HTML

Hetvenkedni még csak lehet...

Az időskor problémái, azok megoldása, társkeresés, történetek a múltból.

Friss topikok

Linkblog

Hetvenkedni még csak lehet... Élettörténetem:Szentgotthárd

2012.02.05. 18:05 Mitchelle

Szentgotthárdon születtem, 1936-ban. Emlékszem a házra is, de csak azért, mert megmutatta Anyukám. A Zsidára vezető úton, még jóval a kanyar előtt egy keskeny, hosszú sarokház, hosszú telekkel elnyúlva az út mellett.A ház mögött egy külön kis épület, a varroda.

 Mikor már nagyobb voltam, nagymamám sokat mesélt a házról, és dédszüleimről. Dédnagyapám már tudta, hogy én leszek, nagyon várt engem, de nem érte meg, néhány hónappal korábban halt meg, mint megszülettem. A város főkertésze volt, nagyi meg is mutatta a gyönyörű fasort, amit ő tervezett, ültettetett. Most jutott eszembe, eddig nem is gondoltam erre, hogy talán őtőle örököltem a kerthez, növényekhez való jó érzékemet, azt, hogy tudok rózsát szemezni, pedig nem tanított senki, és dugványról szaporítani rózsát, sövénynek való növényeket. Nagynénim szokott arról mesélni, milyen szép kirándulásokra vitte őt a környező erdőkbe, milyen emlékezetes volt, amikor gombát szedtek.

Nagymamám mondhatnám úgy is, hogy modern asszony volt: elvált, pedig ez ritkaság volt abban a korszakban. Varrószalonja volt, elmondása szerint 8 varrólánnyal, Pesten tett mestervizsgát, de tudott is varrni gyönyörűen. Ezt meg tőle örököltem: nem tanultam varrni, de mindent meg tudok varrni nagyon jóra, csak kivitelezni nem tudom szépen, nincs hozzá türelmem, hogy fércelgessek, és bizony görbék néha a varrások, de amit megcsinálok, az szépen, tökéletesen áll, jó a szabása, a megoldása.

Nagymamám a kisebbik lányával, nagynénimmel, a kedvenc Pircsi nénimmel és családjával élt 1940-től haláláig, 1975-ig. Nagyi szeretett mesélni a gotthárdi évekről, nekem is sokat mesélt, hát még a lányának! Amikor már nagyi nem élt, Pircsi nénit rábeszélték a lányai, hogy írja le gyerekkori élményeit, és nagyi elbeszéléseit.Írt is valamennyit, de ő sem él már. Ez az irat most kisebbik lánya, Magdi tulajdonában van, ebből fogok idézni szó szerint.

"Óvodába is jártam 1 évig. Anyám mindig küldött egy varrólányt értem
hazakísérni, de én igen válogatós voltam, és ha nem azt küldte akit
szerettem, akkor nem adtam oda a kezemet megfogni, hanem a lábamat
kínáltam. Ezt el is panaszolta anyunak. Ez a Dü Bözse volt.
A varrólányok sem szerették, mert nem szeretett mosakodni.
Anyám szépen meg is mondta neki, hogy mosakodjon. Otthon Bözse elpanaszolta
az anyjának, aki aztán jött hozzánk, és kérdezte anyámat, hogy:

-Mi a baj a Bözsével?

Anyám mondta, hogy semmi, csak mosakodjon, mert a többiek panaszkodnak.
Erre azt mondta:

-Bözse fogd a töjjedet meg a gyöszöjödet és gyere!"
No ez a mondás megmaradt a családunkban örökre, még most is nevetünk rajta néha.


A varrólányok szorgalmán múlott, hogy szombatonként - persze nem
mindegyiken - elmegyünk-e kirándulni, együtt az egész testület: anyám, mi
ketten a nővéremmel, a 8 varrólány meg a  Csipszi kutya. Ezért egész
héten szorgalmasan dolgoztak. Soha nem veszekedtek, de a nótaszó
mindig kihallatszott a varrodából. Én is igen szerettem ott
settenkedni - de sajnos engem mindig kiküldtek, mert csak feltartottam
őket.

Sokat jártunk Burgenlandba - Nagylakra, a Slöszlire. Állandó
határátlépési igazolványunk volt.Igen finom nápolyit lehetett ott
venni, meg nagy tábla "Manna" csokoládét, kókuszreszeléket. Ilyesmit
anyám onnan szerzett be, aztán tudtunk finomakat sütni. Sokat nem
lehetett áthozni, de megoldottuk és a fináncok sosem  kutattak át
bennünket.Ismertek is, mert elég gyakran mentünk.

Anyám egyik varrólánya, a Pungor Mariska onnan járt be hozzánk
biciklivel. Igen ügyes és  szorgalmas lány volt, képes volt arra,
- hogy minél többet tudjon tanulni - ott maradt éjfélig is, segített
szabni, másnapra előkészíteni a munkához. Utána indult haza a temetőn
keresztül - arra rövidebb volt -, sőt ott le is ült egy padra pihenni.
De felállni már nem tudott, leragadt a szoknyája, mert a padot aznap
festették. Kicsit megijedt, mert egy katona sírjánál volt a pad, aki
őmiatta lett öngyilkos."

Ennyit idéztem nagynénim visszaemlékezéséből.

Nagyi megtette azt, amit kevés asszony azokban az években: egyedül, a saját keresetéből taníttatta a lányait: Szombathelyen, a zárda polgári iskolájába jártak anyukám és nagynénim is. Aztán férjhez adta őket, szép "stafírunggal", még én is varrtam magamnak gyönyörű hímzett blúzt az anyukám stafírungjából maradt, sosem használt sifon fehérneműkből.

