HTML

Hetvenkedni még csak lehet...

Az időskor problémái, azok megoldása, társkeresés, történetek a múltból.

Friss topikok

Linkblog

Hetvenkedni még csak lehet... Élettörténetem. Bevezetés

2012.01.31. 16:45 Mitchelle

Vakító napsütésben ültem  kint a kis szélfogóban, kitárt ajtó előtt, kipárnázott kerti fotelben, jól felöltözve, jól betakarózva, január 30.-án. Jó félórát napoztam így, és közben egyszer csak hangosan elkezdtem nevetni, csak úgy, egyedül. Valami kis görcs-félét éreztem a hasamban, erről eszembe jutott egy vicc az öreg emberről, nemrég olvastam az interneten. Két medikus nézi a járkáló embereket, és mindegyikről megállapítják, csak így, a járásuk alapján, hogy mi a betegségük, de van egy öregember, akinek a diagnózisában nem tudnak egymással megállapodni. A bácsi merev térddel, nem mozgó sarokkal rakja előre óvatosan a lábait. Megkockáztatják, hogy megkérdezik tőle, mi a baja a lábainak, mire a bácsi azt feleli:

- Azt úgy volt,  hogy azt hittem, szélgörcs, de tévedtem...

Én ezt pár napja olvastam, akkor is jót nevettem, most is. Igen, tudok nevetni a rólunk szóló vicceken, pedig tudom, hogy én sem kerülhetem el a sorsomat. Nekem is eldugja időnként a szemüvegemet az a gonosz bácsi, akit Alzheimernek hívnak... Nemsokára, jó két hét múlva 76 éves leszek, tudom, hogy még sok mindennel meg kell küzdenem, de felveszem a kesztyűt! Alzheimert pl. úgy akarom leküzdeni, hogy folyamatosan képezem magamat, igyekszem minél több új dologgal foglalkozni, több internetes tanfolyamot elvégeztem, és hallgatok-olvasok most is, több témában.

Érdekes, hogy ez szavakon is múlhat. Az előbb például azt kezdtem írni, hogy úgy próbálom leküzdeni, aztán mégsem ezt írtam, mert én le akarom küzdeni, és amit nagyon akar az ember, azt meg is teszi.

De az idő múlik, ezt tudomásul kell vennem, a napok gyorsan mennek egymás után, és már megint eggyel nagyobb szám lesz a tortán.

A régi dolgok pedig egyre többször jutnak eszembe. Ez is jellemző: a régi dolgokra emlékszem, amit tegnap megbeszéltünk, arra nem.

Ezeket mind ott, napozás közben gondoltam át, és elhatároztam, elkezdem írni életem történetét. Lehet, hogy nem érdekel senkit, de nekem nagyon jó szórakozás lesz megírni. Igaz, hogy van sok elfoglaltságom, mert most már egész napos munka lesz abból, amit 10 éve fél nap, húsz éve két óra alatt végeztem el, de ha akarom, lesz rá időm minden nap, hogy írjak néhány oldalt.

Először a címét kellene kitalálni, de ez most nem megy. Marad az élettörténetem addig, míg valami olyan nem jut eszembe ami jellemző rám is, életemre is.

Az nem lesz gond, hogy miről írjak. Egyrészt 76 év hosszú idő, másrészt 10 helyszínen játszódik, sok szereplővel. Most majdnem előre elmondtam, hogy milyen szerepekből hány szereplő lesz, de rájöttem, kár lenne, fokozni kell az izgalmat!Nem lehet a poénokat előre elmondani, az olyan lenne, mintha a krimiben azzal kezdenék az előszóban, hogy ki a gyilkos. Tehát csak szépen, sorjában, időrendi sorrendben mindent, én nem szeretem a modern regényeket, ami ide-oda ugrál az időben. Én csak a mából fogok mindig visszamenni a múltba oda, ahol tegnap abbahagytam.

Végiggondoltam azt is, hogy a blogomban már sok mindent megírtam magamról. Nem baj, itt, ahogy időrendben következik, megírom újra. Ott sűrítettem az eseményeket, itt nem törődök azzal, milyen hosszúra sikerül, átmásolni nem fogok semmit, megírom újra, lehet, hogy itt színesebbre sikerül majd. Persze, megtehetném azt is, hogy az eddig írt blogomat zárolom, és csak ide illesztem be azt belőle, ami ide beleillik, de minek komplikáljam? Aki már olvasta blogomban a történetem egy részét, lehet, hogy kíváncsi lesz a részletekre is. Meg különben is: ezt én nem az olvasóknak, magamnak írom, nekem okoz örömet átélni mégegyszer az életemet. És ha kétszer írom le ugyanazt, kétszer élem át újra. Mert teljesen beleélem magamat az életkoromba, a helyszínekbe, a szituációkba, már ezért is megéri leírni.

Érdekes, hogy én tárgyi emlékeket nem gyűjtök. Nem őrzök leveleket, fényképeket, emlékkönyvet, sem tárgyakat azért, mert kaptam valakitől, vagy valamelyik utazásunk során vásároltuk. Igaz, hogy sok tárgyam van használatban, amit valakitől kaptam, vagy valakivel együtt vettük, de nem azért őrzöm, mert emlék, hanem mert fontos használati értéke van. Van például egy kis alpakka merőkanalam, amiről pontosan tudom, hogyan került hozzám, de gondosan őrzöm, mert pontosan akkora, amennyi palacsinta-masszát kell egyszerre a palacsintasütőbe önteni. Az emlékeket inkább gondolataimban őrzöm, és nagyon sokszor felidéződik bennem egy-egy régi-régi történet, egy mozzanat az életemből. Jó visszagondolni a történtekre, és minél régibb, annál élesebben emlékszem rá. Ezért is merült fel bennem ez a gondolat, hogy megírom az életemet.

