HTML

Hetvenkedni még csak lehet...

Az időskor problémái, azok megoldása, társkeresés, történetek a múltból.

Friss topikok

Linkblog

Hetvenkedni még csak lehet... Élettörténetem: Vép

2012.05.03. 16:35 Mitchelle

Most érzem csak, hogy mennyire nem vagyok gyakorlott író!

Ide most kellene egy nagystílű bevezető-mondat, valami olyan, hogy itt vett fordulópontot az életem, vagy olyan, hogy meghatározó volt életemben ez a pár év, amit itt töltöttünk, de ez valahogyan nem jön.Hanem helyette az, hogy még sosem volt olyan kellemesen eltöltött 6 hetem, mint Vépen az az első hat hét, amit a skarlát miatt ágyban kellett töltenem.

Az első ismerősöm a faluból a doktor bácsi volt, aki azonnal a kedvencen lett, több okból. Először is az az igazi doktorbácsi-típus volt, magas, őszhajú, mosolygós, kedves . A gyógymódja csodálatos volt: azt egyek-igyak, amit kívánok, egész nap feküdjek, az öcsém ne jöjjön be a szobámba, mert elkapja, minél kevesebbet zavarjanak. Hát nekem ez ideális volt: annyit olvashattam amennyit csak akartam, semmi más dolgom nem volt Aztán még egy miatt lett kedves a doktor bácsi: megígérte, hogy ha kitavaszodik, megtanít teniszezni. Ennek már előre nagyon örültem.

A sok olvasás mellett azért izgalommal vártam az új iskolát is, meg érdekelt volna a falu is, de hát csak a csukott ablakon keresztül nézegethettem. December elején kezdődött a 6 hét, így benne volt a karácsony, újév, és a félévi bizonyítványosztás után járhattam csak iskolába.

Öcsém már az első félévtől itt járt negyedikbe, és emellett teljesülhetett a vágya: tanulhatott hegedülni. Igaz, hogy még nem zeneiskolában: a Kányási nevű cigányprímás járt hozzánk órákat adni neki.Azt hiszem, ez indulásnak nagyon jó volt, nem vette el a kedvét, mivel látta, hogy már egész jól hegedülgetett csak úgy, ahogy magától megtanult. Először nem a kottát kezdte tanítani, hanem kotta nélkül a Toselli-szerenádot. Így mindjárt jobb kedvvel játszotta a kötelező gyakorlatokat is, és a hegedű maradt a legfőbb szórakozása.

Nekem bizony, itt már volt bepótolni valóm, bár én a 6 hét betegség alatt is foglalkoztam a tankönyveimmel, mindegyiket végigolvastam. Persze, attól még le voltam maradva, de itt is azonnal tudatosítottam, hogy én vagyok az első!. Csak itt már megvolt az elit-gárda az osztályban, ők voltak négyen mindig a kitűnők. Érdekesség, hogy  itt már nem az ötös, hanem a hetes volt a legjobb jegy. És az elit-gárdának is megvolt a gyengéje, a lányoknak a matek, a fiúknak az irodalom. Mindkét fiú tanár-gyerek volt, az apukájuk tanított minket.Hát nekem ezek közé kellett felküzdenem magamat. Csak nem kaptam meg a tiszta hetest, úgy látszik, megbeszélte a tanári kar, hogy ennyi betegség miatt igazolt, de sok távolléttel, meg első félévi bizonyítvány nélkül nem lehetek kitűnő, tehát a következő tárgyakból kaptam hatost: ének / nagyon szép hangom volt, abszolút hallással/ kézimunka, torna, háztartástan /na ebben igazuk volt, itt is volt egy Karolin a házimunkára/ A többi négy elitnek viszont ezekből a tárgyakból volt hetes, és magyarból, történelemből, matekból, fizikából voltak a hatosok. Egyetértettem.

