdülőjébe, oda busszal mindig levitték háztól-házig a csoportokat, ez mindig nagyon jó nyaralás volt, jó társaságban, strandközelben, jó ellátással, télre pedig volt még két hét szabink, amire rendszerint volt beutalónk Parádra, Sopronba, Gyulára, Mátrafüredre. De volt egy olyan nyarunk is, amikor nem Csopakon, hanem Lellén voltunk hárman.

Mindkettőnknek egész jó fizetése volt már, 1970-ben jogsit szereztünk, mert nyárra megjött a négy éve befizetett Wartburg. Nagy öröm volt, rövid idő múlva még garázst is tudtunk hozzá építtetni a közelben. Innentől kezdve másképp alakultak a nyarak. Elkezdtünk kempingezni. Az első ilyen nyár érdekesen kezdődött. Addig mi közelről nem láttunk kempinget, de bevásároltunk: vettünk egy csúcsos, sátor jellegű sátrat, pont akkora volt, hogy a 3 kempingágy elfért benne, némi főzőfelszerelés, és lementünk ketten Aligára pár napra. Nem voltunk elragadtatva a helytől, utána mindjárt kezdődött a csopaki üdülés, és amikor ennek vége lett, már augusztus közepe volt, és a férjem azt mondta, neki nincs több ideje nyaralni

Nekem viszont volt, és még szép idő volt, még pár hetünk lehetett a nyárból. és izgatta a fantáziámat a kempingezés. A 11 éves fiammal kettesben indultunk el, az új Wartburggal. Még otthon úgy gondoltam, hogy a Velencei tóra megyünk, mégiscsak kisebb a forgalom, nyugodtabb, és nincs komp. Ettől féltem, pedig a déli partra szerettünk volna menni. De útközben felbátorodtam, Veszprémnél nem Fehérvár, hanem a Balaton felé vettük az irányt. Csopak, Füred, Tihany, komp. Nagyon izgultam, de ott ült mellettem a bátorító, a fiam. Simán átmentünk a komppal, kár volt izgulni, és balra fordultunk: kemping. Be akartunk menni, de megtelt. Tovább mentünk Zamárdi felé, amikor megtaláltuk  az általunk elképzelt, és még sok-sok évig használt kempinget. Autóskemping Zamárdi. Volt hely, bementünk. Meleg volt, először is be a vízbe, mert ez olyan volt, hogy a bejárattól végig aszfaltozott út, ebből jobbra, a part felé szintén aszfaltozott utcácskák nyíltak, egymástól bokorsorral elválasztott placcokkal, és az utcák végén a füves-homokos part, és a víz!

Aztán választottunk placcot, sátrat vertünk, összebarátkoztunk a szomszédokkal, és nagyon-nagyon jól éreztük magunkat. Aug 19.-én kitaláltuk, hogy ebből nem maradhat ki a férjem sem, és ott hagytuk a felszerelést, a szomszédokra bízva, nehogy az legyen, hogy már nem jöhetünk vissza , és elindult a családegyesítési program. A 20.-ához csatlakozott még áthelyezett munkanap, meg szombat-vasárnap, erre az időre akartunk még visszajönni. Bizony nem jöhettünk volna vissza, ha nem hagyjunk lent a cuccot, de így kész helyzet elé volt állítva a párom, ráadásul nyüszögtem, hogy nekem elég volt hazáig vezetni, most én vezessek még visszafelé is? Mert úgy intéztük, hogy kora délután értünk haza, és estére vissza lehetett érni. Győztünk! Lejött velünk, és ő is éppúgy megszerette ezt a helyet, mint mi, innentől minden nyári szabadságot itt töltöttünk. De első dolgunk volt normálisabb felszerelést beszerezni, kéthálófülkés, nagy zárt előteres sátrat, előtte nagy, nyitott tetővel, kényelmes berendezést, mindent, amire szükség lehet. Nagyon szép nyaralások voltak ezek: Ott volt a víz, amikor akartunk, mehettünk, sekély volt a víz, nem kellett félteni a fiamat, a kempingben áramot is kaphattunk, tusoló, wc bőven volt, és tiszta, ha nem akartam annyi vizet vinni a sátorhoz a főzéshez, volt olyan vizesblokk, ahol a konyhai előkészítő munkát, és a mosogatást el lehetett végezni. A kemping bejáratával szemben étterem, élelmiszer-áruház, meg kis butikok, ha véletlenül nem volna elég fürdőruhánk és törölközőnk.Este diszkó, hogy ne unatkozzunk.Sok-sok évre biztosítva volt ezzel a nyaralásunk, nem is kívánkoztunk máshova.

