HTML

Hetvenkedni még csak lehet...

Az időskor problémái, azok megoldása, társkeresés, történetek a múltból.

Friss topikok

Linkblog

Hetvenkedni még csak lehet.... Élettörténetem, Győr

2012.06.24. 18:17 Mitchelle

1956 novemberében költöztünk fel Anyuék győri lakásába, a sarokszobába. A mihályfai háztartást fel kellett számolni lényegében, mert itt nem volt külön konyhám, tehát a konyhabútort el kellett adni, meg még sok minden mást, ami nem fért volna el, de én nem sajnáltam, nagyon örültem, hogy Győrben lakhatok, csak azt nem tudtam, hogy ezzel a gyerekkor befejeződött, innentől kezdve dolgozni kezdtem, és nem is hagytam abba a mai napig sem. Az igazán szép volt szüleimtől, hogy a nagyobb, szebb szobát adták nekünk, igaz, hogy a másik szoba is nagy volt, de öcsém is velük volt.

Csak 3 évet laktunk itt, így, de ez életemnek döntő szakasza volt minden vonatkozásban. Itt ismerkedtem meg a munka fogalmával, a jövedelemszerzés örömével, a távollét fájdalmával, de a szórakozás, színházbajárás örömeivel is, itt döbbentem rá, hogy nem lett volna szabad abbahagynom a tanulást, és itt született a fiam is. Igazán eseményteljes, zsúfolt 3 év volt, össze se lehet hasonlítani az előző 3 évvel.

De kezdjük az elején. Lali nem volt olyan ügyes, mint Apukám, nem tudott a környéken állást találni, csak messze, a Hansági Állami Gazdaságban lett kontírozó könyvelő. hétfőn reggel utazott ki, és szombaton délután jött vissza. Én egyedül voltam egész héten, mert Anyukám is dolgozott. A Állami Áruháznak volt egy kis varrodája, olyan 20-30 közötti létszámmal, csak délelőttös műszakkal. Anyukám itt dolgozott, a munkája az volt, hogy kézzel varrta fel a gombokat az elkészült árura.

1957 elején bővítettek: csináltak egy állandó délutános műszakot, és én elmentem ide dolgozni. Nagy szerencsém volt, egy olyan gépre tettek, amibe szinte beleszerettem: ez egy gomblyukvarró automata volt, a gomblyuk helye be volt jelölve a ruhadarabon, nekem a jelölésre pontosan rá kellett csatolnom a gép erre a célra kiképezett részét, és a gép e gomblyukat szépen körbevarrta, ha lehúztam egy kart, ki is vágta, már csak szét kellett csatolnom a szerkentyűt, és jöhetett a következő gomblyuk. Tudtam, hogy mennyit keresek egy gomblyuk kivarrásával, és szemben velem, a falon volt egy nagy óra, láttam, mennyi idő alatt tudom megcsinálni. Aztán megfigyeltem, milyen mozdulatokat kell tennem, hogyan lehet a felesleges mozdulatot elhagyni, hogyan lehet a műveletet egyszerűbben, gyorsabban elvégezni. Szalagon dolgoztunk, mindenkinek megvolt a norma szerinti munkaideje, és úgy volt minden beállítva, hogy mindig, mindenkinek meglegyen a megfelelő mennyiségű elvégzendő darab. Nekem soha nem volt elég. Fel akarták emelni a normát, igen ám, de a másik műszakban is végezte ugyanezt egy régi dolgozó, aki a felét sem tudta megcsinálni annak, amit én. Nem tudtak mást tenni, adtak még munkát- egy endlizőgépet is kezeltem, de még ez sem volt elég. Viszont meg lehetett azt csinálni, hogy akinél felgyűlt a munka, abba be lehetett segíteni, és ezt egy kis nyomtatvány alapján az én béremhez számolták. Tehát, ha ügyes voltam, jól fel lehetett turbózni a jövedelmemet. Azt tudtuk nagyjából, hogy ki mennyit keres, én összesen egy évig dolgoztam ott, de többet kerestem, mint a szakképzett, begyakorolt férfiszabók, akik a legnehezebb munkát, a vasalást végezték.

Minden este tízig tartott a műszak, és én mindig boldogan mentem hazafelé, ilyenkor szoktam gondolatban kiszámolni, hogy mennyit kerestem, és mindig nagyon meg voltam elégedve. De valóban, tényleg sokat kerestem: 1957-ben 1800 Ft nagyon jó pénz volt, és én ezt szoktam elérni. Jó volt nekem ez a munka arra a célra, hogy megtanuljam: pénzért dolgozom, és lehetőleg minél több pénzért.

Aztán jött a szombat este, vasárnap, vasárnap este. Mindig találtunk valami szórakozást, elmentünk több helyre táncolni, de legjobban színházba járni szerettünk, ráadásul a színház a szomszéd utcában volt. A másik, a Kamaraszínház sem volt messze, a Radón, a szigeten. A színház műsors leginkább operettekből állt, Marica grófnő, Bál a Savoyban, A mosoly országa, Zorba, Leányvásár, stb, de azért volt Vizkereszt és Szentivánéji álom is. Emlékezetes egy Pataki Ferenc fejszámoló-művész fellépése a Kamaraszinházban. Az első sorban ültünk, és ő szerette bevonni a közönséget: a páromat kérdezte, és kérte, gyorsan válaszoljon a kérdésekre. Mutatta a kezét szétnyitott ujjakkal:

- Egy kézen hány ujj van?