De valóságos élményként csak egyet őrzök ebből a házból. Azt, amikor nagynénim teherautóval innen Pestre költözött, és nem tudom, mi okból, de én is velük mentem. Négy éves voltam akkor. Maradandó élményem erről az utazásról, hogy nagyon nehezen tudott kijárni a sofőr a nagykapun, félt, hogy elviszi a kapuoszlopot, és  nem ismerte Székesfehérvárt, nagyon dühös volt, amikor harmadszor látta meg ugyanazt a zöld kaput: igen nehezen talált ki a városból.

Aztán a Szondy utcai lakásra is jól emlékszem: az utcáról egy nagy barna kapun mentünk be, volt egy kis belső udvar, innen nyílt szemben, kissé jobbra földszinten a lakás, egy szoba+alkóv, az ifjú házasoknak nagyon megfelelt. Több napot is töltöttem itt, mert tudom, hogy sokszor kértem Feri bácsit, hogy este sétáljunk ki az Oktogonra, megnézni a "menő betűket." Másik nagy élményem volt, amikor Pircsi néni megengedte, hogy egyedül menjek ki a szomszéd házban levő boltba bevásárolni. Gondolom, mindig követett messziről, de én nagyon boldog voltam, hogy ezt meg tudtam csinálni.

Még egy emlékem van innen: Feri bácsi öccse, Gyuri bácsi jött néha, és akkor mindig a a nyakába ültetve lovagoltatott, futkosott velem, és ez nagyon tetszett nekem, alig vártam, hogy megint jöjjön.Nem sokáig, talán csak egy évet élhettek itt, mert a következő nyáron már Balatonfűzfőn laktak, egy nekem nagyon emlékezetes Balaton-parti villában, de erről majd később mesélek.

Ennél régebbi kisgyerekkori emlékeim is vannak. Szüleim első lakása Szentgotthárdon, a templommal pont szemben volt. Van is erről egy régi-régi fotóm: ülök a nyitott ablakban, mellettem egy nagy csokinyúl, és szemben tisztán látható a templom. Mellettünk pedig az elemi iskola volt. Később, mikor már nem itt laktunk, ide jártam elsőtől negyedikig, és minden vágyam az volt, hogy az átellenben levő gimnáziumba járhassak, de hát előtte túl kellett lenni a 4 elemin, és 10 évesnek kellett hozzá lenni.

De menjünk vissza ide, szüleim első lakásába. Nagy örömem volt itt: a szomszéd lakásban lakott az akkor még kamasz Táncos Tibi, a későbbi színész, és volt a Vigyázz nevű német vizslája. Nagyon szerettem, ha a nyakába vett, vagy Vigyázz hátán lovagolhattam. Másik fő tevékenységem volt a rollerozás: a házunk előtt széles, sima járda volt, és én rollerozhattam a Rába felé levezető lépcsőtől egészen az utcasarokig, addig tartott a járda. Még egy maradandó élményem innen: mindig meghatottan hallgattam, ha az elemiben az udvaron énekeltek a gyerekek, leginkább a Himnuszt, és a Szózatot, ezeket már akkor megtanultam. Viszont nem lehettem nagyon jó kislány, mert az alkaromon belül van egy apró sebhely. ezt abban a lakásban szereztem úgy, hogy volt az udvaron egy mosókonyha, és engem oda büntetésből bezártak, én pedig ököllel kitörtem az üvegajtót: mindjárt kiengedtek, és babusgattak.

Itt született meg az öcsém, 1940 nyarán. Erre is emlékszem, de csak azért, mert halálosan meg voltam sértődve: nem alhattam aznap éjjel szüleim szobájában. Azt nem tudtam, miért, de engem, a kiságyammal együtt kitelepítettek, és még mindig emlékszem arra a nagy haragra, amit emiatt éreztem. Aztán hamarosan elköltöztünk ebből a házból egy olyanba, ahol kert is volt, de ott nem  szerettem lakni, mert Anyukám hosszú hónapokig betegeskedett, vesemedence-gyulladása volt. A cselédlány elvégzett minden házimunkát, de nekem nagyon hiányzott Anyukám. A kisöcsémnek nagyon örültem, sokat babáztam vele, van olyan fotónk is, ahol a karácsonyfa alatt az én játék babakocsimban tologatom. Aztán Anyukám meggyógyult, és ebből a lakásból is elköltöztünk az utolsó gotthárdi lakásunkba.

Ebben a házban öt évet éltünk, hihetetlen, mennyi emlékem van róla. Először talán leírom kívülről. Egyemeletes, négyzetalapú, sátortetős, négylakásos ház, szintenként két-két lakás, utcára szintenként négy nagy ablak néz, ez így lakásonként két szoba, aztán jobbról-balról a konyhaablakok, és a ház hátsó oldalán fürdőszoba, cselédszoba, WC ablak, és középen a lépcsőház. Egy sor lépcső vezetett innen a földszintre, egy sor az alagsor-szerű pincébe, na a lépcsőfokok számát nem tudom. A földszinten szemben Szabó Ferencék laktak, a nálam egy évvel idősebb szőke ikerfiúkkal, az apukájuk tanított abban az elemiben, ami az első lakásunk mellett volt. Felettünk Kató Mária tanító néni lakott, ő tanított elsőben és másodikban. /Harmadikban és negyedikben Benedek Ferenc, nem lakott itt, de később hátha elfelejtem./ A negyedik lakó Kovács József volt, ő is tanító, és a lánya, Edit egy évvel volt idősebb nálam.

