HTML

Hetvenkedni még csak lehet...

Az időskor problémái, azok megoldása, társkeresés, történetek a múltból.

Friss topikok

Linkblog

Mindennapjaim

2012.09.08. 12:17 Mitchelle

Most, hogy elkészült a "nagy mű", befejeztem élettörténetemet, úgy gondoltam, nem hagyom abba az írást. Igaz, hogy  mindig eszembe jut még valami a régi időkből, akkor azt hozzáteszem, beleírom a megfelelő helyre, de ez azért nem elég. van olyan is, ami már nem oda tartozik, hiszen nem naplót akartam írni, és én arról is írnék, ami a mindennapokban történik velem, Igaz, hogy ezek nem akkora történések, de nekem igen. És mivel nincs, akivel ezekről a hétköznapi dolgokról beszélgethetnék, leírom.

Van ugyan két beszélgető-partnerem: az egyik az unokahúgom Pesten, akivel ingyen beszélünk telefonon, hát sokat beszélünk. De neki, bár egyedül él,  nagy a családja: nővére,  lánya, unokái, dédunokái, akik mindig, mindenben számíthatnak is rá, és ezzel bizony sok ideje elmegy, de legalább nincs egyedül. És van barátnője, ő nem úgy nőtt fel, mint én, négyévenként változó környezetben: ő Pesten született, ott is élt, még a gyerekkori barátnője is megvan, meg az összes volt kollégái, kolléganői a volt munkahelyéről. Így aztán rám nem sok ideje jut. Nekem mindezek nincsenek, de igaz, hogy hogy nem is nagyon hiányoznak. Aztán van egy nagyon kedves internetes barátnőm. Vele nagyon megtaláltuk egymást. Egy éve dolgozunk együtt, volt két gyenge, és egy nagyon jó közös internetes munkánk , most keressük a következő munkákat. Érdekes, hogy ő több, mint 30 évvel fiatalabb nálam, mégis remekül megértjük egymást mindenben, igaz, hogy még nem is találkoztunk élőben soha.

Volna még a fiam, de neki végleg nincs ideje velem beszélgetni. Annyit beszélünk meg, hogy mi a legfontosabb tennivaló, mit kell bevásárolni, hova, miért kell menni, esetleg kiválasztja, hogy az ajánlott 3 féléből mi legyen ebéd. Olyat már nem kérdezek, hogy mit főzzek, mert arra a válasz:  mindegy. A kislány unokám 14 éves, ő minden kedden nálunk van szerdán visszük iskolába, de ő ilyenkor vagy az apjával tanul, vagy vele játszik, nem akarok közéjük állni. A fiú unokám még egy évet tanul Bécsben, de feltehetően utána is ott marad, évenként kétszer ha látom, akkor nagyon szeretjük egymást.

Így aztán itt fogok beszélgetni, lehet, hogy csak saját magammal, de nem baj, én nagyon jó társaság vagyok magamnak. Még soha nem unatkoztam, ha egyedül voltam. Ezért gondoltam, hogy folytatom az írást, magamról- magamnak. Ez olyan, mint "ajándék, mellyel meglepem.......magam magam."  (J.A.Születésnapomra)

Tegnap nagyon meg voltam elégedve magammal. A házunk előtt van egy fagyal sövény, 25 m hosszú, majdnem másfél méter magas és széles.Nem mi ültettük, együtt vettük a házzal. Az utcában nincs máshol sövény, ezt rajtunk kívül nem nyírná senki, ha én nem. Havonta, vagy inkább sűrűbben le kell nyírni. Nehezíti még a dolgot, hogy bele van nőve négy ostornyél-fa, ezeknek az ágait is muszáj levágni, mert másképp nem férek hozzá a sövényemhez.Tegnap lenyírtam. Van egy 60 cm hosszú, elektromos sövényvágóm, azzal. Nem mondom, hogy ez kifejezetten női munka, de én nagyon szívesen csinálom, és remélem, még sok évig. Az a különbség, hogy 15 évvel ezelőtt egyfolytában vágtam le, utána összegereblyéztem, beraktam a kukába, 2 óra alatt megvolt, pedig közben kétszer akkor is tartottam rövid kávé-cigaretta szünetet.  Most levágom az 1/3 részét, bejövök, fél óra szünet, pedig már leszoktam a cigiről 7 éve, és azóta elfelejtettem a kávét is, a kettő valahogyan össze volt csatolva nálam: amikor letettem a cigit, nem kívántam a kávét sem. Azért, ha kínálnak vele, kérek, de magamtól soha nem jut eszembe. No, félóra pihenés után folytatom a sövényvágást, megint félóra szünet, aztán még egy utolsó nekirugaszkodás, és kész. Mindig reggel csinálom, amíg nem süt oda a nap. Akkor, ha eddig eljutottam, hagyom a levágott leveleket száradni késő délutánig, és csak akkor takarítom össze. Ezzel a munkával aztán úgy el is fáradok, hogy aznap az ebéden kívül mást nem is csinálok. Ebédet is csak valami egyszerűt, tegnap rántott hal volt krumplipürével, meg a szokásos májgombócleves.De tulajdobképpen miért is akarnék még csinálni mást is? Csak én soha nem vagyok elégedett  magammal. Mindig azt hiszem, valami nagyobb teljesítményre kellene képesnek lennem. Pedig, ha jól belegondolok, ez bőven elég egy 76 évesnek egy napra. Remélem, még sokáig le tudom vágni a sövényt.

Ez a tegnapi volt, ma is sövényt vágtam, de ez már nehezebb volt, pedig ez talán csak 6 méter. De ezt létráról kell vágni, az utca felől, a kerítés melletti tujasor tetejét. Mindig csak fél métert, amennyit elérek, akkor levinni a sövényvágót, kézi ollóval kiigazítani, odébb tenni a létrát, felvinni a sövényvágót, levágni fél métert, és így tovább, lassan, óvatosan, mert egy rossz mozdulattal a combnyaktörést kockáztatom, annyit pedig nem ér a mutatvány. Ebédre szilvásgombóc, be is jöttem időben, hogy készen legyek vele 1 órára, mire fiam jön. Meg még gyorsan egy gépre való mosnivalót összeszedtem azzal együtt, ami a sövényvágáskor rajtam volt. Aztán a délutáni alvás, négykor ébredtem fel, most még kimegyek egy kicsit a kertbe olvasni, aztán már csak öntözés, és vége a napnak. De már a holnapit tervezem, az kemény lesz, mert délre kell meglenni az ebédnek, ami kicsontozott göngyölt csirke lesz, és mellette úszni is akarok 9 és 12 között, ami egy és egynegyed óra távollétet jelent. Még nem tudom, hogyan oldom meg, de ki fogom találni. A csirkének elég lesz, ha negyed 11-kor bekapcsolom a sütőt, ha reggel elkészítem,   mielőtt elindulok, akkor meg is lesz.Este előkészítek mindent, akkor készen is leszek. Valami süti is kellene, ezen még gondolkodnom kell.

Már nem süt annyira a nap, megyek ki a napra olvasni, kihasználni a szép időt, amíg még lehet.

2012.09.09

Jogos volt a tegnapi aggodalmam: tényleg kemény napom volt. Persze tíz évvel ezelőtt még játszva megcsináltam volna...

kezdjük az elején Hatkor keltem, a csirke már kiolvadt, kezdhettem volna a csontozást, de először a tölteléket készítettem el. A csontozás nekem nem ment olyan gyorsan, mint a videón, de azért egy jó félóra alatt megvoltam vele.De rájöttem, hogy túl nagy a csirke, mindenhol leszedtem a húsából, a combokon és a mellen is, még így is nagy maradt. megtöltöttem, megkötöztem, vizet alá, fóliát rá, be a sütőbe. Majd, ha hazaértem az úszásból, már csak be kell kapcsolni.

Megmaradt a csont és a szárnyak, hozattam leveszöldséget, délután ebből levest főztem, a leszedett húsból meg egy finom csirkepörköltet, ebből is lesz jövő héten egy ebédünk.

Fél órám maradt tisztálkodni, öltözni, reggelizni, aztán fél kilenckor indultam, mert a Pennyben vennem kellett Bandinak a múlt napokban hozott uborkából többet. Két rekesszel, 2x12-t vettem, aztán irány az uszoda. Pont 9-re értem oda, már alig vártam, mert egész héten zárva volt karbantartás miatt. De sajnos, megint nem tudtam háton úszni, megint megszédültem a fordulóban, így inkább mellen úsztam, így sem volt rossz, csak már elszoktam tőle az egy hét szünet miatt, elfáradtam. Ujra meg kell szoknom, hogy hetente 3-4szer megyek, hogy megint formába hozzon.

Tízkor, már indultam is haza, nagyon élvezem az új kocsit, öröm vezetni. Ahogy terveztem, negyed tizenegykor bekapcsoltam a sütőt, krumplit sütöttem még fóliában hozzá, és csináltam egy kis madártejet. Fiam már 12 előtt itt volt, de megsült addigra a csirke, nagyon szép lett, le is fényképeztük. Felszeleteltem, holnapra is bőven elég lesz.

2012.09.11.

Azt hittem, minden nap lesz időm írni. Hát nem! Tegnap reggel Dexa, utána uszoda, - remek volt,  ilyenkor az egy hetes karbantartás után nyitva vannak hétfőn délelőtt is, máskor hétfőn csak délután - külön sávom volt, alig voltunk páran a vízben, aztán háziorvos, ebéd, alvás, kicsit napoztam, aztán jött a számítógép. Azt hittem, ítt folytatom az írást, de nem, találtam egy levelet, egy új munkát, amivel elment a tegnap délután és estém, meg nagyjából a mai napom is. Igaz, hogy uszodában ma is voltam, de az időm java a munkával telt, viszont már jól alakul a jövedelem-része is. Lehet, hogy a közeljövőben kevesebb időm lesz ide írni, de hisz ez nem kötelező.

2012.09.13

Bizony,már 13.-a van, bár még csak most kezdődött. Nem bírtam elaludni, mert Adyt említettem egy levélben, aztán elővettem azt az Ady-kötetet, amilyen nem soknak van. Piros papírtáblás, teljesen szétolvasva, a táblája már rég lejött, a lapjai sárgák, a sarkai legömbölyítettre kopva, a gerincén a fűzése látszik, de még nem esett szét egészen. Nekem szent minden könyv, én csak ritkán írok könyvbe, de Sanyi nem  tisztelte ennyire , ő behajtotta a lap sarkát, ceruzával kijelölt, beleírt.Egy versnek minden sorát aláhúzta. Pár éve már nem volt kezemben ez a kötet, most megint teljesen átéltem, ugye, szabad nekem ideírnom ezt a verset?


KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM,KÖSZÖNÖM

Napsugarak zúgása, mit hallok,

Számban nevednek jó íze van

Szent mennydörgést néz a két szemem,

Istenem, Istenem, Istenem,

Zavart lelkem tegnap mindent bevallott

te voltál mindig mindenben minden

Boldog szimatolásaimban

gyöngéd simogatásaimban

S éles, szomorú nézéseimben.

ma köszönöm, hogy te voltál ott

Hol éreztem az életemet

S hol dőltek, épültek az oltárok

Köszönöm az én értem vetett ágyat

köszönöm neked az első sírást

Köszönöm tört szívű édes anyámat

Fiatalságomat és bűneimet

Köszönöm a kétséget, a hitet

A csókot és a betegséget

Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek

Másnak, csupán néked, mindenért néked

Napsugarak zúgása,mit hallok

Számban nevednek jó íze van,

Szent mennydörgést néz a két szemem

Istenem, istenem, Istenem,

könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott

Hogy te voltál élet, bú, csók,öröm

S hogy te leszel a halál, köszönöm.

Minden sort gondosan aláhúzott ceruzával, és én utánaírtam ceruzával: "S hogy te leszel az élet, köszönöm!"

Erre válasza: papírsarok behajtva, szépen ráírva: K ö s z ö n ö m Ennek legalább 25 éve. Kár volt ma elővenni, már minden altatót bevettem, mégsem fogok aludni.

2012.09.14.