Azon is gondolkodtam napozás közben, hogy milyen neveket válasszak a helyszíneknek, és a szereplőknek. Aztán úgy határoztam, hogy marad a valóság: a tényleges városok-faluk nevei, és a szereplők tényleges keresztnevei. Hiszen nagy részük nem él már, vagy nincs már az ismerőseim között sem, és ez a korcsoport nem olvas blogokat. Vagy ha mégis, hát nem baj, ha magára ismer valaki: hozzá is szólhat, nekem is írhat, örülnék neki.

Még valamit elmesélek itt. Fent, a cím alatt, a dátum után megjelenik a nicknevem, vagy minek nevezzem. Elmesélem, ez hogyan született. Amikor megkaptam a saját számítógépet, és megpróbáltam levelezni, email-címet kellett kreálnom. Most már nem gond, már régóta a nevem szerepel az email-címemben, rájöttem, hogy ez a legcélszerűbb, de akkor még valami különlegeset akartam, és olyat, ami nem is utal rám. Úgy döntöttem, hogy a mellettem levő könyvszekrény bal felső sarkán levő könyvből veszem ki az első alkalmas szót. A könyv az "Elfújta a szél", a név Mitchell. Ez lett az első email-cimem, és mikor valahol nick-név kellett, ezt írtam volna, de rájöttem, hogy ez tulajdonképpen férfinév, tettem hozzá még egy "E" betűt. Így aztán a blogomat is ezen a néven kezdtem írni tavaly, és most már maradok emellett a gyenguska választásom mellett.

Most hogy ezeket tisztáztam magammal, mára abba is hagyom, és holnap elkezdem a munkát. Remélem, meg tudom írni a befejezést is...

Persze nem ebben az ütemben. Három napja nem írtam semmit, pedig már kinyitottam az ajtót az emlékeknek, de nem volt időm írni. Minden nap elmentem reggel az uszodába, hogy leússzam háton a hét-nyolcszáz méteremet, aztán egy kis bevásárlás, főzés, ebéd, alvás, egy kis internetes munka, és már vége a napnak úgy, hogy ide nem írtam egy sort se. De nem baj, nem kényszerít semmi, akkor írok, amikor jólesik. Meg aztán hiányzott a napozás közbeni elmélkedés. hideg volt, nem mehettem napozni, bár sütött, de féltem, hogy kiülve, nyitott ajtónál megfázom.

Még valami azért kialakult bennem: a történetemet helyszínek szerint fogom tagolni. Lehet, hogy lesznek hosszabb- rövidebb részek így, de a hosszúakat lehet sorszámozni. Most már csak meg kell írni...

Ez sem igaz, hogy csak meg kell írni, hanem ehhez tudni kellene írni. Én - tudom, hogy rossz szokásom -mindig olvasok evés közben. Nem is esik jól másképp az étel. Egyedül étkezem, ezzel, hogy olvasok, nem zavarok senkit, és ezzel a "módszerrel" hetenként legalább két kötetet kiolvasok. Most már csak a saját könyveimet, és fiaméit, nagyon sok könyvünk van, de van, amelyiket már sokadszor olvasom. Ez nem zavar, mindig új szépségeket fedezek fel mindegyikben. Most éppen Hemingwaytől olvastam sokadszor az  Akiért a harang szól-t. mikor a végére értem, 454 oldal, elgondolkodtam, hogy én ezt hogyan írtam volna meg. Mert, ugye, ez a mű úgy tökéletes, ahogy van, így kell írni, és így kell címet adni. Na, most itt vagyok én, aki nem tudok írni. Hogyan írtam volna meg ennek a négy napnak a történetét? Megírom, bizonyítékul arra, hogy én mennyire nem tudok írni. Már a cím is. Mit adtam volna én címet? A robbantó, vagy Hídrobbantás, vagy legjobb esetben Az Inglés. Mennyivel kifejezőbb, költőibb, romantikusabb címet adott az ÍRÓ! Na, gyerünk a Művel, ahogy én írtam volna!

A spanyol polgárháborúban a köztársaságiak oldalán harcol partizánként a fasiszták ellen egy amerikai, aki otthon spanyol-tanár, és a partizánok Inglesnek nevezik Már több hídrobbantást sikerrel végrehajtott, amikor megbízást kap egy váratlannak tervezett köztársasági támadás megkezdése időpontjában felrobbantani azt a hidat, amin a fasiszták utánpótlása érkezhetne. Erre összesen négy nap áll rendelkezésére, ezalatt még megismeri élete nagy szerelmét is. A partizánokkal együtt kidolgozzák a robbantás kivitelezésének pontos részleteit, ám közben néhány probléma merül fel, ami miatt valószínűvé válik, hogy a robbantás az életükbe kerülhet, de sikerrel végrehajtják, csak Ingles kap halálos sebet, a többiek el tudnak menekülni, és ő, utolsó erejével megakadályozza az üldözésüket.

Hát igen. Ez a különbség az én irományaim, és egy író műve között. Nekem ennyi lett volna az a 454 oldal, amit most, sokadszorra is nagy izgalommal, élvezettel és átéléssel olvastam végig. Tehát, aki irodalomra vágyik, az ne olvassa az én élettörténetemet.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://hetvenentul.blog.hu/api/trackback/id/tr214036183

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.