A bejárati ajtó behozott a házba, pedig még kinti leírni-valóm van sok. A ház nyugatra nézett, és a Szlovénia felé vezető út mellett állt, szemben, az út túlsó oldalán egy nem meredek, három-négy méteres lejtővel kezdődött a rét, a Rába ártere, de a Rába messze volt, legalább másfél kilométerre. A Rába volt az osztrák határ, azon túl emelkedett a Slöszl hegyecske, tetején egy szép kis kápolnával, ez olyan három-négy kilométerre lehetett. Ez a házunkkal szembeni rét remek, nagy játszótér volt, itt semmitől sem kellett félteni bennünket, volt egy nagyon vékony patakocska, talán nem is volt víz benne, de voltak fák a partján, fűzfák, ideális játszótér. Télen a házzal szembeni lejtő volt a város ródlipályája.

A ház előtt, az út szélén, egy sor fehér törzsű nyírfa állt. Aztán fűvel benőtt árok, és nagyon szép kerítés, alul terméskő, ebből a kapunál az oszlopok is, az oszlopok között keretben függőleges vasrudak. A kerítés, és a ház között széles előkert, ha jól emlékszem, három igen nagy ciprussal. A kapu a ház északi oldalán volt, ezen az oldalon volt a mi lakásunk is, itt végig a fal tövében gyönyörű nagy hortenzia-bokrok voltak. A ház mögött még udvar-rész olyan hat-nyolc méter a hátsó kerítésig, ahol a konyhakert következett, pontosan elosztva négy részre a négy lakónak. Az udvarban volt még mindenkinek faház, és az udvar is el volt osztva a lakók között. A miénk a ház és a kert közötti rész fele volt, egy cseresznye és egy meggyfa volt rajta, mindegyik tövében egy homokkupac, külön nekem, meg az öcsémnek, hogy ne vesszünk össze rajta. Ennek az udvar-résznek a másik végén volt a kút, nagy vasoszlop, erős nyomókarral, mi, gyerekek, nem nagyon tudtuk lenyomni. Körülötte hatalmas, öreg fenyőfák, az ágaik fejmagasság felett kezdődtek.

Ugye, mennyi szeretettel, és milyen aprólékossággal írtam le ezt a házat! Pedig csak óvodástól 10 éves koromig laktam benne. De mennyi élményem volt itt! Most, ahogy a helyszínt lerajzoltam, csak úgy nyüzsögnek a fejemben. Majd szépen, apránként leírom, jó lesz átélni ezt a korszakot.

Apukám a Városházán dolgozott, valamilyen adminisztratív munkakörben. Délután, amikor hazajött, nagy gonddal és precizitással dolgozgatott a kiskertben, ez talán kicsit több lehetett 100 négyzetméternél, igazi hobbikert méret. Nagy gonddal jelölte ki az ágyásokat, zsinórral jelölte ki köztük az utakat, és az utak kb. 10 cm-vel voltak mélyebben az ágyások szintjénél, az ágyásoknak az út felőli oldala 45 fokos szögben dőlt, és a sarkoknál pontosan rajzolódott ki a két oldal közötti él. A veteményeknek is zsinórral húzta ki a kis árkot, amibe a magot szórta, utána gondosan elegyengette a talajt, és így nyílegyenes sárgarépa, borsó és spenót sorokat nevelt az ágyásokban. Paprikát,  paradicsomot is, nekem különleges, apró, sárga vagy piros tojás-alakút , mert nem szerettem a paradicsomot, de ezeket a kis különlegeseket sem ettem meg, hiába nevelgette.

Először még óvodába jártam délelőttönként. Érdekes, hogy arra nem emlékszem, ki vitt el, és ki vitt haza, talán a cselédlány. Bár nem volt túl messze tőlünk, de biztos nem mentem egyedül. Az óvoda épületét is le tudnám írni részletesen, de ettől megkímélem az olvasót, csak annyit, hogy nagy kertje is volt, ott is sokat játszottunk. Aztán a teremben kis székeken körben ültünk a fal mellett, és énekeltünk, verset mondtunk. Leginkább arra emlékszem, mit kellett mondani, ha valaki nem jól viselkedett: " Bözsi -néni -kérem,-többet  - nem -leszek- roossz!" Így, két rövid o-val, kicsit éneklően.

Még óvodás koromban, 1941 nyarán nagynénimék már Balatonfűzfőn laktak. Amikor először látogattuk meg őket, Apu nem jött velünk, csak hárman mentünk Anyuval, és Dinivel, az egy éves öcsémmel. Vonattal utaztunk, és az állomásra nem jöttek ki elénk. Gondolom Feri bácsi dolgozott, Pircsi néni pedig nemrég szült, talán még csak pár napja, és  az újszülött kislányával, Ildivel volt elfoglalva. Mi először egy kicsit tanácstalanok voltunk, de gondolom, a nővérek levélben megbeszélték egymással, hova kell mennünk, mert gyorsan odataláltunk. Nekem gyönyörűnek tűnt a villa: a főút mellett, az állomástól északra, balról a Balaton, jobbról villasor, mögöttük domboldal, de magas, meredek. A villa, ahova mentünk, az út melletti kerítéstől jó messze bent épült, lehetett 10 méternél is több, és ez füves-bokros kert volt, sokat játszottunk itt, még egy ici-pici patakocska is folyt rajta, csak egy kis erecske, de elég volt a papírcsónakokhoz, amit a szomszéd fiúval hajtogattunk, meg malmot is csinált rá. A villa utca felől kétszintes volt, de a hátsó részen a "hegy" miatt egyszintes, beleépült a domboldalba, és hátul kis hídon lehetett bemenni. a ház mögött szerpentinút vezetett fel a saját hegytetőnkre, ahol egy olyan tíz négyzetméteres kis napozóhelyünk volt.Feri bácsit mindig nagyon vártuk haza a  munkából, mert itt hátul, a dombsoron jött, és már messziről hallottuk, hogy jön, mert jódlizva jött hazafelé. Ezeken kívül csak arra emlékszem ebből a villából, hogy nagy, Balatonra néző, fedett terasza volt, teljes, nyílt kilátással hosszában a tóra, és ott sokszor ültünk kint, amikor a Balaton felett villámlott, és gyönyörködtünk a villámlásban. Mialatt itt voltunk, volt a kis unokahúgom, Ildi keresztelője, gondolom, azért mentünk oda, mert Anyu volt a keresztmama.