Már említettem, hogy találtam egy új internetes munkát. Bizony, sok időm elmegy vele, nem is annyira a munkával, mint inkább az ezzel kapcsolatos gondolkodással. Ez a munka annyira előnyös, hogy igaz se lehet. Nem kerül semmibe, nincs havidíj, nem kell semmit fizetni. Viszont az ígért jövedelem hihetetlenül jó. Mivel a munka is könnyű, úgy fogom fel, mintha lottóznék. Ha elérem az 500 eurót ebben a hónapban, akkor jövő hónap 6.-án kellene kifizetniük. Ha megkapom a pénz, nyertem a lottón, ha nem, úgy tekintem, hogy nem húzták ki a számaimat.Viszont ha tényleg kifizetik, akkor a szponzoráltjaimnak megírom, mert egyelőre egyikünk se meri elhinni, hogy ebből valós pénz is lesz, nemcsak virtuális. Addig is jó játék.

2012.nov.1.

Csak a dátum, ami idehozott, a fenti verset mégegyszer elolvasni, pedig kívülről tudom. Nem is jó ez az emlékezés, jobb beletemetkezni a mindennapokba.

Az előző részben említett munka, és hozzá még két másik nagyon bejött, tényleg nincs időm semmire. Még egyik sem fizetett, de mindenhol megvan a dátum, ahol érkeznie kell a pénznek.Az egyik jövő héten, a másik karácsony előtt, stb. Majd. ha itt lesz, megint írok.

2012.dec.09.

Érdekes dolog történt velem. Valamelyik közösségi oldalon rámszólt egy férfi egy keresztnévvel, hogy én vagyok-e az Orbán Éva, és még megadott hozzá néhány adatomat . kiderült, hogy régi-régi munkatársam, úgy 50 éve együtt dolgoztunk, és megismert egy mostani fényképemről. Hát ez igazán öröm, hiszen ha akkor ismert, és a mostani fényképemről felismert, akkor vagy 26 éves koromban látszottam 76 évesnek, de mivel ez nem valószínű, tehát 76 évesen nézek ki úgy, mint 26 évesen. Pedig nem használom azokat a praktikákat, amiket ajánlanak éppen ma az 50 év feletti színésznőink! Persze ez azért túlzás volna, hogy 26 évesnek látszom, de tényleg nem érzem öregnek magamat, pedig már csak két hónap, és 77 leszek.

Aztán a régi-régi kollégával elkezdtünk írogatni egymásnak, és elmesélt néhány dolgot abból az időszakból, amikor együtt dolgoztunk. Életem egyik-másik eseményéről is írt, olyan dolgokat, amitől ezek egészen más megvilágításba kerültek. Viszont ettől támadt egy ötletem, amit meg is valósítok: új blogot írok, de új néven, új címen. Nem valós nevekkel és helyszínekkel újra írom az életemet, regénynek. Ez, amit eddig írtam, a tények rövid vázlata volt, tényleg úgy, ahogy a Hemingway-kivonatban bemutattam. Ez, amit írni fogok, önvallomás lesz ugyan, de nem névvel-címmel ellátva, és a stílusomat sem nagyon lehet majd felismerni. Még nem tudom, hogy egyes szám első személyben írom-e, mert nekem ez a megszokott, de jobb lesz ettől is megválnom. Viszont igaz lesz, és őszinte. Ide csak akkor fogok írni, ha történik valami olyan esemény az életemben, amitől megváltozik. Olvasókra nem számítok, magamnak akarom írni, át akarom élni még egyszer az életemet, olyannak, amilyen volt, úgy, hogy nem hagyom ki belőle azt, ami nem publikus. Lehet, hogy nem jutok el a végére, de nem baj, az út a fontos, és nem a cél.

Szólj hozzá!

Hetvenkedni még csak lehet.... Élettörténetem: Szombathely

2012.08.08. 20:56 Mitchelle

Tudom, hogy az előző, győri részben már átvezettem a történetet Szombathelyre, de úgy gondoltam, hogy kettőnk történetét Sanyival nem szakíthatom ketté azért, mert Szombathelyen folytatódott, és itt volt az esküvőnk is, a májusi megismerkedésünk után négy hónappal, szeptemberben. Én igazán nem éreztem sürgősnek az esküvőt, de Sanyi állandóan azt mondogatta: nem tudja elviselni, hogy más nevem van. Emiatt  az albérletünk postaládájára már csak a lánykori nevemet írtam ki, ennyit tehettem.

Az albérletünk nem tartott sokáig, érdekes, hogy nekem viszonylag gyorsan sikerült mindig megoldanom a lakáskérdést: a győrit eladtam, és az áráért itt vettem egy ugyancsak panelt, egy másfélszoba-hallost, garázzsal, a hetediken, de persze lifttel, így jobb volt, mint a győri gyalog harmadik emelet. és a névtáblán szereplő névvel is elégedett lehetett Sanyi, mert az már az ő neve volt.

A munkahelyem a megszokott volt, mint Magyaróváron, a Kötöttárugyárban, csak itt nem 12 nő volt az osztályon, hanem talán kétszer annyi, mert a pénzügyi osztály is ide tartozott. Nem is emlékszem már nagyon erre a munkámra, olyan rövid ideig, talán csak egy évig dolgoztam itt. Egy emlékezetes dolog történt itt velünk: kaptunk egy beutalót a cég vonyarcvashegyi üdülőjébe. Nem a vonyarci üdülés volt az emlékezetes, hanem az, hogy ugyanakkor fiam is a Balatonon volt, a feleségével, a megszokott helyünkön, Zamárdiban, a kempingünkben. Sanyit nagy nehezen rábeszéltem, hogy látogassuk meg őket, ugyanis ő nagyon kemping-ellenes volt, mert egyetlen régi kempingélménye az volt, hogy kilógott a lába a sátorból...

No, a mi sátrunk addigra már nem sátor, hanem többszobás, kényelmes lakosztály volt, és még  a 190 feletti magasságával is kényelmesen sétálhatott benne, így aztán ő is beleszeretett a kempingéletbe, innentől már ő is Zamárdiban akarta tölteni a nyarakat, legalábbis addig, amíg a panelban laktunk. De erről majd később.

Sanyi is keresett magának munkahelyet, hiszen unatkozott volna egész nap. Élete során sokat volt kórházban, így a kórházzal próbálkozott, meg azért is, hogy ha rosszul lesz, ott mindjárt helyben van.Képesítés nélküli műtős-asszisztensként dolgozott itt 7 hónapot, de többet volt táppénzben, mint amennyit dolgozott, Nem bírta a szervezete a folyamatos, rendszeres terhelést. Azért történtek vele itt is érdekes dolgok. A megjelenése, mindenesetre tekintélyt parancsoló volt, és az is gyorsan elterjedt, hogy tanár, de az nem, hogy magyar-történelem szakos. Megszólításnak rajta maradt a tanár úr. A műtétekről általában ő jött ki előbb, így aztán a hozzátartozók kérdéseikkel a tanár urat rohamozták meg, aki tudott is szakszerű felvilágosítást adni. Na, a borítékokat nem a tanár úr kapta!. Egy előnye volt a kórházi munkának: már régóta fájlalta a talpát. Valamelyik sebész megnézte, és kioperálta a tyúkszemet, ami már a csontra nőtt rá, és onnantól a kis sántikálás is megszűnt. Csak a munkahelye is, mert tényleg nem bírta a rendszeres terhelést. Viszont sikerült összebarátkoznia a város néhány ismert emberével, a már meghalt Zentai Pali festővel, Szamos Rudival, a Kántor írójával, egy nőgyógyásszal, egy még ma is menő újságíróval, és még néhány hasonló kaliberű emberrel.

Sanyi megismertetett a teljes családjával, ebbe bele kellett érteni az elvált feleségeit is. Az első házasságából született lányával, a fiammal egyidős Zsuzsikával már Győrben megismerkedtem úgy, hogy Sanyi elhozta a lakásomra, az esküvőnkön ő volt Sanyi tanúja, és amikor meglett a panellakásunk, egy ideig nálunk lakott, mert itt, Szombathelyen kezdett a Tanárképző főiskolára járni, aztán később kollégista lett.Amikor végzett a Főiskolán, Pesten helyezkedett el, azután már csak ritkán találkoztunk. Még az első feleségét, Zsuzsát is megismertem, valami miatt voltam nála, az én vállamon sírta el a bánatát, ami persze nagyon nem tartozott rám, de megértően vigasztaltam. A második feleségét, és kislányát is megkerestük Sopronban, többször is voltunk ott, utoljára Szilvike érettségijekor, a ballagásán. Utána már vele is ritkábban találkoztunk, az utolsó hírem az volt róla, úgy jó 10 évvel ezelőtt, hogy valahol dél-Ausztriában dolgozik, született egy kisfia, aki a Káldy Sándor nevet kapta.
Sanyi öccsével, Lacival, és családjával is tartottuk a kapcsolatot, de legközelebb állt hozzánk a nővére, Dudi, aki már szintén nem él.

Menyem látszerészként dolgozott, és a főnöknője adott neki egy bizarr ötletet: béreljen ki egy üzlethelyiséget a belvárosban, és nyisson egy gyászruha-boltot. Ezt a témát jól átgondoltuk, megfontoltuk, körbejártuk, és a végén jónak találtuk, bár nekem azért voltak fenntartásaim, de visszagondoltam azokra az időszakokra, amikor két férjemet is gyászoltam, és tudtam, hogy sok problémám volt, mire be tudtam valamit szerezni, noha én meg is tudtam varrni. Akkor még nem volt ám olyan árubőség, mint most!

A menyem belevágott a dologba, vett fekete anyagokat, szerzett varrónőt, berendezte az üzlethelyiséget, és beindította az üzletet. És elindult, volt vevő, volt szép bevétel,pedig nem is sokat hirdette. Szombaton nem volt nyitva, és persze vasárnap sem, így hétfőn mindig háromszor annyi vevő volt, mint a többi napokon. Mikor már úgy három-négy hónapja ment az üzlet, egy péntek estén eljött hozzám, nagy csomaggal.

-  Anyu, te tudsz varrni, légy szíves, segíts rajtam! A varrónő már nem vállalta el, nincs egy szoknyám se, nem nyithatok ki így hétfőn! Szabad szombat-vasárnap biztos meg tudod csinálni, annyit fizetek, mint a varrónőnek, légyszi, légyszi, 6 szoknyát, 6 méretben, hétfőn reggel jövök érte!

Szerettem is a menyemet, akartam is, hogy menjen a bolt, meg az is szép összeg volt, amit a varrónőnek fizetett volna, hát azt mondtam, meglesz. Igen ám, de én csak egy méretben, a sajátomban tudtam szoknyát varrni, azt is csak úgy, hogy elvittem Győrbe Anyuhoz, hogy varrjon rá gomblyukat, hiszen én nem tanultam varrni, csak úgy magamtól, magamnak varrogattam. Volt egy snittem pont az én  méretemre. Végig kellett gondolnom, hogy a hat méret mekkora legyen, mekkora ezen a derékbőség, csípőbőség, aztán a többi öt méret mennyivel legyen más. Megcsináltam, de a gomblyukak varrásán még sírtam is, annyira nem akart sikerülni.

De elkészült hétfőre, Anikó boldogan vette át, agyon dicsérte, és megkért, hogy varrjak még neki, mert a varrónője végleg megszűnt, és nem tud mihez kezdeni nélkülem. Jó, beleegyeztem. minden nap varrtam neki.Először csak szoknyákat, abba nagyon belejöttem. Megcsináltam  a snittet,  ha jól emlékszem, 70-től két centinként növekvő derékbőségűre 110-ig. Ezek egyszerű, egyenes, hátul 6 cm-re áthajló slicces aljak voltak. És nem is kellett mindent egyedül csinálnom: Sanyi beállt segíteni, mindent részletekben levasalt, gyönyörűen, bevasalta a vetexet is a derekába, ez igen nagy segítség volt. Nemsokára vettünk egy interlockot, tisztázógépet, ő a kiszabott anyagot először körbelokkolta, aztán én a részműveleteket elvégeztem, ő levasalta, már egészen szalagszerű rendszerben dolgoztunk, és ha többet csináltunk egyfolytában, kiszámítottam, hogy a szabáson kívül az én munkaidőm 24 perc egy aljon. Sanyi meg azt mondogatta, hogy ő már körbelokkolta a Földet. De egész jól kihasználtuk a diplomáinkat!