Még egy dolog volt, ami problémát okozott a tanári karnak.Ők, a tanárok, egyben úttörő-vezetők is voltak, az orosz tanárnő volt a csapatkapitány, vagy valami hasonló. Én, a népi kollégista előéletemmel, és ott elért rangommal esélyes lettem volna a csapatparancsnoki rangra, ráadásul nem jártam hittanra, és itt is én irányítottam a dekorációkat.Viszont, aki eddig volt a csapatparancsnok, kedvence volt az osztálynak, meg már nagyon közeledett az év vége, csak rövid időről volt szó. Én rájöttem, hogy ezt nekem nem kell akarnom, nem éri meg. Aztán volt egy fegyelmi bizottsági ülés.  A bizottság: a tanári kar, és az összes úttörő vezető, mert a csapatparancsnok kislányt feljelentették, hogy templomban volt, ezért le akarták váltani, és engem akartak a helyére tenni. Én rájöttem,hogy ez nekem nem lesz jó, még esetleg utálni is fognak érte, szót kértem, és a következőt mondtam:

- Lenin elvtárs azt mondta, hogy nemcsak azok a a mi embereink, akik sohasem hibáznak, hanem azok is, akik, bár hibáznak, de hibájukat igyekeznek jóvátenni.

Hogy én ezt honnan vettem, és hogyan tudtam pont ide bemondani, azt nem tudom, lényeg, hogy "bevették", a kislánnyal megfogadtatták, hogy nem fog járni templomba, engem pedig, hogy legyen valami úttörő vezető pozícióm, csapattitkárnak tettek.

De hát ez a nyolcadik osztály csak pár hónap volt, februártól tanév végéig tartott, nem is érdemelt ennyi szót, mint amennyit rá vesztegettem. Ennél sokkal izgalmasabb volt az iskolán kívüli életem.

Apukám itt is részt vett a közéletben, és itt is rendezett színdarabot, ugyanazt, amit az előző faluban, Gárdonyitól a Falusi verebeket.Itt már könnyebb dolga volt: egyrészt már "gyakorlott rendező" volt, másrészt ez egy nagyobb falu volt, jobban lehetett szereplőket válogatni. Én még nem voltam alkalmas nagylány, csak egy akkora szerepet kaptam, hogy 3 kis falusi lánnyal bementünk a főszereplő lány portájára, és elkértük a lányt az apjától, aki megígértette, hogy 10-re hazahozzuk, mire mi kórusban azt válaszoltuk, hogy: "Előbb is." Ez volt életem egyetlen színésznői szerepe, és kétszavas szövege, hát itt most jól eldicsekedtem vele.Jaj, most jut eszembe, volt még egy, de ott "énekesnő" voltam ,és ez kb egy évvel később volt, de leírom most, hátha elfelejtem.

A faluban én lettem a DISZ titkár, /Dolgozó Ifjúsági Szövetség/ nem tudom, miért pont engem választottak, de lett egy népi tánc csoportunk, és kitaláltuk, hogy fellépünk a szomszédos falukban. Rendezőnk nem volt, szekérrel mentünk át, és volt több táncszámunk, azokat adtuk elő. Érdekes, minden faluban volt egy olyan kultúrház-féle, ahol volt színpad. Itt még függöny is volt, és mikor lement, támadt egy ötletem, kitölteni a szünetet, míg a csoport átöltözik. Megkérdeztem az egyik fiút, tudja-e a Szulikót.  Ezt az öcsémmel szoktuk énekelni úgy, hogy én terceltem. A fiú az mondta, tudja. Jó, mondtam, akkor menjünk ki a függöny elé, és énekeljük el, majd én tercelem. Ebben megállapodtunk, az nem jutott eszünkbe, hogy még valamiben kellene, Aztán a fiú énekelte, hogy "Fájó szívem majd megszakad.." én meg szépen terceltem, hogy "Ja magilu míloj iszkaj..." Hát, nem mondhatom, hogy nagy siker volt...

De menjünk vissza az Apu által rendezett színdarabra. Nemcsak én nem voltam alkalmas falusi lány szereplőnek, hanem volt ott még egy kölyökképű srác, Lali, aki szintén nem volt alkalmas falusi legénynek, viszont minden próbán ott volt, velem együtt, és szépen nélkülözhetetlenné tette magát. Ő volt a súgó, a beugró, ha valaki nem jött el a próbára, a függönyhúzogató, a kellékes, Apu jobbkeze, "rendezőasszisztense", mondanánk ma. Minden próbán ott voltunk, és mivel nem voltunk szereplők, sok időnk volt - összebarátkoztunk. Sokat beszélgettünk, jól megértettük egymást, csak az nem tetszett, hogy cigarettázott, próbáltam is lebeszélni róla. Most már tudom: akkor kellett volna, nem próbálni, hanem kierőszakolni. akkor még időben lett volna!