- Öt.

Két kezét mutatta széttárt ujjakkal:

- Két kézen hány ujj van?

- Tíz.

Megint a két kezét mutatta széttárt tíz ujjával:

- Tíz kézen hány ujj van?

- Száz.

Egy pillanatig csend, aztán nagy nevetés, mert utána számoltunk. Még megkérdezte Pataki, mi a foglalkozása.

-Könyvelő

Hát ezen még nagyobbat nevettünk. Meg lehet egyébként próbálni ezt a trükköt, aki gyorsan válaszol, mindenki százat mond. Utána még sokszor megpróbáltuk, mindig sikerült.

Még egy emlékezetes előadáson voltunk, Kiss Ferenc akkor tért haza, és egy szilveszteri műsorán voltunk.

Jól telt ez az év, a munkámmal, a szórakozással, de volt egy állandóan visszatérő gondolatunk: miért nincs gyerekünk? Igaz, hogy még csak 21 éves voltam, de már négy éves házasok voltunk, hát csak előjött ez a gondolat. Elmentem nőgyógyászhoz, de semmit nem tudott megállapítani.Aztán elkezdett kérdezgetni, hány éves a férjem, hol, hogyan élünk. Amikor elmondtam neki, hogy szombaton jön haza, és hétfőn megy vissza, azonnal azt mondta, hogy csak egy megoldást tud: költözzek a férjemhez.

Érdekes, az a megoldás nem jutott eszünkbe, hogy a férjemnek kellene közelebb dolgoznia, pedig ez lett volna a jobb. Így viszont nekem kellett irodai munkát keresni a Hanságban, mert kapálni mégse mehetettem vagy tehenésznek.Hogy valami fogalmam legyen róla, Apukám felvett maga mellé leíró könyvelőnek, akkor már a Kimlei Állami Gazdaságban volt főkönyvelő. Januártól jártunk ki vonattal Kimlére, Apuval együtt. Apu a következő instrukcióval látott el: ők, akik az irodában dolgoznak, a múlt évet zárják, mérleget készítenek. Én abban tudok nekik segíteni, ha nem kérdezek egész nap semmit, de reggel is, este is beszélgethetünk a munkáról a vonaton, 3/4 órát.

Én ezt be is tartottam. Leíró könyvelőnek vett fel Apu, de fogalmam sem volt a számvitelről. Azt mondta, megnyithatom a következő évi kartonokat, és elkezdhetek könyvelni. Addig még evolut-táblát sem láttam. De tanulmányoztam a számlakeretet, megnéztem az előző évi kartonokat, és kérdeztem a vonaton, kérdeztem és kérdeztem. Két hónapot voltam Kimlén Apu mellett, de teljesen beleszerettem a számvitelbe.És itt döbbentem rá, hogy nem szabadott volna abbahagyni a tanulást, legalább az érettségiig el kellett volna jutnom, de most már körvonalazódott egy konkrét vágy is a meg nem lévő érettségi utánra: a Számviteli Főiskola. Egyik kollégának ez volt a végzettsége, és én úgy éreztem, nekem is ez lenne az ideális. Pedig csak két hónapig voltam itt könyvelő!

Aztán kaptam állást a Hanságban: bérelszámoló lettem. Lali ott volt kontírozó könyvelő, de volt leíró könyvelőjük, így örülnöm kellett, hogy mehettem ,ha csak bérelszámolónak is. 1958. márciustól dolgoztam ott. Kaphattunk volna családi házat, de mi nem akartunk végleg letelepedni ott, csak egy kis szobánk volt, és a tanyán, ahol a gazdaság volt, egyetlen szórakozási lehetőség az üzemi konyha étkezőjében levő televízió. Hétfőn délelőtt kiutaztunk Győrből, szombaton délután vissza, Győrben aztán bepótolhattuk hétvégén az egész heti Hanságot. De miért is küldött a nőgyógyász a férjem mellé? Hát mást úgysem lehetett csinálni. De hiába, nem jött össze. Akkor az orvos felküldött pár hétre Budára, a Fodor Szanatóriumba, teljes kivizsgálásra, ahonnan azzal küldtek haza, hogy semmi bajom, küldjem a férjemet. Persze, mi volt erre a válasz? Hogy ő aztán nem megy. És szépen meg is indokolta, miért. Most még nem tudjuk, ki a hibás, de ha ő is elmegy, akkor egyértelmű lesz. Hát ne tudjuk meg, így nem lesz kit okolni. Szép szöveg, de a lényege, hogy neki ne kelljen elmenni erre a vizsgálatra. Én belenyugodtam,  hiszen még olyan fiatalok voltunk, igazán nem hiányzott még annyira az a gyerek.