Azért ugye volt egy főállásom is, ahol mindig történt valami. Most az, hogy elhívtak főrevizornak a PM Ellenőrzési Főosztályra, ez az APEH elődje volt. Nem lelkesedtem túlzottan már ezért a munkáért, ugyanis rájöttem, hogy a varrással sokkal jobban keresek, igaz, hogy azt ketten csináltuk. Egyszer, főrevizor koromban csináltam egy számítást. Főrevizorként sem volt rossz a fizetésem, 1985-ben 9000 Ft, és emellett a varrással harmincezret kerestünk. Ekkor megszólalt bennem a számviteli szakember, sőt revizor: ezt nem lehet tovább így számla nélkül csinálni, meg aztán egy kis szabadidő is kellene néha, és rendkívül emelné a jövedelmemet, ha nem kellene 9 órát 9000-ért távol lennem, hát befejeztem alkalmazotti minőségben a munkát, és vállalkozó lettem. Persze ehhez a főiskola és az okleveles könyvvizsgálói nem elég, legalább egy szakmunkás-bizonyítvány kellett volna, megoldottam. Csináltam egy másik varrónővel közösen, akinek mestervizsgája volt, egy olyan vállalkozást, ami a Bt elődje volt. Semmi más közünk nem volt egymáshoz, csak annyi, hogy az adót közösen fizettük, de le tudtam számlázni a munkát. És már annyit kerestünk, hogy hihetetlen. De nagyon sokat dolgoztunk is.

És akkor Sanyi elkezdte mondogatni, hogy: "Aki dolgozik, nem ér rá pénzt keresni", meg még ilyen okosságokat. Addig-addig mondogatta, amíg fel nem adtam egy hirdetést, hogy szakképzett varrónőket keresek főállásba. Volt sok jelentkező, én egyszerű munkát adtam ki próbavarrásra, visszahozták készen, elbeszélgettünk, megegyeztünk. Megbeszéltük, hogy mindenki otthon, saját maga szab-varr mindent, én viszem ki a hozzávalókat, a snittet is én adom, és én hozom el a készárut.

Mindenkinek volt szakmunkás-bizonyítványa, gyakorlott varrónők voltak, volt köztük vállalkozó is, meg olyan, aki már varrt szalagon, gyárban, és elcsodálkoztam, hogy hozzám képest mennyire nem tudnak varrni! Mindent apróra el kellett magyaráznom, én tanítottam őket zippzárt bevarrni, Sanyi pedig vasalni. Érdekes, minket nem tanított senki!

A vállalkozást is átalakítottuk. Aki társam volt eddig, önálló lett, én pedig a Bt beltagja, Sanyi kültagja lett, így a csak a miénk volt a cég. Nekünk már varrni nem kellett, de azért maradt némi kis munkánk, ezt most felsorolom.

Első, és legfontosabb: vevőt szerezni, a vevőnek az árut bemutatni, megrendelést kapni tőle, a megrendelt árut a vállalt hatásidőre leszállítani, a mennyiségétől függően kocsival, vagy dobozba csomagolva postán feladni, az áru ellenértékét beszedni. Itt dicsérem meg a postát: mindig, minden csomagunk másnap, hiánytalanul megérkezett, pedig minden csomagot a legegyszerűbb módon, nem utánvéttel, és értékmegjelölés nélkül adtunk fel.A postaköltséget mi fizettük, ez nagyon kis költség volt, de a vevőknek nagyon tetszett, hogy nem kell fizetniük.

Nekünk kellett beszereznünk az anyagot és kelléket. Ez bizony nem volt egyszerű dolog. Legjobb forrásunk a győri Richards gyár maradékboltja volt, ahol a külföldre gyártott anyagokból visszamaradt tételeket viszonylag olcsón tudtuk beszerezni, és itt nagyon jó minőségű anyagokat kaptunk. Rengeteget jártunk ezért Győrbe, hiszen ott éltek a szüleim, öcsém, Sanyi testvérei. Anyukáját nem sokáig látogathattuk, akkor halt meg, amikor meglett a szombathelyi lakás.Sanyi nővére, Dudi valami olyat mondott, hogy tudta, már nem kell vigyáznia a kisfiára, mert ott vagyok én.

Nemcsak Győrből szereztük be az anyagot, sokat jártuk a pesti méteráru- és kellékboltokat is, de volt egy törzshelyünk Székesfehérváron és Kecskeméten is, ahol megrendeltük az árut telefonon, aztán elmentünk érte. Nekünk kellett kitalálnunk azt is, hogy mit varrassunk, de ennek olyannak kellett lennie, ami megfelelt a vásárlók igényének. Kik voltak a gyászruhaboltokban a vásárlók? Általában a velemkorú, vagy idősebb özvegyasszonyok, és főként a falusiak. Így aztán, ami nekem tetszett, az biztos, hogy jó cikkünk lett. De volt olyan is, hogy Pesten Sanyival kirakatokat nézegettünk. Sanyi rámutatott egy aljra, mondta, vegyem meg magamnak, és jó cikkünk lesz. Jól megnéztem, rájöttem, semmi értelme megvenni, a mi szokásos aljunk snittjéből simán el tudom készíteni úgy a snittet, hogy hátul ne legyen benne a slicc, és elől, bal oldalt, ferdén legyen benne egy sor berakás. Ez egy másik sikerdarabunk lett. Így alakult ki a termékválasztékunk apránként, volt vagy 50 féle cikkünk.

Általában minden varrónő más-más cikkeket varrt, mindegyik persze több félét, de egyféle cikket általában csak egy ember varrt. A snitteket nagyrészt magam készítettem el, de azért később már egyik-másik varrónő is képes volt arra, hogy a megszokott fazonon kicsit átalakítva elkészítse az új variációt. Aztán ugye mi vittük ki az anyagot, a kelléket és a megrendelést a varrónőknek, akik közül négyen vidéken voltak. Mi magyaráztuk el, hogyan készítsék el, mi hoztuk haza a készárut, csomagoltuk be, és adtuk fel, vagy ha sok volt, házhoz szállítottuk. Jellegzetes körutunk volt, hogy felvettünk itthon készárut, meg Kőszegen, vittük a csornai, mosonmagyaróvári, győri vevőknek, a Richardsban megvettük az anyagot, és jöttünk haza.

Persze, már régen nem csak a menyem boltjának készítettük az árut. Először egy távoli városból tévedt be egy butikos a menyem boltjába, és megkérdezte, honnan szerzi be az árut. Ő volt az első idegen vevőnk, aztán Sanyi elkezdett hirdetéseket fogalmazni, amiket a legkülönbözőbb megyei lapokban adtunk fel, és a jelentkezőket felkerestük egy mintakollekcióval. Mindig jó szállodákban szálltunk meg, oda hívtuk a vevőnek jelentkezőket, és mi is jól éreztük magunkat. Voltak vevőink Kisvárdától Szegedig, Kecskeméten és Pécsváradon,  nem is sorolom tovább, ha jól emlékszem 25 volt.És mi mindenhova elmentünk egyszer megismerkedni, az árut bemutatni, aztán az első kollekciót elvittük, a többit postán adtuk fel. Több vevőt szereztünk hirdetéssel, de olyan is volt, hogy Tunéziában nyaraltunk együtt egy házaspárral, és mikor hazajöttünk, leszállítottuk nekik a nyitókészletet.Az ózdi és szegedi vevőnket Zamárdiban, a kempingben szereztük. Egyszer Pesten éppen magamnak akartam Sanyi unokaöccsének az esküvőjére venni valami öltözéket, amikor elmentünk egy gyászruhabolt előtt a Bárczi utcában, bementünk, elmondtuk, mivel foglalkozunk, és Kati lett az egyik legkedvesebb vevőnk. Persze megvettem magamnak az esküvőre a kiskosztümöt is, fehéret, aztán, mikor már túl voltunk az unokaöccs esküvőjén, szétszedtem, csináltam snittet belőle 6 méretben, és utána még vagy ezret varrtunk belőle feketét! Így mi mindig összekötöttük a kellemeset a hasznossal.

Sok szép élményünk volt az üzleti útjainkon, kettőt elmesélek. Mindig megterveztük előre, milyen útvonalon hova megyünk, hol szállunk meg. Pesten mindig az Aquincumba mentünk három okból: az alagsorban volt garázsuk, nem szerettük kint hagyni éjszakára az áruval megrakott kocsit, klíma volt az épületben, ez akkor még nem volt általános, és a -1 szinten úszómedence volt, jakuzzival. De nem ez volt az élmény, hanem Nyíregyháza. Ott már 2 szállodát ismertünk, egyiktől sem voltunk elragadtatva, amikor valahogyan eszembe jutott, hogy még kollégista koromban valaki mesélte, hogy milyen jól nyaralt Sóstón, gondoltam, megnézzük. Farsangvasárnap volt, még nem volt szezon, nem is volt nyitva szálloda, de aztán mégis találtunk egyet, a neve nagyon megtetszett, Santiago.Bent minden bordó bársony, megkérdeztük, úszómedence van-e?

- Hány órára parancsolják?

Ez igen! Ez tetszett. A szomszédos termálfürdőből vezették át a melegvízet a kerti medencébe, mi persze azonnalra "parancsoltuk", csak előbb ebédelni szerettünk volna. Kiderült, hogy mi vagyunk az egyetlen szállóvendég, a tulaj jött ki a medence mellé itallal, beszélgetni. De aztán korán vacsoráztunk, aznap már sokat utaztunk, fáradtak is voltunk, korán lefeküdtünk. Én egyszer felébredtem éjjel, hallottam valami nagyon jó zenét, de  elaludtam. Aztán megint felébredtem, megint hallom a zenét - és Sanyi nincs sehol. Gyorsan felöltöztem, mentem a zene után, hát, mint kiderült, farsangi nosztalgiabál van, és Sanyi ott ült már a zenekar közelében. (Persze, még nem is írtam Sanyi zenerajongásáról! Majd nemsokára, előbb a munka, utána a szórakozás! ) Tényleg jó volt a zenekar, mi pedig már egész jól kipihentük magunkat, mire lejöttünk, így aztán mi bírtuk legtovább a vendégek közül, reggelig maradtunk.

A másik is hasonló. Békéscsabán tárgyaltunk a vevővel egy szállodában, de még csak az étteremben, még szobát nem vettünk ki, de valahogyan nem tetszett a hely, és még csak dél volt, amikor végeztünk. A következő állomásunk másnap délután volt Kecskeméten, volt időnk, és volt hozzá ötletem: menjünk ki Gyulára!. A nagy SZOT szállóba mentünk, voltam én ott már korábban üdülni is, tél volt, a fedett fürdőben elvoltunk délután. Vacsora után felmentünk a szobánkba, de nem volt kedvünk még lefeküdni. Lementem e recepcióra, megkérdezni, mihez kezdhetünk az esténkkel. Javaslat: a másik épületszárny első emeletén nosztalgiabár van. Ez kell nekünk! Már öltöztünk is. Egy szál dagadt cigány játszott egy elektromos zongorán, de remekül! Az első szünetben odahívtuk az asztalunkhoz, kikérdeztük, elmondta, hogy Erdélyből jött át, és állandóan itt szokott játszani. A végén még a kézzel írt műsorfüzetét is Sanyinak adta, felsorolva benne azt a kb. kétszáz számot, ami a műsora volt, és amit mi végigénekeltünk vele. A fogyasztásunk ugyan nem indokolta az éneklést, mert én azért ittam egy Martinit, hogy neve legyen a gyereknek, de egyébként csak rengeteg kólát ittunk.

