HTML

Hetvenkedni még csak lehet...

Az időskor problémái, azok megoldása, társkeresés, történetek a múltból.

Friss topikok

Linkblog

22. Hetvenkedni még csak lehet.... In memoriam Kristóf Ági

2011.12.01. 12:17 Mitchelle

 A napokban olvastam a helyi lapunkban, hogy Kőszeg város poszthumusz díszpolgára lett Kristóf Ágota. A nyáron halt meg, talán éppen akkor, amikor a blogomban emlegettem, és az volt a kívánsága, hogy Kőszegen temessék el.

Megrázott a hír, olyan volt, mint amikor mellettem csap le a villám. és visszahozta mindazt, ami velünk történt. Nem nagy történések, csak kis, színes képek fiatalságunkból. 

Először azon a vonaton találkoztunk, amivel egy csapatnyi úttörőt utaztattak fel pár hétre Csillebércre, nyaralni. Ő már a vonaton volt, mert ő Kőszeg felől jött, én meg csak a Szombathely utáni állomáson szálltam fel, de azt hiszem, mindjárt mellé telepedtem. Mindketten "vezetők" voltunk a saját úttörő-csapatunkban, gyorsan összebarátkoztunk. Aztán Csillebércen ő lett a csapatvezető a lánytáborban, én rajvezető. A csapatba kerültek görög menekült kislányok is, akikkel ugyan beszélgetni nem nagyon tudtunk, de az induló-jellegű dalaikat megtanultuk. Még most is előttem van a kép, ahogyan vonultunk reggel a zászlófelvonásra, elől Ági egyedül, utána én, aztán az első raj, és így tovább, olyan négy-öt raj lehetett, és két szólamban énekeltük: "Zachariadisz ine archirosz...  mamasz  embrosz". Nagyon komolyan vettük a tábori életet, sátrakban laktunk, éjjel őrséget álltunk, valami puska-félét is kaptunk hozzá, a jelszó: "El a kezekkel Koreától!" "Buli" is volt: átmentünk tábortűz mellett "zakatolni" a szomszédos fiútáborba.

A csillebérci nyaralás után nem számitottunk arra, hogy még találkozunk.

Ez nem tartozik szorosan ide, de itt mondom el: igazságügyi könyvszakértő koromban volt egy görög műszaki szakértő kollégám, ő is akkor került Magyarországra, amikor a csillebérci kislányok. Egyszer együtt küldtek ki bennünket valami vidéki ügyben, együtt utaztunk, és én megkértem, fordítsa le nekem, mi ez a himnuszként énekelt görög dal. Jót nevetett, azt mondta, valami tipikus választási kortesnóta, mi pedig úgy énekeltük Csillebércen,  mintha a görög himnusz lenne. 

A csillebérci nyaralás után a gimnázium első osztálya következett Szombathelyen. Érdekes, ahogy vissza gondolok: három kasztra lehetett osztani az osztályt: a legelőkelőbb a szombathelyiek, aztán volt még két csoport: a kollégisták, és a bejárók. Itt újra találkoztunk Ágival. ő kollégista volt, én bejáró. De csak elsőben, másodikban már én is kollégista voltam, és a kollégium tanulószobájában Ágival ültünk egy padban. Azt már elmeséltem, hogy azzal töltöttük az időt tanulás helyett, hogy megadtuk a témát, amiről verset kellett írnunk, aztán cseréltünk, és nevettük egymás "műveit". De ő mindig komolyan vette a témát, én meg viccesre. Még most is emlékszem a H.K.-hoz írt szakítóverse drámaiságára./H.K., megkaptad? Nem csak a kezdőbetűidet ismerem!/

Aztán együtt jártunk sportolni, főként azért, mert ott kaptunk egy csodás sötétkék melegítőt, aminek a hátára nagy fehér betűkkel fel volt írva: Szombathelyi Lokomotív. A Haladás elődje volt, a mostani Haladás pályára jártunk atletizálni. Mi ebben a melegítőben jártunk a gimnáziumba, és nagyon büszkék voltunk rá. A vitorlázó-repülő képzésre is együtt jelentkeztünk.

Én a második évet megszakítottam a szombathelyi gimnáziumban, és ezzel Ágival is megszűnt minden kapcsolatunk. Aztán úgy 25 évvel ezelőtt olvastam egy apróbetűs hírt este: ma délután tartott a kőszegi könyvtárban író-olvasó találkozót a nagy svájci meseírónő, Agota Kristof. Én Szombathelyen lakom, felhívtam a könyvtárat: már végetért a találkozó. Kértem a könyvtárost, ha még módjában áll, adja meg az írónőnek nevemet és telefonszámomat. Megígérte. Persze lehet, hogy nem volt rá lehetősége, vagy elfelejtette. 

Aztán évek múlva a DunaTV-n részben láttam, - későn kapcsoltam be - egy riportfilmet a nagy svájci írónővel, aki disszidálásának történetéről is mesélt, mutatták, ahogy jellegzetes járásával megy egy kisvárosi utcán, egy barátságtalan, hosszú szoba egyik végénél az íróasztalához ül, aztán elmeséli, hogy legjobban szeretne a kedvenc kőszegi szállodájában élni, de nincs annyi pénze, hogy ezt állandóan megtehesse. Valahogyan nagyon magányosnak tűnt, és cseppet sem boldognak.

Többet nem kerestem Ágit. Lehet, hogy nem kapta meg az üzenetemet, de akkor is úgy éreztem volna, azt hiszi, én akarok dörgölődzködni a nagy írónőhöz. Most meg már késő. Pedig csak a Zachariádiszt szerettem volna elénekelni vele...

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://hetvenentul.blog.hu/api/trackback/id/tr513428697

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Edit Fürediné Kiefer 2017.01.10. 22:39:42

Nagyon szép emlékezés, és a vége nagyon megható, hogy úgy ment el a felső dimenzióba, hogy nem találkozhattatok,amikor itt volt a Művelődési Házban, pedig milyen nagyszerű lett volna a barátságot folytatni.Nagyon hangulatos ez a gyermekkori visszaemlékezés, bizony jó volt a csillebérci táborban lenni,nyaralni, énekelni,sportolni.Tartalmas gyermek élet volt régen,kicsit ösztönös, kicsit romantikus, kicsit naiv, de nagyon pozitív,felemelő érzéssel teli egy kis közösség tagja lenni.
süti beállítások módosítása