Aztán egyszer csak ősszel furcsán éreztem magamat, elmentem Csornára orvoshoz, és mit mondott? Gyerekünk lesz!  Annyira boldogok voltunk, karácsonyi ajándéknak mondtuk meg szüleimnek, hogy nem hiába mentem ki Hanságba, két hónapos terhes vagyok. Meg a másik öröm hozzá: összevonták az állami gazdaságokat Mosonmagyaróvár központtal, és mindkettőnket oda helyezték, a férjemet továbbra is kontírozó könyvelőnek, mert elvégezte közben a mérlegképes könyvelői tanfolyamot, engem pedig, legnagyobb örömömre, leíró könyvelőnek. Együtt jártunk ki Győrből, és ígérték, hogy előbb-utóbb lakást is kapunk Óváron.

Ez bizony inkább utóbb lett, csak novemberben, így aztán nem volt könnyű a terhességem, a napi egy-egy óra vonatozással, meg buszozással be a Várba, ott volt a gazdaság irodája. De azért kibírtam, sőt, nemcsak kibírtam, rosszul se lettem soha, mert nagyon boldog voltam, hogy teljesül a vágyunk: fiam lesz! Akkor még nem volt ultrahang, de én tudtam! Nem is volt, csak fiúnevem, csak kék babaruhák, nem is tudom, mi lett volna , ha nem fiú? Lehet, hogy meg sem tartottuk volna? De persze fiú lett, a legnagyobb melegben, augusztus elsején született. Azt a boldogságot nem lehet leírni, amit én akkor éreztem. Valami olyat, hogy beteljesült az életem, minden vágyam, mert megvan a fiam! A drága, szőke, aranyos kisfiam! Csodás, ovális formájú, oldalt ablakos, redőnnyel becsukható, fehér, steppelt oldalú mélykocsit vettünk neki, büszkén sétáltunk vele a győri parkokban, mintha másnak nem is volna gyereke! De a lényeg, hogy nekünk lett, megvan a fiúnk, Bandika.! Aztán csak meglett a lakás is, éppen, mire letelt a 3 hónap szülési szabadság, novemberben már költözhettünk, és megkezdődött egy új életszakaszom Mosonmagyaróváron.

Még csak 23 éves voltam. Eddig már hány "új életszakaszom" játszódott le? Mindig új helyszínek, körülmények, lakások, otthagyott ismerősök, barátok. aztán újak, mindig újak. Most, így az idő távolából visszanézve egyet hiányolok az életemből: egy gyerekkori barátnőt, aki végigkísérte volna az életemet bizalmasként. De ezt megakadályozta az állandó helyszínváltoztatás. mire kialakult volna egy barátság, mi már mentünk is tovább. Voltak barátnőim, persze voltak, de csak addig, míg ott laktunk. Még Szentgotthárdon Emmi, akivel nagyon jól megértettük egymást 10 éves koromig. Utána a tanító bácsi lánya, de ő már régóta ott élt, neki már volt barátnője előttem és mellettem is, ez már csak olyan gyengébb barátság volt. Vépen nem is emlékszem barátnő-félére, hiszen 14 éves korban már rég kialakult barátságok vannak, amibe már nem lehet bekapcsolódni. Talán még legjobban Kristóf Ágival barátkoztunk össze a kollégiumban, nagyon jól megértettük egymást, de én innen pár hónap múlva továbbmentem, új helyszínek, új barátságok felé. Kemenesmihályfán is találtam egy majdnem-barátnőt, de amikor én abbahagytam a gimnáziumot, ő éppen érettségire készült, aztán én férjhez mentem, ő pedig, ha jól emlékszem, tanárnak tanult tovább, többet nem találkoztunk. Győrben, az első munkahelyemen nem kötöttem barátságot senkivel, de nem is lehetett, munkakezdésre érkeztünk, este 10-kor már nem barátkoztunk, munka közben pedig nem lehetett. De itt nem is dolgoztam egy évet sem. Még legjobban a Hanságban barátkoztam össze a bérelszámoló-kolléganővel, egyidősek voltunk, ő is Éva, és szemben ültünk egymással, ráadásul őt is Mosonmagyaróvárra helyezték, amikor minket. Továbbra is együtt dolgoztunk, de ő anyagkönyvelő lett, én meg, mint már írtam, leíró-könyvelő. A Hanságban kötött barátságunk eredményeként ő lett a fiam keresztanyja. Halványan még most is megvan ez a "barátság",mert még most is tudunk egymás létezéséről, "elvileg" 20 évig jóban voltunk, ha találkoztunk, utána is nagyon örültünk egymásnak.Azóta én néha felkeresem, mert persze megint én mentem el, ő még most is Mosonmagyaróváron él.

Ezzel már el is árultam, hogy a következő életszakaszom helyszíne is csak átmeneti lesz, de azért ez már tartósabb, mint az előzőek. Nemcsak tartósabb, változatosabb is minden vonatkozásban, bármilyen életszíntérre gondolok: lakás, munka, tanulás, házasság, barátság, sőt: szerelem. 20 év következik, ez már elég hosszú időszak arra, hogy teljesen átalakuljon körülöttem és bennem minden.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://hetvenentul.blog.hu/api/trackback/id/tr444608251

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.