Most már ideje lesz, hogy Sanyi zenerajongásáról írjak. Gyerekkorában hegedülni tanult, de azt nagyon nem szerette, a zeneiskolában mindig a zongorához húzott a szíve, de nem volt zongorájuk, hát nem zongorát tanult. Mesélte, hogy otthon is nehezen viselték, amikor hegedűn gyakorolt, és milyen keservesen játszotta, hogy: "A part alatt, a part alatt..." Aztán, amint módjában állt, vett egy zongorát, még a szülei lakásába, és megtanult játszani rajta, de nem kottából, csak úgy, hallás után, de remekül játszott. Aztán, amikor megismerkedtünk, már rég nem volt zongorája, de állandó vágya volt a hangszer. Egyszer valahol hirdettek egy eladó zongorát, megnéztük, beleszeretett, azt mondta, ha felhangoltatja, jó lesz. Felvitettük a hetedik emeletre, felhangoltatta, és végleg kiábrándult belőle. Szerencsére el tudtuk adni. Innentől a szintetizátor volt a vágya. Boltban még  nem nagyon lehetett kapni, de használtat már néha hirdettek. Még ott, a panelban volt legalább három különböző, jobbnál jobb hangszere, aztán még vagy négyféle, amíg meg nem szereztük az álmát, egy Hammondot, egy kétmanuálos orgonaszerűséget, pont olyat, mint amin Rhoda Scott játszott. Neki volt egy dobosa, Sanyinak egy Roland szintetizátora, ami nemcsak dobolt, hanem teljes nagyzenekari kíséretet adott. Ehhez egy erősítő, két óriási hangfallal, és ha olyan kedve volt, rezegtek az ablaküvegek. De csak otthon játszott, csak nekem. Van egy 90 perces magnókazettám, mindkét oldala tele van, szinte egyfolytában játszik, a népdaloktól a slágereken át az operákig, a kis orosz egyvelegtől Schubertig,  úgy összeállítva, hogy öröm hallgatni. Nemcsak játszani, hallgatni is szerette a jó zenét, ezért éreztük jól mindenhol magunkat, ahol jó zene volt

Még a panelban, a hetediken kezdtük el ezt a tízvarrónős, sokvevős munkát, de itt, a hetediken nagyon meleg volt nyáron. Itt kezdtük el azt, hogy június közepén leköltöztünk Zamárdiba, a kempingünkbe, és csak augusztus végén költöztünk haza. Közben mindig hazafutottunk, lerendeztük a dolgokat, és mentünk vissza. Nálunk akkor még semmi jó kempingfelszerelést nem lehetett kapni, viszont a szomszédainknak, akik zömmel nyugatnémetek voltak, volt. És márkát is lehetett venni tőlük. Nekünk nem sok idő kellett, és rájöttünk, hogyan oldjuk meg, hogy nekünk is meglegyen a legjobb felszerelésünk. Nem nagyon tudtunk németül, de volt szótárunk, és érdekes: voltak nyugatnémet barátaink is. Először csak a barátainktól vettünk márkát, hiszen ők itt csak forinttal fizethettek, és nem takarékoskodtak, így nekünk mindig volt elég márkánk. Esténként mindig mondtuk, hogy megyünk mögtézni. Kinéztük a szótárból, hogy Én szeretném megvenni = Ich mögchte kaufen.., és ezzel a nyelvtudással elindultunk, körbesétáltunk, ahol láttuk, hogy hazakészülődnek, kiszúrtunk valamit, ami nekünk kell, és a jó megjelenésünkkel, udvarias jóestétkivánásunk után kinyögtük, hogy ich möghte kaufen..., és megmutattuk, mit szeretnénk megvenni. Mindenhol könnyű volt megalkudni, mert ha eladták, nem kellett hazacipelni, otthon jobbat vehettek helyette. Így aztán apránként szépen beszereztük az komlett kempingfelszerelést. Az első évben még csak odáig jutottunk el, hogy vettünk egy igazi, márkás Brandt sátrat, nagyot, kényelmeset, és én levittem a táskavarrógépet, aztán ott helyben minden kempingszékre és lábtartós fotelra varrtam egyforma, szivacsos támlát-párnát, ugyanolyan asztalterítőt, volt egy összerakható polc, arra is huzatot, nagyon jól nézett ki minden így. Aztán vettünk hozzá még kényelmesebb fotelokat, meg bunte parti  belajstungot, ennek még emlékszem a  német  nevére, ezt jól megtanultuk:  kerti-parti-megvilágítás, ilyesmi nálunk ismeretlen volt. Volt egy kétlángú rezsóm, grillsütő, hűtő, mosogató, TV, és Sanyi szintetizátorait is mindig levittük. Azon is gondolkodtunk, hogy veszünk egy lakókocsit, de ezt mégse csináltuk, a sátorban sokkal jobban a szabad levegőn voltunk. Viszont vettünk egy sátras utánfutót, amit most részletesen leírok.

Összecsukva pontosan akkora volt, mint egy nagy franciaágy, csak sokkal magasabb, zárt magas tetővel.Nem mondom, hogy szívesen vezettem utánfutós autót, de évente csak kétszer kellett: júniusban levinni, augusztus végén hazahozni. Tolatni nem is tudtam vele, de nem is volt szükséges. Azóta viszont mindig csodálom a kamionosokat, akik a pótkocsis kamionnal is tudnak tolatni. Ha megérkeztünk, beállítottuk a helyére, rögzítettük, lenyitottuk melléje a tetejét, annak lábai voltak, így kaptunk egymás mellett két teljes franciaágyat, rendes, vastag szivacsmatraccal, fölöttük egy- egy bezippzározható fülke, majd a sátor, ami kétszer  akkora volt, mint a két franciaágy, így még egy olyan 4x3 méteres belső teret kaptunk. Hogy esőben se érjen bennünket meglepetés, ide csináltattunk egy 6 részből összecsavarozható 10 cm magas, 3,5x 2,5 m-es trepnit, amire vittünk egy 3x2m-es, valamelyik szobából kiselejtezett, de hibátlan, zöldmintás szőnyeget. ezen volt középen egy asztal négy székkel, és körben a következők: az utánfutó hátulját ki lehetett nyitni, egy kis konyha, a kétlángos rezsóval, és mosogatóval, polcokkal, majd a hűtőszekrény, és ezen volt a grillsütő, ezt úgyis kivittem, ha használtam, és csodás grillcsirkéket sütöttem benne. Következett a televízió, majd a szintetizátor, a következő oldalon meg a bejárat.Amekkora helyet eddig leírtam, ez kint megismétlődött, tehát olyan 7x4 m-es oldalt nyitott, de felül tetős hely következett, itt már nem volt trepni, de szőnyeg az volt, és a lábtartós, dönthető fotelok, meg asztal, stb. És hát kint volt a csónak, mert azt is mögtéztünk, először egy olyan nagy,felfújt, 3 m hosszú, de másfél m széles, Bahama névre hallgató csoda, aztán visszaemlékeztünk a kajakos időszakunkra, és egy felfújható kajakot vettünk, de ez nem vált be, a végén találtuk meg az igazit, amit nem is tudom, minek nevezzek. Négyszögletes volt, a közepén egy kb 2x1 m-es hely, ami kb fél méter mély volt, és vizet is lehetett tenni bele, körbevette egy szintén szögletes, kb fél méter széles szegély, olyan volt, mint egy nagy, felfújt gumiágy, de nem sültünk meg benne, mert víz volt az alján. Ezen szoktunk kint napozni a vízen.

Nagyon jó társaságunk is volt. Általában minden nyáron ugyanabba az utcába, ugyanarra a placcra telepedtünk, itt volt áramcsatlakozó, megvolt, hogy melyik fa törzséhez rögzítettük ki még középen a hatalmas elősátrat, hogy a közepe be ne hajoljon, szabályos, vízszintes legyen. A szomszédaink is mindig az ismerősök szoktak lenni az utcában, az utca végén pedig a Balaton. Olyan10-12 ilyen sátorplacc volt egy utcában, sövénnyel bekerítve, áramcsatlakozóval ellátva. Az "utca" aszfaltozott volt, hetente többször végigraktuk esténkén az asztalainkkal, székeinkkel, és egy kis sütögetést rendeztünk. A víz pedig csodás volt: csak lassan mélyült, homokos volt, balról a Tihany-Szántód közötti komp, szemben Füred, Csopak, kissé balra Tihany az Apátsággal. Szebb helyet nem igen találhattunk volna, azóta nagyon fel is kapták.

Tehát a panel helyett itt töltöttük a nyarakat, hazafutkosva, hogy azért a munka is menjen. De közben rájöttünk egy-két dologra, meg itt volt is időnk kitervezni. Az üzlet remekül ment, pénzünk volt, meg kellett találni a célt, amire gyűjtünk. Mindkettőnk vágya a családi ház volt a panel helyett, de ehhez nagyon sok pénz kellett egyszerre. És a megoldást is megtaláltuk, hogyan lehet egy kicsit megszaporítani a pénzt. Akkor már több éves barátaink voltak nyugatnémetek. Megbeszéltük velük, hogy egy 1500-as Lada árát gyűjtjük össze nekik márkában, ők kint befizetik nekünk ajándéknak, az ajándék-okmányt is elkészítettük.Aztán, amikor megjött, újként úgy adtuk el, hogy a vevő nevére írattuk át az okmányokat, nem is láttuk a kocsit, de az ára elég volt alapnak. Azért persze emellett is gyűjtöttük a Ft-ot is, és 1989-ben, négy éves házas korunkban megvettük a a Házat.

Kétszintes, fent háromszobás-összkomfortos, alsó szinten garázs-raktár- iroda- vendégszoba, kazán, kis udvar, amit parkosíttattam, és megvolt a vágyunk. A házat persze átalakíttattam kedvemre, rengeteget költöttünk rá,és egyszer csak elnyerte azt a formát, amit szerettünk volna. Itt egy kutyát is tartottunk, egy aranyos, kedves fehér kuvaszt, Dorkát. A szomszédban volt egy fiú-kuvasz, úgy, hogy lett hat kis fehér, puha gombóc-kiskutyánk is, de erre majd visszatérek.

Még mindig csak Ladánk volt, nekünk is egy új 1500-as, de akkor már hozzá lehetett jutni nyugati kocsihoz is, első ilyen egy piros, 100-as Fiat Regata volt, nagyon élveztük.Viszont ezzel, hogy házunk volt, megszűnt az igényünk a kempingre. A házban nem volt nyáron sem meleg, ki lehetett menni a szépen parkosított udvarra, vagy fent a nagy teraszra. Innentől inkább a külföldi utazások váltak vágyainkká, szokásainkká. A sátras utánfutót fiamnak adtam, ők még panelban laktak, és jártak Zamárdiba.

Első külföldi utunk Isztambul volt, busszal. Azt nem mondom, hogy kényelmes utazás volt, a szállás sem volt valami szuper, az étkezésről meg nem is mondok semmit, de azért nagyon élveztük, hiszen itt mindjárt egy másik földrészre, Ázsiába is átjutottunk, csak a hídon kellett átmenni. Emlékezetesek az Aya Sophia, a Kék mecset, de nem akarom itt Isztambult bemutatni. Aztán elmentünk romantikázni Velencébe, bepótolni, hogy nászútra a győri lakásunkba mentünk. Volt egy emlékezetes utazásunk, bár az is buszos volt: Spanyolországba, Calellába mentünk két hétre, de a fiammal, és a menyemmel. Ez nagyon kedves út volt, ráadásul sok szép kirándulással. Felejthetetlen Barcelona, Montserrat, Andorra, és hazafelé útközben Monte Carlo. Fiam videóját azóta is sokszor megnéztük.

A vállalkozásunk egyre jobban ment, kezdtem rájönni, hogy egyedül nem győzöm. Fiamat vontam be, először csak próbára, fix fizetéssel, utána, mikor láttam, hogy éppúgy csinálja, mint én, szinte minden gondot levesz a vállamról, úgy beszéltük meg, hogy felezünk. A földszinten volt az iroda, vett bele szuper irodabútort, és a nagyobb kényelem kedvéért még titkárnőt is felvett.

Ugye, megint, mint a mesében! Megint történni kellett valaminek, ami elrontja ezt a felhőtlen boldogságot! Sanyi második infarktusa. Azt, hogy második, csak a kórházban tudtuk meg, az elsőt úgy viselte el, hogy nem is tudtunk róla. Ő ugyan emlékezett rá, hogy volt egy nap Zamárdiban, amikor nem érezte jól magát, de nem szólt senkinek semmit.Ez az, amit nem kellett volna. Megkaptuk a figyelmeztetést: a harmadik elviszi.

Innentől kezdve Sanyi nagyobb nyugalomra vágyott. Zavarta, hogy a szomszédban két kisfiú hancúrozik az udvaron, hogy a mellette levő házban motorszerelő dolgozik, az is zavarta, hogy jártak hozzánk a varrónők, talán még az is zavarta, hogy fiam, és a titkárnő ott dolgozott a földszinten. le sem jött az emeletről, még a kutyáját megsimogatni sem. Nem volt más megoldás, lépnem kellett. A vállalkozást fiammal elfeleztem, ő még szerzett hozzá a piacon egy férfi divatáru pavilont,a házra vevőt kerestem, és kerestem egy olyan házat, ahol nincs emelet, minden a földszinten van, és legfeljebb három lépcső visz fel. Egész Szombathelyt bejártam, de ilyen házat nem találtam. Az emeletes házunkra megvolt a vevőm, fiam bérelt egy irodát, csak nekem kellett megtalálnom a csendes, nyugodt helyen levő, egyszintes házat. Megtaláltam, de nem Szombathelyen, hanem mellette, Gencsapátiban. Ennek ugyan új címnek, új helyszínnek kellene lennie, de semmi értelme, több okból: ez a falu teljesen összeépült Szombathellyel, csak annyi változás történt az életünkben, hogy másik házba költöztünk.