Ezekben az években lényegében teljes megelégedettségben éltünk. Szerettük egymást, nem voltak kis kalandjaink, megvolt a normális lakásunk, a Wartburg, de már be volt fizetve a Zsigulira is, ami meg is jött 1974-ben, mindketten osztályvezetők voltunk, jó munkánk volt, fiúnknak jó helye volt Cicuséknál, jól is tanult, nekünk is megvolt a kellő iskolai végzettségünk, tehát minden megvolt ahhoz, hogy szépen, békességben megöregedjünk, és addig is boldogan éljünk A kempingezésen, és a SZOT-beutalókon kívül is volt mivel eltölteni a szabadidőnket: én nemcsak nagyon sokat olvastam, de szenvedélyes pasziánszozó lettem, ha éppen nem jött össze egy römi- vagy kanaszta-parti. Párom pedig ultizott leginkább. De volt még egy szenvedélye: a pecázás. Először csak nézte, nézte a pecásokat, aztán egyszer egy húsvéti ajándéknak megleptem egy komplett horgászfelszereléssel, engedéllyel együtt. Számtalanszor volt olyan, hogy vasárnap reggel korán kocsival kimentünk a közeli horgásztóra hármasban, aztán én hazamentem ebédet főzni, délben kivittem, és még délután is ott pecázgattunk. Nagy ritkán még én is fogtam egy-egy pontyot.

A házban mind kollégák laktak, általában mindenkinek megtartottuk a születés- és névnapját,  ez maga évi 12 bulit jelentett, hát nem unatkoztunk! Ilyenkor aztán a háziasszony megmutatta, hogy tud sütni-főzni. Egyszer Lajos-napra egy teljes svédasztalt állítottam össze a különféle módon elkészített, aszpikos-franciasalátás halcsodákból, ma már lehet, hogy meg sem tudnám csinálni. Emlékszem egy karácsonyi csodaételemre is, magam találtam ki, mert váratlanul, mikor már minden húsféle elő volt készítve, befutott egy vadszállítmány Elemértől: két nyúl, és egy őzgerinc, némi fácánnal körítve. A fácánokból isteni leves lett, az őzgerincet, és a nyúlgerinceket is lefejtettem a csontról, egy igen nagyra felvágott-kivert sertéscomb-szeletre, amit fűszereztem, ráraktam az őzgerinceket, mellé a nyúlgerinceket, baconszeletekkel, összegöngyöltem, kívülről spárgával behálóztam, egyben megsütöttem, hát az csuda finom lett. Éva pedig karácsonykor van, a két ünnep között, de volt úgy, hogy Szilveszterkor jöttünk össze ebből az alkalomból, mert bizony karácsony előtt nem igen jutott rá időnk.

.Nekem azért volt még két vágyam, úgy látszik, én nem élhettem kitűzött célok nélkül: beiratkoztam az okleveles könyvvizsgálói tanfolyamra. Igaz, hogy itt semmi szükségem nem volt rá, de 7 vizsgából állt, amiből hármat átvihettem az államvizsgából, tehát csak 4 vizsgát kellett letennem, és mégiscsak más, ha megvan a lehető legmagasabb számviteli képesítésem! És még egy vágyam volt: saját tulajdonú öröklakás, nem szolgálati lakás. Jó volt ez a lakás, semmi bajom vele azon kívül, hogy nem távfűtéses, de mégis csak más, ha valaki a sajátjában lakik. Erre volt is lehetőség. állandóan szó volt róla, hogy megvehetjük a lakást, de állandóan, már egy éve húzódott a dolog.