Aztán eljött a bemutató előadás időpontja is, utána a szereplők, szüleimmel együtt átmentek a kocsmába, megünnepelni a sikert. Az én feladatom volt, hogy ketten a "rendezőasszisztenssel" hazavittük mihozzánk a kelléknek használt két párnásszéket. Ha már hazavittük, hát, le is ültünk rá egy kicsit beszélgetni. Lali előhozta a nagy problémát: ezentúl nem lesznek próbák, nem fogunk találkozni, hiszen én itt vagyok nyolcadikos, ő Szombathelyen hetedik gimnazista. Aztán közös erővel kitaláltuk: majd ő minden este eljön az ablakom alá, és tudunk beszélgetni, meg akkor elmehetek tejért is a harmadik szomszédba...

Így aztán minden este beszélgettünk, találkoztunk, sőt, volt olyan is, hogy elkért Aputól, hogy bemehessünk Szombathelyre moziba. Vele elengedett, hiszen a színdarab próbái alatt megismerte, tudta, hogy megbízható, rendes fiú.

 Akkor már jól a tanév vége felé jártunk, már szépen kiterveztük, hogy ősztől én is gimnazista leszek Szombathelyen, együtt fogunk járni. Igaz, hogy ez csak egy tanév lesz, mert ő jövőre érettségizik, aztán Pestre megy, jogot tanulni.

Aztán egyik este nagyon letörten jött. Azt mondta, nem fogunk együtt járni Szombathelyre: őt kicsapták a gimnáziumból. Nem akartam elhinni, hiszen tényleg egy rendes, jó gyerek volt. Aztán elmesélte, mi történt. Ő a Nagy Lajos gimnáziumba járt, ami előtte premontrei volt, papok tanítottak. Még mindig volt egy paptanárjuk, akit eddig még megtűrtek. Egyik tanítási órán bejött az osztályba négy fiú a Diákszövetség részéről, mindenkihez odamentek egy ívvel, hogy ezt alá kell írni. Alá is írta mindenki. Aztán óra után a fiúk elkezdtek gondolkodni, hogy mit is írtak alá. Az volt az íven, hogy paptanárjuk nem alkalmas az ifjúság nevelésére, és ehhez hasonlók. Rájöttek, hogy így akarják őt eltávolítani a gimnáziumból. El tudom képzelni, milyen volt a felháborodás az osztályban, aminek az lett az eredménye, hogy majdnem az egész osztály, 19-en aláírtak egy másik ívet, ami azt tartalmazta, hogy visszavonják az előző aláírásukat, mert kényszerítették őket azt aláírni, és nem igaz az amit aláírattak velük. Mind a 19-et kicsapták az ország összes középiskolájából, egy évvel az érettségi előtt.

Ezzel véget is ért az álma, hogy jogász lesz. Hamarosan elkezdett dolgozni a MÁV-nál, először Vépen, majd Szombathelyen az Osztálymérnökségen, valami adminisztratív munkakörben. A nyolcadikos ballagáskor még velem volt, de nyáron már külön utakon jártunk: ő már arra készült, hogy ősszel behívják 3 évre katonának, nekem meg a gimnázium kezdődött.

Ez a nyár volt az, amikor a doktor bácsi teljesítette ígéretét: megtanított teniszezni. Könnyen tehette, nem volt muszáj neki küszködnie velem: a házuk mögött volt a teniszpályájuk, és két fia folyton teniszezett volna. A nagyobbik, Iván, teljesen az apjára hasonlított, magas volt, jóalaku, egy probléma volt vele: ő is aláírta azt az ívet, őt is kicsapták. A kisebbik fiú, Pali egy évvel volt idősebb nálam, és nem volt sokkal magasabb sem, olyan igazi játszópajtás-haver lett, sokat voltunk együtt, sok érdekes dolgot tanultam tőle, de legizgalmasabb az volt, hogy rendszeresen bemehettünk az orvosi rendelőbe, amikor nem volt rendelés, ő leginkább a fogorvosi székbe szokott beülni, és ott adta be magának az inzulin-injekciókat. Nem érte meg a huszadik évét...