Ez a ház olyan volt, amilyet Sanyi szeretett volna, csak előbb meg kellett olyanra csinálni, de minden adott volt hozzá. Egyszintes, utca felől tornác, 3 boltívvel. A lakás nappalival kezdődött, ahhoz boltívvel kapcsolódó konyhával, Sanyinak egy nagyobb, nekem egy kisebb szobával, fürdővel. Sanyinak azért kellett a nagyobb szoba, mert a Hammond, a Rolanddal, hangfalakkal bizony helyigényes volt. A ház ezzel kész is volt, semmi más, még kerítés se. Először meg is volt emiatt a gondunk: Dorkát el kellett ajándékoznunk, a házával együtt, mert nagyon nem bírta, hogy láncon van, és februárban költöztünk, a kerítés csak tavasszal lett meg.

Ahogy tavaszodott, úgy alakult kedvünkre a ház. a nappali a kertre nyílt, oda egy nyitott , nagy teraszt, a szomszéd felől, északról egy raktárfélét, majd folytatásaként  garázst építtettünk, a garázs előtt betonplaccal, kocsifordulóval, mert volt hely bőven. Több, mint 1000 m2 volt a telek, teljesen üres.Az építkezés is gyorsan haladt, mert májusra már a parképítő céggel az egész telket parkosíttattam, persze először bekeríttettem. A ház előtti kerítést úgy terveztem meg, hogy a kuka egy külön ajtó mögött volt, a ház előtti járdát is lebetonoztattam, íves kocsibejáróval, az árokba vízáteresztő csövet tetettem, és így azt is parkosítani lehetett, a járda mellé, az út felőli oldalra egy sor tuja került, majd örökzöld csoportok. A telek hátsó végébe egy sor fenyő, eléje kisebb cserjék, a kerítés mellett kétoldalt sűrű tujasor, ami a délről határoló ház fala mellett, egészen az út felőli kerítésig tartott. A kertben megtervezett, lépéstávolságra elhelyezett lapokkal kirakott utacska vezetett körbe, volt a hátsó sarokban hársfa, oldalt középtájon nyírfák, valami nagyon szép vöröslevelű fa, és mindenfelé kisebb, megtervezett növénycsoportok, a többi pedig pázsit. A bejárati kiskaputól a háromlépcsős tornácfeljáratig a kocsibejáró felől egy sor rózsa, a másik oldalon a ház előtt szintén a kerttervezők által tervezett növénycsoportok, és pázsit. A kertbe még egy kis fürdőmedencét is elhelyeztünk, csak 4 m átmérőjűt, 90 cm mélyet, de épp elég volt arra, hogy meleg nyári napokon otthon lehessen strandolni. Mellékutcában volt a ház, szinte semmi forgalom az úton, így teljes volt a nyugalom, a csend. Belülről is kellett néhány dolgot alakítani a házon, hogy teljesen az igényünk szerinti legyen, például a konyha mögött még volt egy kamra, azt hozzányittattam a konyhához, és a konyha két oldalára L alakban "amerikai" konyhabútort építtettünk be. A fürdőt is teljesen kicseréltük, pedig a ház még csak egy éves volt.Mire minden elkészült, olyan lett a ház, amilyennek megálmodtuk, amikor megvettük.

Dorka helyett vettünk egy dalmatát, Alexnek neveztük, szép volt, kedves, aranyos, de semmire sem tanítottuk meg, még pórázon járni sem. Sanyinak türelme, nekem időm nem volt hozzá. Szabadon futkosott a kertben, a növényekben nem tett kárt, sétálni meg úgysem akartunk vele, de ő sem akart: ha rácsatoltuk a pórázt, hanyatt vágta magát, és az ég felé tartotta a lábait. Így csak a kertben, meg a nappaliban simogattuk, leginkább Sanyi játszott vele, és Alex is kimutatta, hogy Sanyi a gazdája, nem én. Viszont a kocsival csak úgy lehetett kijárni, hogy zsilipelni kellett: a ház hátsó sarkától a szomszéd házig csináltunk egy pót-kerítést, amin Alex nem tudott átugrani. A kocsival kitolattam a garázsból, balra beálltam a kocsifordulóba, szembe a kijárattal, Sanyi kinyitotta a kutyakerítést, én kijártam a kocsival az utcafronti kapu felé, Sanyi Alexet hátracsalogatta, a kutyakerítést visszacsukta, majd kinyitotta a nagykaput, én kijártam, ő becsukta a nagykaput, beült mellém, és mehettünk. Hát ez egy kicsit bonyolult volt, de hát úgy kellett nekünk! Minek kellett a kutya, vagy tanítottuk volna rendre!

Mikor visszagondolok erre a házra, mindig az jut eszembe, hogy mindketten korán kelők voltunk, már hajnalban kint ültünk a nappaliban, aminek egyik ablaka déli, másik a kertre néző, keleti volt, a két fotelunk közt a dohányzóasztal kávéval, cigarettával, és mi ott ülünk órák hosszat, kávézunk, cigizünk, és beszélgetünk, beszélgetünk, beszélgetünk... Soha ki nem fogytunk a mondanivalóból, meséltünk az életünkről, megbeszéltük a terveinket. Mert terveink voltak bőven. Igaz, hogy munkánk is volt sok, de jól kerestünk is vele, így futotta szép utazásokra. Vontunk Korfun, Párizsban, Tunéziában, Santorinin, Krétán, Tenerifén, Olaszországban, meg biztos kifelejtettem még valamit. Párizs volt a legemlékezetesebb, kettesben csavarogtunk az irodalomból már jól ismert nevű utcákon, és nagyon otthon éreztük magunkat. Tenerife volt a legkellemesebb hely, januárban voltunk, éjjel 19, nappal 25 fok, kellemes napsütés, az Atlanti Óceánra néző terasz a lakosztályunkhoz, kalózhajós kiránduláson delfinek ugrálnak körülöttünk, a Teide csúcsán annyi hó, mint a kertünkben...

Még a Fiat Regatával jöttünk ide, de Sanyi imádta a kocsikat, mindig valami mást szeretett volna, így nemsokára vettünk egy éjfélkék 100-as Audit. De ezzel nem voltunk megelégedve, mert leginkább arra kellett a kocsi, hogy anyagot szállítsunk, és a másfél méteres anyagrudakat nehezen lehetett elhelyezni benne. csak olyan másfél évig volt meg, amikor úgy döntöttünk, hogy olyan kocsi kell, aminek a csomagtartóját egyben lehet nyitni a hátsó ülésekkel, így beférnek az anyagrudak. Először Toyotáékhoz mentünk, de ott az eladók el voltak foglalva, nem ugráltak körül bennünket, Sanyi begurult, otthagytuk őket, így nem lett Toyotánk. Ez egyébként jellemző volt Sanyira.őt nem lehetett megváratni. Egyszer egy élelmiszer-boltban volt egy félig megrakott kocsink, a pénztárnál senki, a pénztárosnő valahol polcot rakott, Sanyi dühös lett, odaszólt neki, hogy itt is van rakodni való, otthagytuk a megrakott kocsit, kimentünk a boltból.

A Toyotáékat tehát otthagytuk. Mazdáéknál viszont a kirakatban volt egy 1800 cm3-s 626-os, sötét türkiz színű, metálfényezett, összenyitható csomagtartós, ötajtós kocsi, amit ki is próbált ott, a kirakatban: beült az anyósülésre, kinyújtotta a lábát, meggyőződött róla, hogy elfér, tehát a kocsi megfelelt. (Azt már régebben elmondtam, hogy ő rokkantnyugdíjas volt, és jogsija nem volt, nem kapta meg hozzá az orvosit.Igaz, hogy nagyon tudott volna vezetni, de nem tehette..) Tehát a Mazda megfelelt, meg is vettük, és remekül bevált: Volt olyan, hogy 7 rúd gyapjú kabátszövetet raktunk bele, egy rúd olyan 60-70 cm átmérőjű, és persze másfél méter hosszú volt, de azért az ajtókat valahogyan becsuktuk.

Amikor még nagyon új, két hetes volt a Mazda, és még nem volt kelőképpen beállítva, volt vele egy apró probléma: túlérzékeny volt a riasztója. Ha egy nagyobb teherautó ment el a közelében, már szirénázott. Épp ekkor volt Győrben a volt dózsás röplabdásoknak valami sokévfordulós találkozójuk a Ráth Mátyás téren, amire a Mazdával mentünk, és pont az ajtóba parkoltunk. Elég forgalmas volt a tér, a Mazdánk pedig negyedóránként felhívta magára a figyelmet, bár én a távirányítóval, az emeletről is kikapcsoltam mindig a riasztót, de így mindenki megcsodálhatta Sanyi új kocsiját.Kicsit vicces volt, de tulajdonképpen büszke volt az új kocsijára.

Ebben az évben volt szept.29.-én a 12. házassági évfordulónk, amit úgy ünnepeltünk meg, hogy lementünk Gyulára, a nosztalgiabárba.

Szépen kialakult így az életünk, minden rendben volt körülöttünk, de közben az állandó rettegés bennem, amit egy pillanatra sem lehetett elfelejteni: a harmadik elviszi.

Rendszeresen jártunk Sanyival  kardiológiára is, a háziorvoshoz is. Pesten, a Haller utcában , a Kardiológiai Intézetben is feküdt két hétig, annyit állapítottak meg, hogy négy koszorúeret, és a kamrafalat kellene kicserélni, ami lehetetlen, vagy szívátültetés. December közepén  éppen egy injekció-sorozatot kapott, nagy hó volt, délután 4 körül értünk haza. Sanyi kinyitotta a nagykaput, bejártam, becsukta mögöttem, és bement, hogy a teraszajtóhoz hívja Alexet, így is be tudtam járni a garázsba. Aztán vacsorát készítettem, de Sanyinak nem volt kedve enni, lefeküdt. Volt ott egy fotel azért, hogy oda tudjak ülni melléje, ha éppen feküdni van kedve, így is sokat szoktunk beszélgetni. Most is odaültem, de nagyon szótlan volt, bekapcsolta a TV-t, meg kikapcsolta, egyszer csak azt mondta, nem kap levegőt. Kinyitottam az ablakot, de a mentőket hívtam azonnal. A nagy hóban bizony kellett jó 10 perc, mire kiértek.Oxigén, EKG, injekciók, kicsit jobban lett, de a mentősök azt mondták, be kell vinni a kórházba, mert ez bizony infarktus. Nagyon nem akart menni, de mégis csak rátették a kocsira, és amikor a bejárati ajtóhoz értek, láttuk, hogy olyan erőtlenül lebillen a karja ... Gyorsan visszahozták, újraélesztési kísérlet háromszor, fél órán át, majd abbahagyták, elmentek. Nekem már csak a háziorvost, és a hullaszállítókat kellett kihívnom, kegyetlen éjszakám volt. Fiam is kijött, de amikor már csak vele maradtunk ketten, mondtam, hogy hazamehet, én már csak megleszek. Még csak sírni sem tudtam.

Innentől kezdve fiam naponta kijött, napközben többször felhívott. Ő is egyedül volt, már néhány éve elvált,és a négy évvel ezelőtt velem elfelezett vállalkozást vitte tovább. Úgy vált el, hogy a családi házat, aminek építésébe a feleségével kezdtek, átengedte  teljesen, a kisfia is a feleségénél maradt, korlátlan láthatással, a panellakásban viszont fiam maradt. A karácsony estét is ketten töltöttük nálam fiammal, beszélgettünk, végiggondoltuk a helyzetet, és remek döntést hoztunk. Úgy döntöttünk, hogy ezentúl egymás közelében akarunk élni, de nem együtt. Tehát egy olyan családi házat kell vennünk, amiben két lakás van. Emeletre egyikünk sem akart menni, így a háznak egyszintesnek kell lenni, és tágasnak, mert fiam esetleg még megnősül, legyen elég hely...