1974 decembere volt. Két hetet Gyulán "nyaraltunk", a nagy SZOT üdülőben, a Várral átellenben.Fiúnk már 15 éves volt, második gimnazista, még mindig Cicuséknál, nyugodtan elmehettünk 2 hétre. De ez a két hét valahogyan nem volt olyan, mint máskor, Lali kedvetlen volt, keveset evett, nem akart esténként szórakozni, táncolni,  még azt is megengedte, hogy én vezessek hazafelé. Karácsony volt,mire hazaértünk, ilyenkor mindig le szoktunk menni Vépre a szüleihez. Odafelé még csak megvolt valahogyan, de keveset maradtunk ott, visszafelé megkért, hogy vezessek, befeküdt a hátsó ülésre, és hallgatott. Karácsony után el is ment orvoshoz, aki azt mondta, azonnal be kell feküdnie a kórházba, de Szilveszter előtt nem akart. Csakhogy már semmit sem ért a Szilveszter, pedig átjöttek a házbeli barátok is, de el is mentek gyorsan, mert Lali nem ivott semmit, és szemmel láthatóan nem  volt jól. Jan. 2.-án bevittem a mosonmagyaróvári kórházba kivizsgálásra, itt volt két hétig, de nagyon furcsán viselkedett. A főorvos engem érdekes módon az elmeállapotáról kérdezett. Két hétig volt itt. Innen mentővel bevitték a győri kórházba, mentem utánuk kocsival, éppen oda vitték, ahonnan Apukám akkor ment haza, Anyu is itt volt érte, pont Apu ágyába fektettük. Szüleim is azt mondták, hogy olyan furcsa Lali. Itt is két hétig volt kivizsgáláson, Úgy látszik, semmit sem tudtak megállapítani, mert továbbküldték Pestre, a Koltóiba, a Mező Imre úton.

Itt abba is hagytam pár órára az írást, ez nagyon nehéz lesz.

Az első naptól kezdve ott voltam vele a kórházban, mindig szombat este mentem haza, a fiam miatt, aztán egy vasárnap megcsináltam a mérleget is, de hétfőn újra felmentem. Még az első napokban behívott a főorvos a szobájába, és elmondta: nem tudnak segíteni, rák. Iszonyatos érzés volt....

Minden vasárnap az anyukája ment fel hozzá egész napra.. Állandóan "kivizsgálták". Napról-napra fogyott, de a cigarettát nem hagyta abba. Eleinte még a folyosóra jött ki velem cigizni, amikor már nem tudott, kikönyörögte a főorvostól, hogy az ágyban is cigarettázhasson. Már annyira sovány volt...Szerencsére nem fogta fel, mi történik vele, a végén már nem is érdekelte más, csak a cigaretta lehessen a kezében. Reggel fél kilenc körül értem be hozzá minden nap, este 6 körül jöttem el. Nem mintha tudtam volna segíteni ezzel, de legalább vele lehettem, nem volt egyedül. Rendszeresen kapta a  Dolorgánt, ez enyhítette a fájdalmát, de állandóan aludt tőle. Előfordult, hogy kikönyörögte, ne kapjon, hogy ébren tudjon maradni, akkor meg a fájdalmat nem bírta, mégiscsak kérte a dolorgánt. Aztán már ez sem használt, március elején erősebb fájdalomcsillapítót kapott, 6,-án reggel, mire bementem 8-kor, már nem élt. ..A tüdőben volt a góc....

Fiammal mentünk el sírhelyet választani. A ravatalozóhoz közel, a főút mellett, nagy gesztenyefák alatt találtunk helyet. Tudtuk azt is, milyen síremlék tetszik neki, mert egy barátunk megmutatta neki a felesége síremlékét, süttői mészkőből volt a keret és a fedőlap, carrarai fehér márvány a síremlék. Én is elmentem Süttőre,  ugyanolyat csináltattam. Mintha ugyan ezzel segíthettem volna, vagy enyhíthettem volna a fájdalmunkat!

Majdnem két hónapja nem dolgoztam, nem voltam az irodában, kivéve azt az egy vasárnapot február közepén, amikor a mérleget megcsináltam. Már előre féltem, mi lesz, ha bemegyek, a sok részvétnyilvánítás miatt agyonbőghetem magamat megint. Beléptem az osztályra, ahol a 12  asszony, lány dolgozott

.- Sziasztok!

 -  Szia, de jókor jössz, éppen kész a kávé!

Ennyi volt. Nem volt sorbanállós, puszizkodós részvétnyilvánítás. Hiába, az én osztályom volt! Tudták, hogy semmi szükség megríkatni. Annyit megjegyeztek, hogy milyen jó alakom lett, semmi has. Hát igen: én is cigarettán éltem két hónapig. 56 kg lettem, és ezt egy darabig tartottam is. Aztán hónapokig az volt a programom,  hogy negyed négykor irány a temető, hogy a tegnapi virág nehogy elhervadjon.