Emlékszem arra is, amikor először fürödtem a Balatonban, ezen a nyáron. Ketten mentünk ki a strandra Anyuval, a víz sekély volt, én bemehettem már a vízbe, amíg Anyu a kabinban öltözött, de én már messziről kiabáltam neki, hogy fogtam egy halat: egy döglött hal úszkált a vízen.

A következő nyáron már nem itt laktak a nagynénimék, hanem a gyár dolgozóinak épített, Tobruknak nevezett új lakótelepen, ami sík területen volt, nem volt olyan szép, mint a villa, a Balaton sem látszott onnan. Erről a nyárról csak egy emlékem maradt: a fehér hajú nagyival kimentünk a közeli füves-sásas-nádas rétre, fűzfák alá, és nagyi a Bell Amit énekelte.

És megkezdődött az iskola. Az nekem az első perctől világos volt, hogy itt én vagyok a legjobb, a legokosabb. Rögtön meg is találtam a helyemet az osztályban, amiről úgy gondoltam, az a helye a legjobb tanuló lánynak: négy padsor volt, a katedrával szemben jobbról két sor fiú, balról két sor lány. Szerintem az első hely volt az első padban a fiuk felőli oldalon levő hely: elsőtől negyedikig ez volt a helyem. De a fiuknál is hasonlóan értékelődtek a helyek, mert a legjobb tanuló fiú ült mindig ott, mindig ugyanaz a fiú, Sanyi.

Érdekes, én olyanra nem emlékszem, hogy valaha is valamelyik szülőm odaült volna mellém tanulni, házi feladatot csinálni, leckét kikérdezni. Az a legtermészetesebb volt, hogy én ezt megcsinálom, egyedül, felszólítás és segítség nélkül, a legjobbra, ahogy csak lehet. Én azt tudtam, hogy nekem mindenre az egyes jár, /akkor még ez volt a legjobb/ és ezt meg is kapom. Egyszer, második elemiben kaptam egy kettest valamire, nem a bizonyítványban, csak valami házi feladatra,  de ezen is meg voltam sértődve. És ez így volt mindig, később is: mindig a legjobb tanuló voltam, és mindig a legjobb jegyeket kaptam. Pedig nem voltam "stréber", hanem az órán mindig odafigyeltem, megjegyeztem, és így nem kellett sokat tanulnom. Meg nagyon sokat olvastam, és ezt is fel tudtam mindig használni a feleleteknél. Ezt magyaráztam a fiamnak, és az unokáimnak is: úgy kell kezdeni az iskolában, hogy te kitűnő tanuló vagy, akkor végig úgy is kezelnek. Ők ezt meg is értették, és éppen tegnap bizonyította Patrik, az unokám, hogy remekül fel is tudja használni. Ennek a sztorinak semmi köze a gyerekkoromhoz, de most mondom el, később hátha elfelejtem, és ez igazolja, mennyire igaz, amire tanítottam őket.

Patrik tavaly végzett a Műegyetem, építőmérnök, végig nagyon jó jegyei voltak, majdnem minden mindig színötös, a kis barátnője, aki évfolyamtársa, szintén. A "bolognai rendszer" miatt még két évet ráhallgatnak Bécsben. Együtt laknak, együtt tanulnak, és továbbra is tartani akarják a színvonalat. Ott persze az egyes a legjobb. Most volt az első vizsgaidőszakuk, és ott még nem ismerték őket, nem tudták, hogy nekik "jár" az egyes, de már tudják. Két tárgy történetét mesélte el skypon Patrik éppen tegnap. Legelső vizsgája volt. És ő tudta, hogy felkészült, a tanár nem, valami 2/3 félét adott, ami Patriknak nem tetszett, de tovább kellett mennie a többi tárgyból vizsgázni, amikből meglett az egyes, csak az utolsónál volt egy kis probléma. Valamit ki kellett otthon dolgozni, és Patrik tudta, hogy kifogástalan a munkája, a tanár viszont kettest akart adni, mire ő megkérdezte, hogy mi a kifogása, miért nem egyes. Mire a tanár elgondolkodott, hogy miért is?, és azt mondta, hogy akkor egyes. Ez után ő visszament az első tanárhoz, hogy javítani akar. Az kicsit értetlenül nézett, mire Patrik kisegítette, mondta, hogy szeretné megmutatni azt a munkáját, amit, amellett, hogy felkészült az anyagból, az ajánlott szorgalmi feladatként is elkészített: valami nagyon bonyolultan épített két bécsi hídról készített elemzést. A tanár csak nézett, és megadta az egyest. Lehet, hogy én nem tudtam olyan színesen előadni, mint tegnap ő, de a lényege: így kell indulni, ezek a tanárok már tudják, hogy neki "jár" az egyes.