Azt hiszem, ennél jobb döntést nem hozhattunk volna, ez mindkettőnknek előnyös volt, de leginkább nekem: először is célt, értelmet adott az életemnek, feladatot, munkát. Nem otthon ülni,és keseregni, hanem gondolkodni, tenni, dolgozni. Hiszen nem kis feladat állt előttünk: eladni egy házat és egy lakást, venni egy egyszintes szombathelyi házat, amiben két, kedvünkre való lakás van. Hirdetéseket adtunk fel,és hirdetéseket kerestünk. Először mindenhova együtt mentünk, aztán rájöttünk, hogy ennek semmi értelme, fiam ráér megnézni akkor is a házat, ha már nekem tetszik.

Alexszel volt a legnagyobb problémám: csak ült a teraszajtó előtt, ahova Sanyi szokott kimenni hozzá, és sírt. Hívta a papát. Megkérdeztem a kutyaszakértőnket, Szamos Rudit, mit csináljak vele, nem tudott mit mondani. Azt tudtuk, hogy az új házban nem fogunk miatta zsilipelni, így aztán úgy döntöttem, elajándékozom. Erre Rudi azt mondta, hogy nem szabad kutyát ajándékba adni, mert nem fogják becsülni. Ezért egy nagyon megfizethető árat kértem érte, el is vitték gyorsan egy távolabbi faluba. Meglátogattam néha, de ilyenkor mindig megsirattam, inkább nem látogattam többet.

A ház vásárlásával megvolt úgyis az elfoglaltságom. Nem vezettem kimutatást, de legalább húsz házat megnéztem, ahova fiamnak nem kellet elmennie, mert nem felelt meg, amikor kaptunk egy telefont. Megnéztem a házat, és tudtam, hogy ez lesz az, ha most még nem is úgy néz ki, ahogy nekünk kellene, de a lehetőség benne van: 220 m2, sarokház, két lakás van benne, és elfogadható az ára is. Éppen akkorra lett vevőm a házamra, pont annyiért, hogy, mivel a panellakást beszámították az árba, pont kivolt a vételár. Februárban megkötöttük az előszerződést, és attól függően, kinek mikorra kellett honnan hova költöznie, úgy jött ki a lépés, hogy én kaptam májusban kilenc napot, amikor megkaptam üresen az én házrészemet, és még nem kellett kiköltöznöm a házamból.

Sok  mindent nem lehet megcsinálni 9 nap alatt, de ami a legfontosabb volt, az megcsináltattam. Úgy nézett ki a lakás eredetileg, hogy udvar felől bejárat 2x3-as szélfogóval, előszoba, jobbról WC, szemben szoba, L alakú előszobából jobbról kertre néző konyha,előtte még mosdó,tusoló, a konyhából nyílik a másik szoba. Átalakítás annyi történt, hogy a kertre néző helyiség lett a hálószobám, a két utcafronti szobát egy nagy boltívvel összekötöttük, a belső lett a konyha, az első a nappali, mindkettő parkettás, mindent fehérre meszeltettem, a friss vakolattal nem is lehetett mást csinálni, a konyhabútort beépíttettem, lecsempézve a munkalap és a felső szerkénysor közti falat, parkettát felcsiszoltattam, lakkoztattam, a teljes mosdó-tusoló-WC-részt egybenyittattam, egy normális fürdőszoba lett belőle káddal, WC-vel, bidével, mosdóval és mosógéppel, csak jól kellett elhelyezni mindent. Ennek a csempézése, és a járólapozás későbbre maradt.Beköltöztem, és mindennek megtaláltam a helyét. Még olyan apróságok is passzoltak, hogy a nappaliból hozott két függönytartó függönnyel és nehéz bársony sötétítő függönnyel, ami a régi házban a mennyezetre volt szerelve, most itt a két utcafronti ablakra pontosan ráillett, de nem a mennyezetre, hanem az ablak legfelső szélére szerelve, és pontosan jó lett így a hossza.Minden bútordarabnak meglett a helye, csak Sanyi franciaágyát kellett eladnom, ez meg jobb is volt így.

Bandi lakásának átalakítására se sok idő maradt, pedig ott nagyobb átalakítást csináltunk, mint nálam. Nem akarom az egész építkezés részleteit leírni, de egyet azért elmesélek. Az ő lakása előtt van egy veranda, abból nyílik egy elég nagy előszoba, mert a hagyományos előszobabútorokon kívül még két fotel dohányzóasztallal is elfér benne. Ebből nyílik, a bejárati ajtóval szemben a háló, balra boltívvel a nappali, ebből szintén balra boltívvel a konyha. A nappali bizony elég kicsi helyiség volt, először csak annyit változtattunk rajta, hogy a jobboldali sarokban az ajtó helyett egy boltívet rakattunk az utána következő folyosóra, amiből balra már be volt állítva az unokám szobájába vezető ajtó, de a falazást még nem fejezték be pénteken, szombaton pedig nem dolgoztak.Mi a fiammal szombaton ott álltunk a nappaliba vezető boltív alatt, néztük, hogyan fog kinézni ez a helyiség így, hogy az új boltívvel kicsit javult a helyzet, amikor beleképzeltük a nappali bútorát, és fiam szomorúan állapította meg, hogy bizony elég kicsi a nappalija. Ekkor jött az ötlet: az unokám szobája lehet kisebb, akkor annyival nagyobb lesz a nappali. A már beépített ajtótól téglákkal kiraktunk egy vonalat, ahova az új falat kell építeni, a régit, amin az új boltív volt, és ami miatt kicsi a nappali, lebontani, így sokkal nagyobb helységet kapunk.Hétfőn jöttek a kőművesek, de nem jött, aki a boltívet rakta. Mi lebontattuk a falat a boltívvel együtt, felépíttettük, amit kiterveztünk, nagyon tágas, szép lett a nappali, és az unokám szobája is elég nagy maradt. Nagyon jó volt az elképzelésünk, csak a kőműves kereste kétségbeesve a múlt héten nagy gonddal megépített boltívét, amikor később megérkezett.

A két lakás két külön bejáratról nyílt, de mi csináltunk egy átjáróajtót. A két lakás között volt egy helyiség, amit mi kineveztünk iroda-raktárnak, ennek  vágattunk udvar felé is ajtót, és ezen a helyiségen keresztül mehetünk át egymáshoz. Így nagyon kényelmesen élhettünk. Egy darabig csak ketten voltunk, én minden nap főztem, de külön ebédeltünk, mert egyrészt nem kellett összevárnunk egymást, másrészt, hogy ne zavarjuk egymást, mert én olvasni szoktam evés közben, fiam pedig TV-t nézni.

Egy darabig így éltünk kettesben, de az már az elejétől kialakult, hogy közös kasszánk van, mert a ház alakítása mindent pénzt elvitt, arra nem volt türelmünk, hogy válogassuk, melyik kiadás kié.És ez a közös kassza így is maradt, teljesen megszoktuk: az én nyugdíjam megy az OTP számlára, abból fizetjük a rezsit, és minden más rendszeres költséget, jól el is megy rá, néha futja arra , hogy kártyával vásároljak élelmiszert.

Egy darabig még megyegetett a gyászruhakészíttetés-eladás üzlet, de egyre kevesebb vevő maradt, a gyászruhaboltok mind bezártak, a kínai áruházak, és a turkálók elszippantották a vevőket. Amikor már teljesen leállt, valami munka után néztem: 2000-ben a holland biztosítónál kezdtem dolgozni, és 5 évig ki is tartottam ott, de az kemény 5 év volt! Utána még négy évet közvélemény-kutatóként dolgoztam, aztán ezt is abbahagytam egy olyan intézkedés miatt, ami a munkát nekem nagyon megnehezítette volna. Néhány hónapig keresgéltem, aztán tettem egy kísérletet a Zepterrel, de ez végleg nem jött be. Ekkor már több, mint 74 éves voltam, úgy gondoltam, olyan munkát már nem keresek, ahova el kell járni. Internetes munkát kerestem és találtam, ezzel is lehet egy kis jövedelmet elérni, és nem kerül nagy erőfeszítésbe.

A közös kassza módszer Bandival továbbra is fennmaradt, ez nagyon bevált, pedig közben voltak változások: Fiam megnősült, született egy kislánya, emiatt alakítani kellett a házat, mégegy szoba kellett: Bandi hálójából, és az irodából lecsíptünk egy-egy darabot, a kettőből együtt lett mégegy gyerekszoba.Patrik ugyan csak egy héten egyszer, kedden jött hozzánk úgy, hogy elhoztuk az iskolából, és másnap bevittük az iskolába reggel, de akkor is meg kellett maradni a szobájának.Ezzel az alakítással aztán a fürdőszobát is teljesen újracsináltuk Bandinál, meg garázsokat is építettünk: a meglévőt meghosszabbítottuk úgy, hogy kettő lett belőle, és az én szélfogóm mellé építettünk egy olyan garázst, aminek a teteje terasz, és a szélfogóból lehet 3 lépcsőn felmenni rá.Persze megint ráment ingünk-gatyánk, de meglett, most már komplett a ház, olyan amilyennek megálmodtuk, amikor megvettük. Az udvaron körben magas tujasövény, rózsák, pázsit, kibetonozott kocsibejáró, a verandán, és a tetőteraszon futómuskátli, dézsás leanderek, kertibútor, hintaágy, mindenhol kényelem.

Aztán fiam elvált, a kislányunokám is az anyukájával ment, és most már keddenként Kitti jött hozzánk az iskolából, és szerdán visszük iskolába, Patrik már egyetemista lett.

Most itt tartunk: Patrik már egy éve végzett a Műegyetemen, két évet még ráhallgat Bécsben, jövőre végez, és minden valószínűség szerint ott is marad.Kitti most kezdi a nyolcadikat, szép nagylány lett belőle. Fiam nincs egészen egyedül: négy éve ismerte meg a barátnőjét Mosonmagyaróváron, aki ott kozmetikus, ide költözni nem tud, mert itt kezdő lenne, ott meg szuper vendégköre van. Általában szombaton jön, kedden reggel megy vissza. Innentől megint csak ketten vagyunk fiammal. Talán most pótolom be azokat az éveket, amit tanulással töltöttem, amikor ő kicsi volt.Igaz, hogy sok időt nem töltünk együtt, de legalább jó ebédeket főzök neki, magamnak úgysem főznék.

Nekem nem sok szórakozásom van. Mióta itt lakunk, járok az uszodába. Ez egy remek, szabvány verseny medencés uszoda, ahol a köteleket sem szedik le a nyolc sávról, mindenki szépen, szabályosan úszik, nem össze-vissza. Nagyon megszoktam, hogy hetente három-négyszer leúszom a majdnem ezer méteremet. Igaz, hogy a győri szabadtéri medencében jobb volt a szabad levegőn úszni, de azért itt sincs semmi probléma, csak egy kicsit párás a levegő. itt egy egész jó társaságunk alakult ki, mert beléptem az Úszóklubba. Időnként kirándulunk együtt, vagy velemi vadvacsorát rendezünk. Néha elmegyek egyedül színházba, vagy ha úgy adódik, ritkán a fiamékkal. Nagy élményem, ha néha-néha elvisz fiam repülni, erről írtam egy külön blogot.

Két éve kaptam fiamtól karácsonyra a számítógépet. Azóta a legjobb szórakozásom, bár azért még az olvasást nem ütötte ki a nyeregből. Nagyon jó internetes munkákat is találtam, amivel még némi pénzt is lehet keresni, de időtöltésnek is jó.Most is új munkákat keresünk, sok barátot is szereztem itt a munka során.

A Mazda bizony megöregedett, főleg, mert az utóbbi időkben közösen használtuk fiammal.Vettünk helyette egy Cliót, amivel fiam fejreállt pár hete, totálkáros lett a kocsi, szerencsére fiamnak csak a pólója lett egy kicsit poros. Most vettünk egy Mercedes Benz A140-est, ezzel nagyon elégedettek vagyunk.

Ma megint ott tartok, hogy körülöttem minden rendben van, mindenünk megvan.Eddig mindig, amikor idáig jutottam el életem történetében, mindig történt valami rossz, jött a gonosz mostoha, vagy hasonlók. Ugye, velem már történt annyi rossz, hogy most már megérdemlek egy kis nyugalmat, egy kis gondtalan életet?