Teniszezni leginkább Pali tanított, sokat játszottunk. De az volt a nagy élmény, amikor vele ketten, mi, kicsik álltunk ki a nagyok, apja, és bátyja ellen.  Pali nagyon jól játszott, én nagyon igyekeztem, csak egy bajom volt: akkor még nem szabadott két kézzel fogni az ütőt a fonáknál. A bátyja kicsit lezser, kicsit lusta volt, és így, ha ritkán is, de volt olyan, hogy mi győztünk, és az volt ám a diadal! A teniszezésen kívül az úszásra is próbáltak megtanítani. A vár előtt a patakon volt egy gát, ahol kicsit mélyebb volt a víz, itt mutatták, magyarázták, de hiába, ott és akkor nem sikerült. úsznom. De azt már tudtam, hogyan kellene.

Aztán egyszer azzal az eltökélt szándékkal menten ki egyedül a várkertbe, hogy most úszni fogok, de egyedül, mert azt hittem, a nézők zavarnak. Volt mélyen bent a parkban a pataknak egy kis kiszélesedő része, ahol olyan derékig érő, vagy kicsit mélyebb lehetett a víz. Úgy gondoltam itt egyedül leszek, de nem sikerült, volt ott egy lány, aki egy évvel járt alattam. Azzal fogadott, hogy tudok-e úszni. Hát persze, már hogyan mondhattam volna, pláne egy kisebbnek, hogy én valamit nem tudok! Azt mondta, versenyezzünk. Jó, versenyeztünk, amit persze megnyertem, és már tudtam úszni! Nagyon boldog voltam, még egy kicsit gyakoroltam, egyre jobban ment a mellúszás.Sürgősen elhívtam Apukámat, megmutatni neki. Volt egy kis tóvá szélesedő része a pataknak, ott úszkáltam előtte nagy boldogan, vízililiomok között.

De nemcsak teniszezésből és úszásból állt ez a nyár. Akkor, előttem ismeretlen okból, Anyukám elment dolgozni. Valahova irodába, hasznosítani a háború alatt tanult gép- és gyorsírást. Így aztán ő egész nap nem volt otthon. Én akkor voltam 14 éves, és bizony nagyon szerettem volna szépen öltözködni. De mibe szoktunk mi öltözni? Amit Anyu varrt. Mindig volt miből varrni, régi szétfejtett szép holmik, sok-sok varrnivaló mindig volt, csak ki kellett találni, miből mit szeretnénk. Én minden nap odakészítettem Anyunak, hogy mit szeretnék, miből, de csak nem lett meg, mindig mást csinált, akikor hazajött este. Aztán egyik reggel, amikor láttam, hogy amit odakészítettem, nincs megvarrva, rájöttem, nincs más megoldás, nekem kell megcsinálnom, ha fel akarom venni. Aznap nagyot alkottam: varrtam magamnak egy sötétkék szoknyát, egy fehér blúzt, az öcsémnek egy fehér rövidnadrágot, és egy sötétkék inget. Fel is vettük, úgy fogadtuk Anyut. Hogy komplett legyen a dolog, az öcsémet meg is nyírtam: na ez utóbbi nem lett nagy siker, kissé lépcsős lett, gyorsan el kellett vinni fodrászhoz. Viszont Anyu azt mondta, hogy akkor most megtanít varrni. Én erre azt mondtam, hogy engem nem kell tanítani, mint láthatja, én tudok varrni, és ezentúl is meg fogok varrni mindent, amit akarok. Hát ebben következetes voltam, tényleg nem tanított varrni senki, és még fontos tényező lesz tevékenységi körömben a varrás. Most, hogy jobban belegondoltam: egyszer, sokkal később, egy mestervizsgás varrónő, kérésemre, megtanított zippzárt bevarrni, és erre utána még sok varrónőt megtanítottam, de ez már egy sok évtizeddel későbbi történet.