Bocsi a kitérőért, de ez jutott eszembe arról, hogy én is mindig tudatosítottam, hogy nekem "jár" a legjobb jegy. Majd lesz erről saját történetem is a celldömölki gimnáziumból, de az még messze van, és ha majd ott tartok a történetemmel, biztos, hogy eszembe fog jutni. Most viszont vissza kellene térnem az első elemibe.

Együtt jártam iskolába a legjobb barátnőmmel, Marakovics Emmivel.Itt most szándékosan írtam vezetéknevet is, de jó lenne, ha valahogyan megint egymásra találnánk! Ő is a miénkhez hasonló házban lakott, csak a miénkre merőleges utcában, és a kertjeink egymás mellett voltak. Dús, hosszú szőke haja volt, két copfba fonva. Nekem rövid barna, olyan Kleopátra-forma, de olyan képem is van, hogy a középső rész egy masnival van átkötve. De a padban nem ő ült mellettem, hanem Monek Panni.

Valószínűleg másodikosok voltunk,  amikor csodálkozva láttuk, hogy egyik fiú osztálytársunk kabátjára egy szép, nagy, sárga csillagot varrt az anyukája. Nagyon tetszett nekünk, csak neki nem, Maus Petinek hívták. Aztán egyszer csak nem jött többet iskolába Peti...

Most jön az első szerelem! Már emlegettem, de csak úgy, óvatosan. Na, ki volt? Hát az a fiú, aki a fiúknál volt a legjobb tanuló, és jóformán mellettem ült 4 évig, mert ő ült az első padban a lányok felől! Nagy szerelem volt: ha azt játszottunk az udvaron, hogy "Körben áll egy kislányka, lássuk, ki lesz a párja, lássuk kit szeret a legjobban, azzal forduljon gyorsan", csak egymást választhattuk, együtt indultunk hazafelé, voltunk is sokszor egymásnál. Nagyon aranyos Anyukája volt, bátyja, Béci jó fej. Ha nálunk voltunk, papás-mamást játszottunk, gyerekünk is volt, a kisöcsém, akire rendszerint nekem kellett vigyáznom. Egyszer nagyon megbántott: cserebogarat dobott a hajamba, azóta irtózom a cserebogártól.

De lényegében csak iskolaidőben tartott a "szerelem", a nyár, az valami egészen más volt. Nekünk ott volt a nagy rét, és itt is megvolt a társaság. nekem állandóan az öcsém, Emminek, a barátnőmnek a húga, és még két fiú csatlakozott hozzánk: Albin és Öcsi, az öccse. Remek játékaink voltak, soha nem unatkoztunk. Néha csatlakozott hozzánk a házbeli fiú-ikerpár, de ők inkább csak egymással játszottak, ehhez voltak szokva.

A nyarak nemcsak otthoni játékkal, hanem nyaralással is teltek: nagyon emlékezetes nekem, amikor Szlovéniába mentünk, hosszú időre. Először csak mi hárman mentünk, Anyuval, és az öcsémmel.  A falucska neve: Magasfok,  nagyon aranyos volt, alig néhány ház, és az időnk főként azzal telt, hogy vargányát szedtünk, és kakukkfüvet is találtunk. Egyszer nagy vihar volt, mennydörgés, villámlás, mindenki nagyon félt, csak én nem, nekem az jutott eszembe, amikor két évvel azelőtt a fűzfői villából gyönyörködtünk a Balaton feletti villámlásban. Aztán nagy nevetés lett a vége: kiderült, hogy a házinéni kutyája az ágy alá bújt a villámlás-dörgés elől. Aztán Apu is eljött ide, nagyon szép nyár volt.

Nagyon tetszhetett anyukámnak az itteni nyaralás, mert a következő nyarat is itt kezdtük, aztán lejött hozzánk, akkor már Pestről, a húga is, családostól. A kedvenc házinéninknek nem volt annyi helye, de ajánlott egy házat a szomszédos Borházán, ahol van elég szoba. Persze közlekedési eszköz nem volt, gyalog költöztünk át, és a férfiak húztak valami könnyű kis kétkerekű kézikocsit a sok holminkkal.  Öcsém akkor volt 3 éves, és még nem tudta kimondani az "r" betűt. Estefelé volt, hétkor mindig harangozni szoktak. Erre felfigyelt, és kimondta:  - Szól a kisharang! Nagyon örültünk, hogy sikerült neki az r betű, ő meg az ünneplés elől előreszaladt a kis erdei úton, ahol egy vékony kis patak folyt keresztül, és totty! beleült. Szedhettük szét a csomagokat száraz nadrágot keresni neki.

Az első éjszakánk is emlékezetes volt az új helyen. Éjszaka nagy nyüzsgésre ébredtem. Kiderült, hogy a háziak egy ágyat kölcsönkértek, mert mi túl sokan, heten voltunk, négy felnőtt, 3 gyerek. A kölcsönkért  ágyban poloska volt. Na, erre ráment az éjszakánk, mire nyugalom lett. Másnap láttuk az udvaron a szétszedett, kirakott ágyat, de nagy ívben elkerültük. Ez volt az első, és szerencsére utolsó találkozásom ezzel az állatfajjal.

Azt nem tudom pontosan, hogy Apukámat mikor hívták be katonának De azt a történetet pontosan ismerem, hogyan történt az, hogy nem került be abba az egységbe, amelyik az orosz frontra indult.