Most, hogy eljutottam a jelenbe, visszaolvastam itt-ott, és elgondolkodtam: minek is írtam én le mindezt? Hiszen olvasókra nem számítok, csak magamnak írtam, és nincs ebben a történetben semmi rendkívüli, egy asszony élete, aki kereste a boldogságot, sokszor hitte hogy megtalálta, de rájött: a mindennapokban van a boldogság. Átéltem újra az életem, jó volt újra átélni, átérezni, visszaéreztem magamat a régi helyzetekbe, szinte belefiatalodtam a saját történetembe.  Ha most újrakezdhetném, - bár nem szeretném újrakezdeni - megint mindent ugyanúgy tennék, ennek örülök. Nem kell azt mondanom, hogy itt, vagy ott rosszul döntöttem, mert ha rosszul döntöttem is, akkor is most jó minden, és ehhez hozzájárultak a rossz döntések is. Ezzel, hogy eljutottam a mai naphoz, nem fejezem be az írást, most a mindennapjaimról fogok blogot írni, ugyanezzel a címmel, és remélem, fogok én  még nyócvankodni is...

2 komment

Hetvenkedni még csak lehet.... Élettörténetem: Megint Győr

2012.07.06. 16:44 Mitchelle

1980. január 1. Szüleimnél vagyok újra "albérlő", amíg a lakásomat el nem tudom adni, és Győrben másikat venni. Valamivel könnyebben voltunk, mint amikor 20 évvel ezelőtt laktunk itt: a létszámunk most csak a fele volt az akkorinak, hiszen öcsém sem lakott már ott, szép, kétszintes sorházat vett Győr déli részén. És én is egyedül voltam...

Az új munkahelyem, munkám nagyon tetszett.Nem tudtam előre, miből  fog állni, de azt tudtam, bármiből, meg tudom csinálni.Irodánk kint volt Újvárosban, egy emeletes háznak egyik földszinti lakásában. Először még a műszaki szakértők is itt voltak, akkor még elég szűken voltunk, aztán ők kaptak helyet máshol, akkor már újra volt külön szobám. Formailag a Bírósághoz tartoztunk, ott kaptuk a fizetést, onnan kérhettünk szolgálati útra kocsit, de nagyon feltételes módban írtam ezt: leggyakrabban a saját kocsinkkal közlekedtünk, ráadásul a főnöknőnknek nem volt jogsija, és elég gyakran igénybe vette, hogy fuvarozzuk, bár kifizették az utakat, de az időnk így is elveszett. Függelmileg az Igazságügyminisztériumhoz tartoztunk, a Bíróságon nem volt főnökünk.Összlétszámunk is csekély volt: a főnöknő, ketten voltunk szakértők, volt egy technikusunk, akivel részfeladatokat végeztethettünk, és egy gépírónő. Ráadásul a másik könyvszakértő kolléganő elment szülni, és akkor az már 3 év volt...

Munkát a Rendőrségtől kaptunk.  Amikor egy bűnügy még nyomozati szakaszban volt, és volt bármi számviteli vonatkozása, megkaptuk kivizsgálásra. Voltak egyszerű, és komplikált, egyszerű. de hosszadalmas számításokat igénylő munkák. Ezek már olyan régen voltak, hogy nyugodtan elmesélhetem őket.

Először egy nagyon egyszerű, de jellemző könyvszakértő ügyet mesélek el. Egy pénztárosnőt gyanúsítottak azzal, hogy sikkasztott, de nem tudták rábizonyítani, a pénztárban nem volt hiány. Bekértem egy hosszabb időszak pénztárbizonylatait, és átvizsgáltam. Megállapítottan, hogy a gépkocsivezetők  benzinpénz-elszámolásával manipulált. A gépkocsivezetők elszámolásra vettek fel mindig nagyobb összegeket, amit visszafizettek akkor, amikor kifizették nekik a tankoláskor kapott számlákat. A pénztárosnő a szabályok szerint adta ki az előlegeket, és fizette ki a számláikat. Ezzel egyidejűleg kellett volna a felvett előleg elszámolását visszafizettetni. Ez meg is történt, de nem arra a napra állította ki a bevételi bizonylatot, hanem vagy 10 nappal későbbre. Így 10 napig nem kellett a pénztárba betennie a pénzt, csak akkor, amikor eljött az a nap, amikor sorra következett a már kiállított, és a sofőr által aláírt pénztárbizonylat. Igen ám, de biztosította, hogy ugyanekkorra legyen egy másik sofőr, akivel ugyanígy, későbbre kiállított bizonylatot íratott alá, nem kellett mást tennie, csak előreforgatni a bevételi pénztárbizonylatok tömbben, a bizonylatot dátum nélkül kiállítani, a sofőrrel aláíratni, és kész, tovább használhatta a pénz, hozzávetőlegesen háromhavi fizetésének megfelelő összeget.

Amikor ezt így feltártam, az egészet Könyvszakértői Szakvélemény című többoldalas okmányban kellet összefoglalva leírni úgy, hogy mindenkinek: bírónak, ügyésznek, védőnek és gyanúsítottnak is érthető legyen. Aztán a tárgyaláson ismertetni kellett, és megvédeni, mert az előbb felsoroltak kérdezhettek, és támadhatták a szakvéleményben leírtakat. Éppen ezért hoztam fel ezt az ügyet, mert itt volt egy olyan dolog, hogy a bíró szünetet rendelt el, odajött hozzám, és azt mondta: ő  nem érti a sofőrök elszámoltatásának módját  Persze, a számvitelről fogalma sem volt. De volt egy mentő ötletem.Megkérdeztem:

- Vett már fel útielőleget?

- Igen.

- Kérem, gondolja át, hogyan számolta el! Ugye, amikor vitte a számlát, azt kifizették, ön pedig visszafizette a felvett előleget.

- Igen

- No, itt is ugyanaz történt, csak a visszafizetett előleg nem arra a napra, hanem vagy tíz nappal későbbre került be a kasszába.

-  Értem.

Ez volt a munkám, leegyszerűsítve,mert voltak nehéz esetek is. Néha a bonyolultságuk miatt, néha amiatt, hogy nagyon sok bizonylatot kellett átvizsgálni, és esetleg kigyűjteni.Meg aztán nem kis felelősséget jelentett: ha felületes voltam, nem vettem észre a cselt, amit a gyanúsított alkalmazott, vagy nem vettem észre azt a tényt, ami ártatlanságát bizonyíthatta. Éppen ezért volt szép ez a munka, nem volt unalmas, és változatos volt. minden ügy más volt. A bírósági szakvélemény-ismertetés volt a csúcs. ha akkor mindenki értette, és meg volt győzve, akkor  minőségi munkát végeztem.

Ide tartozik az is, hogy az irodánk Újvárosban volt, /ez Győr egyik városrésze/ és én minden reggel a termálfürdő mellett autóztam el.Ott már sokszor voltunk ezelőtt is, tudtam, hogy van egy 25 méteres úszómedence, sőt, Apukám jár is ide úszni délutánonként. Egyszer csak elkezdtem, és ez lett a napi program: reggel 7-kor nyitott az uszoda, 3/4 nyolckor kezdődött a munkaidőnk, de kicsit lehetett késni, és én minden reggel 7 előtt pár perccel már - a szokott társasággal együtt - vártam az ajtóban a nyitást, roham az öltözőbe, két perc múlva már a vízben voltunk, leúszni mellen 1000 m-t, szemben a falon az óra, egy rohamban tusolás, hajszárítás, öltözés, kocsival 1 perc az iroda, és kezdődhet a munka.Ezt úgy megszoktam, hogy soha nem hagytam ki az úszást. Legjobb volt télen: a medence a szabadban volt, egy víz-folyosó vezetett ki hozzá a zárt pihenő helyiségből, kint sötét volt még hét órakor, égtek a lámpák, és megvilágították az úszómedence mellett a havas fenyőket. Jó volt így kezdeni a munkanapot. Nagyon kedves társaságunk is kialakult itt, reggel 7 előtt, a nyitást várva szoktunk beszélgetni. Volt egy úr a társaságban, olyan velem-korú, akivel itt már köszönő-beszélő viszonyban voltunk, amikor egyszer az irodában a "lányok" / öt fő volt az iroda létszáma: a főnöknő, ketten szakértők, egy technikus, és egy gépírónő, mind nők/ elkezdtek izgatottan fésülködni, rúzsozni, stb.

- Mi van? - kérdeztem.

- Jön a Szájmon Templár!

Kiderült, hogy a rendőrségről a bűnügyi osztályvezető jön személyesen, egy komplikált ügyet hoz a főnöknőnek, és meg akarja vele beszélni. Eddig csak úgy, a kézbesítővel küldték az ügyeket, vagy legfeljebb a revizor hozta. És a lányok nem hiába nevezték így az urat, tényleg hasonlított egy kicsit. Mikor a főnöknőnél végzett, hozzánk is bejött, és legnagyobb meglepetésemre az uszodából ismert úr volt, aki természetesen ismerősként üdvözölt engem, amin nagyon meglepődtek a lányok, hiszen akkor még én ott viszonylag új voltam, és előtte még nem tudtam, ki a Szájmon Templár. Aztán elmondtuk, hogy az uszodából ismerjük egymást. Ennek még a későbbiek során lesz jelentősége, ezért írtam le ezt a kis epizódot. Nekem van egy halvány sejtésem, hogy a régi barátjával nem véletlenül ismerkedtem meg: egyetlen közös ismerősünk volt, a Szájmon Templár. De ez a történet még messze van, előtte még sok minden történik, csak győzzem leírni!

A munkám elkezdődött januárban, de a lakás nem ment olyan gyorsan Mindenáron cserét szerettem volna, mert az illetékmentes volt, a vétel-eladásnak pedig súlyos anyagi vonzata volt az illeték. És még egy probléma volt: garázsos lakást szerettem volna.Szüleimnél nagyon jó helyem volt,de azért meg kellett találnom a megoldást. Meg is találtam. Kétszobás lakás, bár panel volt, de csak három emeletes, a tóra nézett Szabadhegyen,/ez is egy győri városrész/ az öcsém lakásához  közel. A garázs alatta. Ha éppen nem akartam az Ubullal /az UB rendszámú Zsiguli/ menni, buszmegálló a bejáratunktól 50 méterre. A cserét is megoldottuk: ez volt a feltételem a vásárláshoz, hogy elcserélik az óvári lakásomra, és azt adják el, a vevőm megvolt rá, és így megúsztam az illetéket. Nem is tartott sokáig az egész, már nem emlékszem pontosan, de már márciusban biztos megvolt a lakás. Ebben azért vagyok biztos, mert azt tudom, hogy közvetlenül utána, áprilisban a szüleim is elcserélték a Baross úti, liftes, második emeleti, nagyon szép sarokszobás lakásukat egy kétszoba-hallos nádorvárosi panelra, amin mi az öcsémmel együtt ledöbbentünk, mind a ketten szerettük azt a lakást, mindketten megoldottuk volna szüleinknek helyette a panelt, ha arra vágytak, csak mi nem tudtunk róla, és én éppen akkor vettem panelt Győrben. Nekik is vehettem volna, a garázs árát nekik adom az értékkülönbözetre, ott, a város közepén nem is kellett volna kocsi, és boldog lettem volna a szép, kétszobás belvárosi lakásommal. Az igaz, hogy akkor a további költözések nem lettek volna egyszerűek, mert az tanácsi lakás volt, lehet, hogy akkor még mindig Győrött laknék, és egészen másképp alakul a további sorsom. Lehet, hogy minden úgy volt jó, ahogy történt.De azért még most is fájó szívvel gondolok vissza arra a lakásra, nemcsak én, öcsém is.

Ott tartok, hogy elrendeződött minden: az állásom, a lakásom, az uszoda, öcsém a szomszéd utcában, fiam főiskolás, aztán végez, Szombathelyre helyezik,  komolyan udvarol, már az esküvőjük időpontja is ki van tűzve, amikor én elkövetem életem legmeggondolatlanabb lépését: házasságot kötök egy három hónapja megismert úrral, két héttel fiam esküvője előtt. Nem is tudom, mi vitt rá erre a dologra, hiszen azért annyira nem voltam magányos, ott voltak a szüleim, öcsémék, a munkatársaim, az sem igaz, hogy a fiam hiányzott annyira. Az igaz, hogy baráti társaságom még nem alakult ki a városban, az uszodai társaság csak reggelre vonatkozott, sokat voltam egyedül, az úr nagyon vonzó megjelenésű volt, de azért ezt mégse kellett volna! Nem is nagyon értettük meg egymást, sok vitánk volt, és értelmetlenül féltékenykedett.