Volt egy olyan esténk, amikor a 15 és fél éves fiam azt mondta, beszélni akar velem. Úgy látszik, a romantikus regényekben olvasta:azt mondta, most ő lett a férfi a családban, abbahagyja a tanulást, elmegy dolgozni, hogy biztosítsa megélhetésünket. Majdnem elsírtam magamat meghatottságomban, aztán elmondtam neki , hogy anyagilag rendben vagyunk, én is osztályvezető vagyok, jól keresek, özvegyi, és árvajáradékot is kapunk, mindenünk megvan, neki csak tanulni kell....

De ez után a beszélgetés után bennem maradt egy hátsó gondolat. Megvan mindenünk? Hiszen az állami gazdaság szolgálati lakásában lakunk, a férjem jogán! Én már majdnem 10 éve nem dolgozom a gazdaságban!  Már egy éve húzódott a nagyon kedvezményes lakásvásárlás ügye a gazdaság részéről, ez  év elejére ígérték a döntést, Lali akkor került kórházba, azóta sem vehettük meg, és már nem is vagyunk jogosultak rá!

Azonnal tennem kellett valamit, és azt hiszem, nagyon jól döntöttem, bár lehet, hogy igazságtalanul vádaskodtam,  de ezt kellett tennem.  A mi házunkban lakott a gazdaság SZB titkára, Elemér. Agglegény volt, férjemnek jó barátja, sokszor átjött hozzánk meccset nézni, sokat jártak együtt vadászni, bár férjem nem vadászott, de vadászatokra szívesen elment, és sok-sok fácánt, nyulat, őzgerincet kaptunk tőle, hiszen ő egyedül élt, nem főzött. Átmentem Elemérhez, hogy sürgősen beszélnem kell vele. Feltettem neki a lehet, hogy igazságtalan kérdést:

- Ugye, azért húztátok az időt a lakásvásárlásra vonatkozó döntéssel, mert tudtátok, hogy Lali már nem él sokáig, én pedig nem leszek jogosult a lakásra, és így kitehettek innen!

Elemér megdöbbent, lehet, hogy erre nem is gondoltak, de most rákényszerítettem őket: ápr. 7-én, alig egy hónappal férjem halála után aláírtuk a szerződést, én lettem a lakás tulajdonosa. Nagyon kedvezményes áron, könnyedén ki tudtam fizetni az alapösszeget, a fennmaradó részlet pedig az addigi lakbér összege maradt. Így igaz lett az, hogy megvan mindenünk. Hasznos volt, hogy fiam elbeszélgetett velem, lehet, hogy másképp ez a gondolat nem jutott volna eszembe, később meg lehet, hogy tényleg késő lett volna.

Aztán én ültem le beszélgetni a fiammal, Elmondtam neki, hogy régi vágyam Pesten élni. Végzettségemmel állást Pesten is találok, ha továbbtanul, az úgyis Pesten lesz, most kellene megmozdulni. Még csak 39 éves voltam. Fiam viszont azt mondta, ő eddig itt élt, itt vannak a barátai, minden ismerőse, Pesten senkije, még két éve van hátra a gimnáziumból, szeretné itt befejezni. Végiggondoltam az én életemet, a számtalan iskolát, a sok otthagyott barátnőt, szerelmet, emléket, és igazat adtam neki. Maradtunk. Amikor pedig már tényleg Pesten lett főiskolás, már nem volt bennem annyira a mehetnék.

De azért megmaradt a vágyam az összkomfortos, távfűtéses lakás iránt. A miénk nem volt rossz lakás, de olajkályhával fűtöttük. Most magyarázzam? Ráadásul először cserépkályhák voltak, aztán divat lett az olajkályha, és mi követtük a divatot. Persze, a második emeletre felhordani a fát meg szenet nem volt könnyű. Olajból súlyra csak fele annyi kellett, de ezt is sokalltam, igazi kényelmes, távfűtéses lakásra vágytam. Akkor még a távfűtést kifizetni nem jelentett költségtételt. Próbálkoztam, és sikerrel. Azt hirdettem, hogy kétszoba-hálófülkés, kéterkélyes lakásomat kisebbre, másfél szobásra cserélem. Megjött a partner! Az én lakásom csak 7 m2-rel volt nagyobb, mint az övé, de ők négyen voltak, mi ketten a fiammal, a csere megtörtént, és én boldog voltam. Fiamnak bőven elég volt a kisszoba, és ez a lakás távfűtéses volt, modern, új épületben. Ráadásul a szomszéd telken tudtam garázst építtetni.