Még egy élményem volt ezen a nyáron: úttörő-vezetőként pár hétre mehettem nyaralni Csillebércre, az úttörővárosba. Ekkor utaztam először a fogaskerekűvel, aztán az úttörő-vasúttal, aminek egyik állomása volt az Úttörőváros. Csuda komolyan vettük a tábori életet: sátrakban laktunk, éjszaka őrt álltunk, valami fegyverfélét is kaptunk hozzá, a jelszavunk: "El a kezekkel Koreától". Minden reggel zászlófelvonással kezdődött a nap, erre a célra volt egy terünk, ahova minden reggel énekelve, rajonként kivonultunk. Én az első raj parancsnoka voltam, a raj előtt mentem, előttem pár lépésre a csapatparancsnok, Kristóf Ági, mögöttünk a többi, talán 8-10 raj, aztán körbeálltunk zászlófelvonáshoz. Végigénekeltük az utat, kedvenc dalunk a "Zachariádisz" volt, amit két szólamban énekeltünk, és a velünk nyaraló görög menekült kislányoktól tanultunk. Fogalmunk sem volt, mit jelent a görög szöveg, úgy énekeltük, olyan áhítattal, mintha legalábbis a görög himnusz lett volna. Sokkal később, igazságügyi könyvszakértő koromban kérdeztem meg egy műszaki szakértő kollégámat, aki szintén görög menekült volt, hogy mit is jelent ez a dal. Ő jót nevetett rajta, elárulta, hogy ez egy csúfolódó választási kortesnóta.

Vajon mi történt a velünk nyaraló görög menekült kislányokkal, vajon hova sodorta tovább őket az élet? Feltételezem, hogy ők is itt maradtak az országban, és megtalálták a helyüket, mint a műszaki szakértő kolléga.

A csillebérci nyaralás után még Óbudán lakó nagymamám, és nagynénim családjával tölthettem egy kis időt. Mindig szerettem náluk lenni, leginkább azért, mert én mindig Budapesten szerettem volna élni, ez már talán 4 éves koromban alakult ki bennem, mikor először voltam a Szondy-utcában. Azután is mindig szívesen, és otthonosan jártam a városban, mindenhova odataláltam, soha nem tévedtem el. Csillebércről, az úttörő-táborból is egyedül mentem el hozzájuk.

A náluk töltött napokra mindig szívesen emlékszem. Unokahúgaimat is szerettem, de velük élt az én drága, aranyos, fehérhajú nagymamám, akivel csak olyan kevés időt tölthettem, pedig ő nagyon értett a gyerekek nyelvén. Rengeteget mesélt nekünk, de meséi nagyobb részét azok a történetek tették ki, amik az ő fiatalkorában, és a gotthárdi évei alatt történtek. Meg is értem: most én vagyok az ő akkori életkorában, és miről mesélek?

A nyár gyorsan elmúlt, kezdődött az első gimnázium, Szombathelyen, a Kanizsai Dorottya lánygimnáziumban. Itt bebizonyosodott, hogy Apukám aggodalmai feleslegesek voltak, továbbra is a megszokott szinten maradt a tanulmányi eredményem. Vonattal 5 perc volt Szombathely, nem volt nehéz bejáró diáknak lenni, csak éppen a vonatok indulásához volt kötve az időnk, de ezt meg lehetett szokni, sok vonat járt erre. A vonatokon külön diákkocsi volt, én természetesen abban utaztam, és a "kicsapott diák"  nem utazhatott velem, pedig ő is Szombathelyre járt, de dolgozni. Azért néha találkoztunk, de már külön utakon jártunk, tudtuk, hogy ami elkezdődött tavasszal, annak vége. Aztán őt hamarosan behívták három évre katonának, hogy végleg elszakadjunk egymástól.

A gimnázium első éve mondhatnám, hogy eseménytelenül telt. Annyi meglepetés volt csak, hogy egy osztályba kerültünk Kristóf Ágival, de nagy barátság még nem alakult ki köztünk. Három  "kaszt" volt az osztályban: a szombathelyiek, ők összetartottak, és nem barátkoztak a többivel, a kollégisták, akik szintén összetartottak, és Ági közéjük tartozott, egy Kőszeg környéki kis faluban éltek a szülei, onnan nem tudott volna bejárni, és a harmadik csoport a kissé lekezelt bejárók, a falusiak. Hát én ez utóbbiak közé tartoztam.  Nagyon szerettem volna akkor szombathelyi lenni, de ez akkor csak álomnak tűnt. Most jut eszembe, hogy ha ezt én akkor elmesélem Apukámnak, lehet, hogy nem így alakult volna az életünk!