A környékről Körmendre hívták be a férfiakat, és mikor már megvolt, hogy mikor indulnak a frontra, mindenki még hazamehetett elbúcsúzni. Apukám lekéste a vonatot, és a laktanyaudvaron téblábolt, amikor meglátta egy GH-s, / Gazdasági Hivatal/ és megkérdezte, mi a foglakozása. Apukám akkor már régen a városházán dolgozott valamilyen adminisztratív beosztásban. A GH-s rögtön megkérte, hogy segítsen neki, mert nem győzi már a munkát, aztán azt is elintézte, hogy Apukám maradhasson ott vele. Aztán később Hatvanba került GH-snak, egy munkaszolgálatos századhoz, onnan többször hazajöhetett szabadságra, lehet, hogy már a szlovéniai nyaralások alatt is csak szabadságos katona volt.Azt tudom, hogy mindig nagy esemény volt, amikor hazajött, és mindig hozott nekünk valami finomat.

Aztán, ahogyan közeledett a front, az ő munkaszolgálatos százada is mindig közelebb került hozzánk, utoljára Söptén volt. Innen is van egy történetem, amit Apu mesélt. Az ő feladata volt, hogy naponta bemenjen kocsival Szombathelyre, gondolom, a parancsnokság volt ott. Volt egy beosztottja, aki megkérte, hogy egyik napon hadd menjen be ő Apu helyett, és Apu beleegyezett. Ezen a napon volt a nagy szombathelyi bombázás, és a beosztottja is áldozatul esett. Így maradt életben Apukám.

A következő tanév, amikor harmadik elemista voltam, változatosan zajlott. Az épületet, ahol az elemi iskola volt, valószínűleg kórházzá alakították, az iskolát a volt Volksbund épületébe helyezték át, átellenben a volt óvodámmal, és az udvara hátoldalról határos volt apai nagyszüleim házának udvarával. Tanítás sem mindig volt, mert már a légiriadók is gyakoribbá váltak.

Emlékszem olyan bombázásokra, amikor a házunk pincéjében Anyukámhoz bujtunk ketten az öcsémmel, és hallottuk, hogyan sivítanak, majd robbannak a bombák. Nem sok bombatámadás érte a várost, de nekünk az a néhány is félelmetes volt, főként, mert Apu nem volt velünk, és tudtuk, hogy Anyu is nagyon fél. Aztán megszületett a kishúgom, és meg is halt egy hónaposan novemberben:farfekvéssel született,  magzatvíz ment a tüdejébe, és nem tudták meggyógyítani. Nagyon megrázott a halála: talán akkor fogtam fel először, mi a különbség élet és halál közt. Kis fehér koporsó, karácsonykor pici fenyő a sírjára...

Aztán egyre gyakrabban voltak légitámadások, már alig jártunk iskolába. Azt megtanultuk, hogy ha van riadó, ha nincs, ha repülőgépek közelednek, futás a fal mellé, árnyékba, ott nem látnak meg bennünket, mert az is lehet, hogy géppuskáznak a repülőből. Sokszor néztük, amint igen nagy magasságban kötelékben húznak felettünk a gépek,éjszaka csak hallottuk a Liberátorok dübörgő hangját, tudtuk, hogy ezek távolabbi célpontok felé húznak.Esténként különös látványban gyönyörködhettünk: nagyon sokszor Sztálin-gyertyák világítottak fent a magasban, és szép lassan szálltak le a tőlünk a határ felé látható részen. Ezt sokszor néztük, kettesben Karolinnal, a cselédlánnyal, mert Anyu sokszor nem volt otthon: esti gép-gyorsíró iskolába járt. Engem nagyon érdekelt a gyorsírás, ekkor meg is tanultam az összes betűt, összefűzni is tudtam őket, de a rövidítésekből csak a "hogy" maradt meg, hosszú, 3 soros,  dőlt vonal. Ekkor másodikos-harmadikos voltam.

A felnőttek titokban hallgatták a különféle rádióadókat, emlékszem még London szignáljára: do-do-do-fáá.

És megindult a menekültek áradata. Volt, akik csak átutaztak a városon, volt, akik maradtak egy ideig. Mihozzánk is beköltöztettek egy menekült-családot, egy szekszárdi orvos-házaspárt 3 gyerekkel. Ági egy évvel volt idősebb nálam, egy velem egyidős, és egy kisebb fiuk volt. Több hónapig laktak nálunk, a ház többi lakása már üres volt, ott németek rendezkedtek be. Aztán egyre közelebb került a front, a házunk előtti úton embereket hajtottak, a házunkkal szembeni a réten marhacsordát, lehetett már hallani az ágyúszót. A nálunk lakó menekültek is tovább indultak, hívtak minket is, de Anyu azt mondta, hogy Apu nélkül nem megyünk. Sokszor kimentünk az állomásra, hátha jön, de hiába, nem jött. Pedig már a Húsvét is nagyon közeledett, ilyenkor mindig haza szokott jönni.