Így, utólag visszagondolva, nem csak a távfűtés miatt volt hasznos ez a lakáscsere. Egy új, önálló életet kellett kezdenem, elszakadni az emlékektől, ehhez új környezet kellett. Még jobb lett volna a Budapest ötletem, a saját szempontomból, de fiamnak még jobban igaza volt.

Minden nap a Zsigulival, Ubullal  mentem dolgozni, mert UB rendszáma volt. De fiam is "rázta a rongyot"! Teljesítettem a vágyát, megvehette a Verhovinát, méghozzá úgy, hogy megkapta a pénzt, és elmehetett egyedül kiválasztani, megvenni, és azzal jött haza. Boldog volt vele. Az igaz, hogy a kipufogójából kiszerelte a nemtudommiket, hogy mély, nagymotor hangja legyen, de én nem bántam, ha ez az öröme.

A nyarakat továbbra is Zamárdiban töltöttük, azzal a különbséggel, hogy Bandi hozhatta egy-két barátját is, sót olyan is volt, hogy nélkülem mehettek le. Addigra én már komplett sátorverő-szakember lettem,  annyiszor kellett szétszedni és összerakni a sátrunkat. Volt egy emlékezetes esetem ezzel kapcsolatban. Két lengyel házaspár akart a közelünkben felállítani egy elég nagy, komplikált sátrat, amit gondolom, kölcsönzőből hoztak, mert nem volt új, és nem értettek hozzá. Délután kezdték a sátorverést, de látszott, hogy ebben nem fognak aludni. Mi fiammal, és barátjával nem mondom azt, hogy nevettük, de mondhatnám. Megkérdeztem a fiúkat, hogy megszánjam-e őket. Helyeselték. Odamentem, és nem tudom, milyen nyelven, mert se egymás nyelvén, se egy közös nyelven nem tudott senki, de megmondtam, hogy nem jó semmi, amit csináltak, szedjünk szét mindent, és bízzák rám. Aztán összecsoportosítottam az alkatrészeket, kiraktam a vázat a földön a forma szerint, megkerestem mindenhova a megfelelő sarokcsövet, a lábakat nem raktam a tetőre, és egyszer csak összeállt a csodapalota: nagy, zárt előtérből kétoldalt, különböző szögben nyíló hálófülkék. Azt hiszem, megtapsoltak. Nélkülem még ma is a sátrat építenék

Egy Zamárdi-esetet még elmesélek. Fiammal ketten mentünk le, és mielőtt a sorompóhoz értünk volna, messziről láttuk a Megtelt táblát. Mi pedig ide akartunk menni mindenhogyan, és igen nagy a kemping, olyan nincs, hogy ne találjunk helyet, legfeljebb kifigyeljük, ki bont éppen sátrat. Tettünk egy kört a kocsival, messzebb álltam le a bejárattól, bementünk a presszóba megbeszélni a taktikát. Fiam levetkőzött fürdőnadrágra, és a következő szöveggel ment oda a portáshoz:

- Kérem, engem Anyám megkért, hogy fél kilenctől várjak itt a portán, hogy meg tudjam neki mondani, hol a sátrunk. Most kilenc óra, Anyu sehol, nincs kedvem tovább itt szobrozni. Megmondom a rendszámot, és kérem, mondják meg neki, hogy ott van a sátrunk, ahol tavaly.

Ezzel ő besétált, és öt percet várt rám a főúton, kicsit távolabb. Én 5 perc múlva megálltam a sorompó előtt, és felháborodva kérdeztem a portást, nem látták-e a fiamat, itt kellene várnia, és nincs sehol, most hol a jóistenbe keressem ebben az óriási kempingben? Mire a portás már adta is az egy személyre, egy kocsira szóló belépőt, és mondta, hogy csak menjek oda, ahol tavaly voltunk. Egyetlen hátránya volt a dolognak: fiamat így nem lehetett bejelentkeztetni, de ezzel nem izgattuk magunkat.Természetesen találtunk helyet.

A nyári iskolai szünet hosszabb volt, mint az én szabadságom, így éppen két barátjával nyaralt fiam Zamárdiban, amikor én véletlenül találkoztam egy régi, szombathelyi évfolyamtársnőmmel, aki nőgyógyász volt Óváron. Beszélgettünk, és rákérdezett, mikor voltam utoljára nőgyógyásznál. Meg sem tudtam mondani. Erre rámijesztett, és azt mondta, holnap, csütörtökön vár. Megvizsgált, és megkérdezte, teljesen közömbös hangon:

- Ugye tudod, hogy miómád van?