A következő nyár, de inkább tavasz nagy változást hozott az életünkben. Megszűnt a jegyzőség, Tanács lett helyette, és Apukám nem akart, vagy nem tudott tanácstitkár maradni, más állást kellett keresnie. Néhány hónapra elment Jákra, azt hiszem, állami gazdaságba könyvelést tanulni, aztán az uraiújfalui Állami Gazdaságban lett főkönyvelő. Mire én másodikos gimnazista lettem, már ott laktunk. Ennek a falunak nem adok egy külön fejezetet,  mert csak 7 hónapig laktunk itt, én csak hármat, és néhány sorban leírható, ami itt történt.

Szeptemberben egy hónapig bejártam a gimnáziumba. A vasútállomás, Vámoscsalád, 6 km, biciklivel jártam, hatkor indult a vonat, egy óra alatt ért be Szombathelyre. Aztán este hat körül értem haza. Ezt nem lehetett sokáig csinálni, októbertől beadtak engem is a kollégiumba.

Ez az épület még most is megvan. Régebben, még a háború előtt, ez volt a polgári iskolai "zárda", ide járt Anyukám és nagynénim is, itt végezték el az akkor hagyományos 4 polgárit. Még ma is iskola, a Paragvári úti Általános Iskola, oda jár most Kitti, a kislány unokám, és a következő tanévben már nyolcadikos lesz.

Itt aztán összebarátkoztunk Kristóf Ágival. Elsősorban is sportolni kezdtünk, azt hiszem, leginkább azért, mert kaptunk egy csodás sötétkék melegítőt, aminek a hátára nagy fehér betűkkel rá volt írva, hogy SZOMBATHELYI LOKOMOTÍV , ez volt a Haladás elődje. Ebben jártunk gimibe. Vitorlázórepülő-oktatásra is jelentkeztünk, már az első néhány elméleti oktatáson túl is voltam, amikor Anyukám szülői beleegyezés helyett kivett onnan. Máig is sajnálom, még mindig vágyam a repülés, de fiam örökölte: hobbi pilóta, vitorlázó és kis egymotoros Falkéval néha megröptet.

A tanulószobában egymás mellett ültünk Ágival, és bizony nem a tanulással foglalkoztunk.Megállapodtunk a témában, és verset írtunk róla mindketten, aztán cseréltünk, és kritizáltuk egymást. De Ági mindig komolyan vette a témát, én meg humorosra. Emlékszem, írtunk egy szakító-verset, amolyan "Elbocsátó, szép üzenetet" az éppen aktuális szőke fiúnak, Ági megrendítően tragikusra vette ezt a H.K.-hoz írt verset, az enyémen meg nevetni lehetett. De ennek a "vers-ciklusnak" megvolt az ára: félévre már nem tudtam volna normális jegyet kapni földrajzból és történelemből, mert ezeken az órákon azért nem lehetett tanulás nélkül jól felelni. Matekból, fizikából, magyarból és kémiából megéltem abból, amit az órán hallottam, meg ezeket értettem, szerettem, de az évszámokat nem lehet kitalálni, megoldani, mint egy matekpéldát, földrajzból sem lehet mesélni, mint irodalomból. Ezt viszont szüleim nem tudhatták meg, ezért, mikor december közepén Anyukám meglátogatott, addig sírtam neki, hogy nem tudok nélkülük élni, míg kivett a gimiből, és hazavitt. Talán, ha ekkor Apukám jön látogatóba, ő észhez térített volna. Így aztán félévi bizonyítványt se kaptam, nem tudták meg, hogy milyen lett volna, de a leckét Apukámnak adtam fel igaziból: neki kellett megoldani, hogy tudjak otthonról gimibe járni. December közepén vitt haza Anyu, még 3 hónapot laktunk abban a faluban, ennyi ideig tartott Apukámnak, míg megoldotta az állását, lakásunkat, hogy én folytathassam a gimnáziumot. Azt hiszem, ha a gyerekek tudnák, hogy mennyi gondot okoznak szüleiknek felelőtlen viselkedésükkel, meggondolnák, mit tesznek.

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://hetvenentul.blog.hu/api/trackback/id/tr494486682

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.