Húsvét hetében egyre közelebbről hallottuk az ágyúszót, közeledett a front. A németek eltűntek. Féltünk, de Anyu azt mondta, Apu jön, biztos jön. És jött is, hullafáradtan, gyalog, 70 km-t bujkálva a front előtt. Ahogy belépett, már dőlt is le a rekamiéra, csak a katonaköpenyét tette le a lábához. Én meg vártam az ajándékot, amit mindig szokott hozni, de csak nem ébredt fel, hogy odaadja. Gondoltam, legalább meglesem, mit hozott, és láttam is, hogy dudorodik a katonaköpeny zsebe. Óvatosan belekotortam, hát két érdekes tojás volt benne, mindjárt tudtam, hogy ezt hozta húsvétra. Csak egy kicsit furcsák voltak: nehezek, hidegek, és barázdáltak. Egy kicsi  játszottam velük, csak úgy, a zsebben emelgettem és visszaejtegettem őket, csavargattam, de aztán mégis meggondoltam, hogy megvárom, míg odaadja, gondoltam,egyik úgyis az enyém lesz, másik az öcsémé.

Hm. Jó cím: "Farkasokkal táncoló". És az milyen: Tojásgránáttal labdázó ? 

Aztán, amikor apukám végre felébredt, gyorsan intézkedett: leköltöztünk a pincébe, ágyakkal, mindenestül. Ez jó kalandnak tűnt.Utólag, évek múlva mesélték el szüleim, hogy még mit kellett csinálniuk: átkutatni a házat, hogy a németek nem hagytak-e itt olyan dolgot, ami miatt Apukám bajba kerülhet, elásni egy zárt csatos üvegben az ékszereket,  és eltüntetni a két tojásgránátot, amit végszükség esetére önvédelmi célra hozott magával a hazaútra, a zsebében. Sikerült is eldugniuk a pincében: az egyiket a kéménylyukból kiömlött koromba, a másikat egy tyúkketrecben lévő két lefordított virágcserép közül az egyik alá. Aztán jöttek az oroszok. Apukám tudott németül, elmagyarázott neki valamit, amit el is hittek, de azzal a feltétellel, hogy ha a házban nem találnak semmit, ami arra utal, hogy ő ellenség. Végig is járták a házat, a padlástól a pincéig. A pincében az orosz beleböködött kardjával a koromba is - mellé. Az üres virágcserepet is fellökte! A másikat már nem. Hogy aztán mi lett a tojásgránátokkal, azt már nem tudom.

Egy darabig még ment a harc, de mi azt már páholyból néztük. Az oroszok azt mondták, hogy a pincéből költözzünk fel a lakásba. Ablakaink az osztrák részen 2-3 km-re levő hegyvonulatra néztek, amin, mint már meséltem, egy kis kápolna volt. A kápolna mellett jobbról-balról egy-egy német ágyú, a mi kapunkban egy orosz ágyú, mi néztük az ablakból, ők meg csak úgy lőtték egymást. Úgy látszik, a német ágyúk kisebbek, vagy ügyetlenebbek voltak, mert sem minket, sem az orosz ágyút nem találták el, viszont az oroszok szétlőtték a német ágyukat, a kápolnával együtt. És mi ezt csak úgy, az ablakból kikönyökölve, premier plánban nézhettük.

Ma már a kápolna helyén csak egy nagy, fehér kereszt áll.

Aztán a harcnak vége lett, és mi nagyon szerencsések voltunk: a házunk udvarába beköltözött a trén. Csak onnan tudom az ilyen szakszavakat, mert gyerekkoromban kedvenc könyvem volt vitéz Somogyvári Gyulától a Virágzik a mandula. Az első világháborúról szól, Doberdótól, az Isonzótól Oroszországon át Erdélyig, és én 10 éves koromig annyiszor olvastam, hogy  szinte kívülről tudom még mindig.Akik nem olvasták, persze nem tudhatják, milyen izgalmas, ha peregnek a babok, ki volt Páterka és Nanni, hol van Dane, a Lisetta-dalt meg is zenésítettem, jaj, mindjárt belemerülök, csak még annyit,  hogy Cavaradossi áriájáról most is Látrányi Miska jut eszembe, az, hogy "csataszag van", meg "meszet rá, oszt gyühet a főd". Bocs a kitérőért.

Tehát a trén. Mi, gyerekek, nagyon jól jöttünk ki, mert kenyeret mindig kaptunk, nagy, kemény, szögletes formába sütött kenyeret, azóta sem szeretek semmit, amit  ilyen formában sütöttek, és, mivel ott csomagolták a "hadizsákmányt",  mindig kaptunk felesleges üvegtárgyakat, amit remekül be lehetett építeni a homokvárainkba, ebből ugyanis kettő volt, hogy öcsémmel ne vesszünk össze rajta. Az ott lakó szakácsokkal össze is barátkoztunk, sőt, még valamit meg is tanultam oroszul. No, nem a közismert káromkodásukra gondolok, hanem arra, hogy valamelyikük kölcsönkérte Apukámtól a kalapácsot, amit Apu vissza akart kérni, de engem tanított meg rá, hogy melyik oroszhoz kell mennem, és azt kellett mondanom: "Dájtyi szudá malatok!" Szerintem tökéletesen mondtam, meg is kaptam a kalapácsot, és ez a mondat megmaradt nekem örökre, noha még sok évet tanultam később oroszul, és abból nem tudnék egy épkézláb mondatot elmondani.

Egész nyáron a ház körül játszottunk, nem nagyon mehettünk ki még az utcára sem. A ház előtt egy kilőtt autóbusz roskadozott még sokáig, ott szerettünk volna bujócskázni, de nem nagyon engedték. Így aztán a ház udvarát-kertjét használtuk játékra, és mit találtunk? Egy kéttekercses katonakürtöt. Öcsém azonnal kisajátította, 5 éves volt, és hamarosan meg tudta fújni. Azt hiszem ezzel dőlt el, hogy  az ő életpályája a zene. Valami közünk már addig is volt a hangszerekhez, mert Apunak volt egy hegedűje, amin mindketten dallamot tudtunk játszani, de azért egy kéttekercses katonakürtöt megszólaltatni egy ötéves gyereknek nem semmi!