Én azt sem tudtam, mi az. Elbeszélgettünk, elmondta, hogy ezt előbb-utóbb műteni kell. Megkérdeztem, mikor.

-Bármikor, akár most is.

Tudtam, hogy míg ezen túl nem vagyok, félelemben élnék, azon pedig jobb túl lenni mielőbb, ezért megbeszéltük, hogy hétfőn. Nekem már csak annyi dolgom volt, hogy fiamat és csapatát be kellett gyűjtenem Zamárdiból, mert az előrejelzés szerint ez minimum 2 hét kórház. Sajnáltam, hogy a fiuknak véget ért a nyár, úgy volt eredetileg, hogy még én is lent leszek velük egy kicsit, de vasárnap este haza kellett indulnunk, és ez volt az egyik legkockázatosabb utazásom  az Ubullal. Jól fel voltunk pakolva, a három fiú, és a kempingfelszerelés. Veszprémből Pápa-Csorna felé jöttünk Óvárra, ez volt a legrövidebb út. Amikor a 8-asra kiértünk, láttuk, hogy jobbra, az erdők között egy piroslámpás sor mozog lassan, de nem jöttünk rá, mi az. Pedig, ha kitaláljuk, nem erre jövünk, inkább nagyot kerülünk. Amikor utolértük őket, láttuk, hogy a teljes pápai szovjet tankos alakulat vánszorog Pápa felé. Nagyon sokan voltak, és az út még kanyargós is, úgy, hogy bizony sok kockázatos előzésbe mentem bele teljesen feleslegesen, mert mire az utolsót is megelőztem, éppen beértünk Pápára, ahol ők úgyis hazaértek.

Másnap a kórház.Hosszas kivizsgálás, majd a műtét előtt megkérdezte a főorvos, akarok-e még gyereket. Dehogy akarok, hiszen 42 éves vagyok, a fiam már  19. Mint utólag kiderült, felesleges kérdés volt, mert úgysem tudtak volna semmit megmenteni. Viszont nagy szerencsém volt: nekem azóta semmi nőgyógyászati jellegű problémám nincs, még a változókori  tüneteket sem észleltem soha.

Aztán, ha nem is könnyen, megszereztem az okleveles könyvvizsgálói oklevelet is, igaz, hogy csak az államvizsgáról hozott ötösök voltak benne, de már ez nem érdekelt, csak az, hogy megvan, bár semmi szükségem nem volt rá a Kötöttárugyárban, nem is érdekelt senkit. De nem szereztem meg hiába, mert hamarosan felhasználhattam. Valamilyen ügyben kijött a gyárba a győri Igazságügyi Könyvszakértői Iroda vezetőnője, a főkönyvelőnkhöz. Sofőrként hozta egy könyvszakértő kolléganője, aki, míg a főnöknő tárgyalt, bejött hozzám beszélgetni, gondolom, a főkönyvelőnk küldte, tudta, hogy van külön szobám, és így neki eggyel kevesebb ember volt  a nyakán. Beszélgettünk. Beszélgetés közben szóba került, hogy létszámhiány van náluk, mert nem találnak okleveles könyvvizsgálót a betöltetlen állásra, ezért van neki most rengeteg munkája, és még a főnöknőt is fuvaroznia kell. Világos, hogy megemlítettem, hogy nekem megvan az oklevelesem, és kocsim is, van, sőt, szüleim Győrben, ahol  átmenetileg lakhatok, és öröklakásom, amiből lehet győrit is csinálni, fiam pedig Pesten főiskolás, és nem valószínű, hogy ha végez, Óvárra helyezik. Mire a főnöknő végzett, mi már a kész tervvel álltunk elé, amit örömmel fogadott: 1980. jan. 1.-től áthelyeztek Győrbe igazságügyi könyvszakértőnek. Egy kérése volt a főkönyvelőmnek: az 1979. évi mérleget még azért csináljam meg. Belegyeztem, hiszen nem látszott valószínűnek, hogy a lakást is meg tudom addigra oldani, hét végén úgyis hazajárok az itteni lakásomba, és ez nekem csak egy vasárnapot jelent.

Ezzel lezárult életemnek a 20 éves mosonmagyaróvári szakasza.

Csak egy sír maradt ott, hófehér carrarai márványból...

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://hetvenentul.blog.hu/api/trackback/id/tr214622407

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.