Aztán elment a trén is, kezdődött az élet, ősszel már iskolába is mentünk. Igaz, hogy a harmadikba nem sokat jártunk, de azért ősszel újra együtt negyedikesek voltunk, csak azokat az osztálytársainkat nem láttuk többet, akik sárga csillagot viseltek, pl. Maus Petit.Senki nem tudott róluk semmit.

Most egyperces néma felállással emlékezem meg róluk.

Maradandó emlékem az "első szabad május elseje". Bicikli szépségversenyt hirdettek, és én eldöntöttem, hogy ezt megnyerem. Rengeteg fehér orgonával díszítettem fel a biciklimet, én is fehérbe öltöztem,nagyon szépek voltunk, és sehogy se tudtam megérteni, hogy miért a piros biciklis férfi nyerte meg piros ruhában, vállán óriási piros kalapáccsal....

Ősszel elérkezett volna a vágyam, a gimnázium. Már a diáksapkám is megvolt, nagyon vártam, hogy végre oda járhassak, de minden összeesküdött ellenem: abban a tanévben, amikor én kezdtem volna a gimnáziumot, átalakították az iskolarendszert, megszűnt a 8 osztályos gimnázium, 8 általános lett, és csak utána kezdődött a 4 év gimnázium. Akik egy évvel idősebbek voltak nálam, azok még végigjárhatták a 8 gimnáziumot.

Az én elemista bizonyítványomba azért be van írva, hogy júniusban beiratkoztam a szentgotthárdi gimnáziumba.

De nemcsak emiatt nem lettem itt gimnazista. Ezen a nyáron el is költöztünk Szentgotthárdról. De azért, ha megkérdezik tőlem, hova valósi vagyok, még mindig azt mondom, szentgotthárdi vagyok. Még most is nagyon kötődöm ehhez a városkához. Érdekes, hogy nemcsak én, unokahúgom is, pedig ő sosem lakott ott. De nagyi velük élt, nagyon sokat mesélt nekik Gotthárdról. Gyakran találkozunk, még többet beszélünk telefonon, és egyszer csak valamelyikünk bedobta a témát: menjünk el Gotthárdra. El is határoztuk, hogy ezen a tavaszon elmegyünk.

Tegnap jött el ez a nap, és az időjárás is kedvezett: ragyogó napsütés, nagyon kellemes, szélmentes idő volt. Reggel fél nyolckor indultunk Szombathelyről, csak 60 km, hát persze, hogy már 9 előtt ott voltunk.Úgy döntöttünk, hogy először a temetőbe megyünk, ott nincs korán ilyenkor. Megmutattam dédszüleink, apai nagyszüleim, és 1944-es, egy hónapos kishúgom sírját, még a könnyeim is kijöttek. Aztán szép felvételeket csináltunk a Slöszliről. Sokat nőtt rajta az erdő, szinte már nem is látszik a nagy kereszt, amit a kápolna helyére állítottak.Aztán elmentünk ahhoz a házhoz, ahol 5-től 10 éves koromig laktam. Hát bizony elmentem előtte úgy, hogy nem vettem észre! Mert én csak jobbra néztem, a rétet, a ródlipályát vártam, meg a kilátást a Slöszlire, de ezt úgy beépítették, hogy észre sem vettem, és már túl is mentünk rajta, vissza kellett fordulnunk. Akkor persze már azt az oldal figyeltem, ahol a ház van, így nem volt nehéz megtalálni, csak építettek rá még egy emeletet, ezzel olyan idegen lett, és a fehértörzsű nyírfasor nem volt már meg előtte. Amit én ciprusnak gondoltam a ház és a kerítés között, nem ciprus, hanem tuja: egy még mindig él közülük. Nagyon jól emlékeztem a kerítés oszlopaira, jól írtam le emlékezetből is. Ilyet sehol máshol nem láttam még: kb 70 cm széles, épített,és bevakolt, vagy beton oszlop, sima szürke, a teteje félkörív, és mindegyiket egy kidomborodó, barnás-bordó színű levélfonat díszíti. Bementünk az udvarra is, megvolt a kút is a hatalmas fenyők alatt, a kiskert is, ahol Apu csinálta a csodás ágyásokat. Benéztünk a lépcsőházba is, hogy megvan-e a kicsorbult lépcsőfok, de új lépcsők vannak. 

Ennyi elég is volt, elmentünk az én szülői házamhoz, ami a dédnagyszüleinké, majd nagymamánké lett. Ezt könnyen találtuk meg, hiszen csak azt az utat kellett megtalálni, amelyik Zsidára vezet. Meglepően jó állapotban volt az öreg ház, teljesen felújítva, megvan a varroda is, nagyon barátságos farkaskutya őrizte a házat, de sajnos, csak "Ő" volt otthon, így bemenni nem tudtunk, csak kívülről fényképezgettünk. Aztán elmentünk még Zsidára, annyit hallottunk a zsidai erdőről, hogy fényképezni is akartuk, de ezek után már nem volt más tennivalónk, hazaindultunk, és még jóval ebéd előtt vissza is értünk, pedig egész naposra terveztük a kirándulást. Azért így is szép emlékünk marad, és talán, ha még tudok vezetni akkor is, elmegyünk 10 év múlva megint.

 

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://hetvenentul.blog.hu/api/trackback/id/tr204068310

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.