Volt egy olyan eset, hogy én meg akartam látogatni a fiamat Szombathelyen, ő nem akart jönni. Kocsival mentem vasárnap, és este én előbb értem haza, mint ő. Aztán valahogyan elmondta, hogy arra volt kíváncsi, hogy Szombathely, vagy Óvár felől jövök-e haza, és ő taxival lesbe állt az elágazásnál. Nagyon összevesztünk. Annyira, hogy én elmentem szüleimhez aludni. Másnap többször felhívtam az irodából - nem vette fel. Valahogyan féltem hazamenni, megkértem az öcsémet, jöjjön velem. Nagy meglepetésünkre kiderült - elköltözött  Pestre, a nagynénjéhez. Ebbe bele is nyugodtam, azt gondoltam, jobb is így. Aztán elkezdett telefonálgatni, de nem nagyon akartam békülni. Volt egy barátnőm Óváron, akinek nyaralója volt Óvártól 15 km-re, a Duna holtága mellett, szombaton hozzá mentem ki úgy, hogy vasárnapra is maradok. Szép szeptemberi este volt, kettesben a barátnőmmel ültünk a vízparton, nagy tüzet raktunk, beszélgettünk, amikor egyszer csak megjelent a férjem. Azt hitte, most kibékülünk, de én visszaküldtem a nénikéjéhez. És a telefonok csak jöttek, meg azért valami vonzalom  csak lehetett köztünk, mert egyszer csak eljutottam odáig, hogy meglátogatom Pesten. Azóta is, akárhányszor csak jöttem ki a metrótól a Fő utca felé, mindig az a jelenet jutott eszembe, amikor megláttam messziről tárt karokkal rohanni felém a magas, elegáns, jóképű, boldogságtól ragyogó arcú urat, akire aztán már nem tudtam haragudni. Ott a Duna-parton még bementünk   egy presszóba beszélgetni, aztán elvitt a nénikéjéhez, és megbeszéltük, hogy mikor költözik vissza. Ez úgy október végén lehetett. De az egészségével valami gond volt. Az igaz, hogy nem ivott, nem dohányzott - én cigarettáztam,  nem bánta - de kiderült, hogy ő már megitta, és elszívta azt a mennyiséget, ami egy embernek egy életre elég. Sokat járt orvoshoz, de nekem erről nem beszélt. Aztán januárban rosszul lett, mentőt hívtam, és a kórházban megtudtam, hogy ez a harmadik infarktusa.Még két napot élt. Az óbudai temetőben, a családi sírboltjukba temettük,nem messze az aranyos, fehérhajú nagymamám sírjától, és azóta ott van már a kedves nagynénim, és a férje is, akiknél annyit voltam a Szondy utcában, Fűzfőn, és a főiskolai évek alatt.

Megint magamra maradtam. Igaz, hogy ez a házasság csak 7 hónapig tartott, ebből is a nénikéjénél volt egy hónapot, de azért mégiscsak a férjem volt, az utolsó két hónapban már nem is veszekedtünk, talán még össze is szokhattunk volna. Csak róttam tovább magányos köreimet: uszoda, iroda, szüleim, haza, és megint csak egyedül. Sokszor bent maradtam az irodában tovább, mint a munkaidő tartott, mert nem volt miért hazamenni, nem várt senki. Fiamnak már volt lakása is Szombathelyen, igaz, hogy csak egy másfél szoba-hallos panel, de az is jó lakás, az Ubult megkapta, nekem volt egy kicsit újabb Ladám.  47 éves voltam. Más szórakozásom nem volt, mint kimentem néha Óvárra a barátnőmhöz, és az első férjem sírjához...

Május vége volt. Már csak egyedül én voltam bent az irodában, a parkra néző nyitott ablak előtt ültem, amikor bekopogott a ... szerelem. Van ilyen, hogy első látásra! Utólag megbeszéltük, hogy mindketten tudtuk, abban a pillanatban, ahogy megláttuk egymást! Jó lenne, ha le tudnám írni ezt az estét, de én ehhez kevés vagyok. Úgy három órát beszélgettünk, ezalatt szinte mindent megtudtunk egymásról, de az irodát már be kellett zárni, és az már magától értetődő volt, hogy hozzám indultunk haza. Az is, hogy  amikor már minden első vizit időtartamot túlléptünk, kettőnknek vetettem ágyat...

Másnap, munka után, amikor beléptünk az ajtómon, ránézett a névtáblámra, és csak annyit mondott:

- Leírtam a nevedet!

Nem lepődtem meg, őszintén feleltem:

-Én is!

Ezt a nevemet, amit ma is viselek: Káldyné Orbán Éva. Ez volt tulajdonképpen a "lánykérés", és a válasz rá, de ez már nálunk elintézett dolog volt abban a pillanatban, amikor megláttuk egymást, nem is kellett volna ennyire sem "megbeszélni". Annyira éreztük az összetartozást, azt, hogy megtaláltuk a másik felünket.Május volt, és miénk volt a tavasz, és a nyár, életem legizgalmasabb, legszebb, legromantikusabb szakasza.

Mi állandóan beszélgettünk, soha ki nem fogytunk a mondanivalóból egymás számára. Témánk volt sok, hiszen pontosan egyidősek voltunk, Sanyi is 1936-ban született.Persze, az életünket is elmeséltük egymásnak. Az ő élete sem volt unalmasabb, mint az enyém, ebből is lehetne egy regényt írni.

Ő tősgyökeres győri volt, a Káptalandombon laktak a szülei, és nővére.Négyen voltak testvérek, amikor megismerkedtünk, édesapja, és bátyja már nem élt. Érdekes, ő is jogász szeretett volna lenni, de a győri Tanárképzőben végzett. Életének két legfontosabb tényezője volt a zene, és a sport, ezen belül is a röplabda. Ehhez megvolt az alkata is: nagyon magas volt, 190 felett, és izmos, erős. Ehhez még hozzáteszem, hogy egy huszonéveskori fényképét láttam, azon pont olyan, mint Somogyvári Rudolf volt fiatalkorában, hullámos sűrű szőke hajjal. Amikor először dolgozni kezdett, úgy választotta meg a munkahelyét, hogy hol a legjobb a röplabdacsapat, és ez a Dózsa volt, így rendőrtiszt lett, és többszörös válogatott röplabdázó a Dózsában. Itt lett jóbarátja az általam régebben emlegetett Szájmon Templár, akit barátjaként csak Kocka-ként emlegetett, ez volt a csapatban a beceneve, a mindig gondosan kockára fésült haja miatt. Rendőrtisztként a jogot is elvégezte..Fiatalon megnősült, de akkor már rendőrtiszt volt, és rendőröknél nem volt szokás, mondhatni tilos volt az egyházi esküvő.Sanyinak sem lett volna igénye rá, mert családja sem volt vallásos, édesapja evangélikus, anyukája katolikus volt, Sanyi, ha kérdeztük, azt mondta, hogy ő evangélikus, annál is inkább, mert a nagybátyja volt Káldy Zoltán, a valamikori evangélikus elnök-püspök. Viszont falusi lányt vett el, és az anyósa a világból is kiszekálta volna, ha meg nem oldja az egyházi esküvőt. Megoldotta. A győri püspök személyes ismerőse volt, elintézte, hogy titokban, a lakásán összeadja őket. Az anyós megnyugodott, igen ám, de eldicsekedett vele a faluja papjának.Akkoriban sok inzultus érte a papokat, és ez a kedves atya egyszer odavágta valakinek a rendőrségen, hogy a rendőrtiszt hogyan kötött házasságot. Sanyi nem tagadta, ezzel befejeződött rendőrtiszti karrierje, és egy kicsit félbetört az élete is, mert addig hivatásának is érezte, amit csinált, ráadásul a Dózsában sem játszhatott. Házassága is felbomlott, a fiammal egyidős kislánya az anyjánál maradt, ő pedig Sopronban, az egyetemen dolgozott, és ott volt röplabdaedző is. Egy nagyon zűrös házassága volt Sopronban, el is váltak, újra összeházasodtak, megint elváltak, itt is maradt egy kislány az elvált feleségénél. A nézeteltéréseik részleteiről nem mesélt, viszont, nem egészen érthető logikával kitalálta bosszúból azt, hogy kiment a határsávba, és elfogatta magát a határőrökkel, tiltott hátárátlépés kísérletért. Ezért akkor komoly büntetés járt, a volt rendőrtisztnek még súlyosbítva, emiatt több évet töltött részint a szombathelyi, részint a győri börtönben. Még utólag sem tudta megmagyarázni, mi volt ebben a bosszú, és a logika, az biztos, hogy nem volt szándékában átlépni a határt, csak el akarta fogatni magát. Egyet elért: másodszorra végleg elvált a soproni feleségétől. A börtönévekről is mesélt: őt mindenhol szerették, megbecsülték, különleges bánásmódban részesült. Ezt el is hittem, mert egyszer meghívtuk ebédelni a volt szombathelyi börtönparancsnokot, akivel igazán barátilag beszélgettek, és a győri börtönparancsnokkal sokáig leveleztek, egyszer engem is bevitt hozzá, a börtönbe, hogy megismerjük egymást. A győri börtönben még zongorát is vettek, mert csak ez hiányzott neki, meg ő volt a rádióbemondó, meg a tanár úr, aki rendszeresen oktatói munkát végzett. A szabadulása után volt egy súlyos autóbalesete, egy mellékútról kivágódott eléje egy Zetor, olyan súlyosan megsérült, hogy az volt az orvosi vélemény, soha nem fog járni, tolókocsis lesz. De ő hihetetlen akaraterővel, és a kisportolt szervezetének köszönhetően lábraállt, úgy, hogy még a járásán se lehetett észrevenni, milyen súlyos volt a sérülése, csak rokkantnyugdíjas lett már 46 éves korában, és az orvosit nem kapta meg a jogosítványhoz, ami nagyon hiányzott neki.Ennél sokkal izgalmasabban, és részletesebben szokott mesélni az életéről, nekem is volt mindig mondanivalóm, így aztán mi soha nem hallgattunk, állandóan beszélgettünk, mindig volt elég témánk. Persze nem csak a múltról, mert a jelenünk sem volt soha unalmas.

Ezt a kis bemutatást ide közbeszúrtam, de történetünket a győri tavasz és nyárnál folytatom. Most már bezzeg nem túlóráztam, alig vártam, hogy kiléphessek az irodából, és már ott is volt értem, együtt töltöttünk minden szabad percünket. Legtöbbet a Dunán és a Rábán kajakoztunk, bár, mint utólag kiderült, ez elég kockázatos szórakozás volt, mert én addig talán kétszer ültem kajakban, sok évvel azelőtt, és mint bevallotta, ő se volt egy nagy kajakozó. De végigjártuk a Rábát, Rábcát, a Marcallal is próbálkoztunk, no meg a Dunát, szólt a kis magnón a Hair, és mi olyan, de olyan boldogok voltunk, hogy még csak fel se borultunk egyszer sem, pedig minden lehetőségünk megvolt hozzá. Sőt, néha még sikerült az is, hogy egyszerre értek a vízbe az evezők! Kipróbáltuk a gurulós kajakot is, de csak egyszer, mert azért ahhoz tényleg jobban kellett volna tudni evezni, de hát ebben nem is az evezés volt a lényeg! Azt is kitaláltuk, hogy egyformában járunk, bordó ingben, és sötétkék farmerben. Nem volt nálunk boldogabb ember, annál is inkább, mert fiam is kedvesen fogadta Sanyit, szüleim is nagyon gyorsan megszerették.Anyukájához is elvitt, bár egy kicsit félve. Jó pár hete ismertük már egymást, amikor végre eljutottunk oda, hogy délután bemutat az anyukájának. Még az utolsó pillanatban is azt mondta:ne menjünk! Én is idegesen szorongattam a virágcsokrot, a kettős Rába-hídnál találkoztunk, onnan gyalog mentünk fel a Káptalandombra, de kár volt félni! Mosolyogva, tárt karral jött felém egy olyan igazi nagyasszony, megpuszilt, és azt mondta:

- Hiszen én téged ismerlek!

Pedig dehogy ismert! Csak talán mindig engem képzelt a fia mellé. Ő a földszinti lakásban lakott, a felette levő lakásban a lánya, Sanyi nővére, akivel szintén gyorsan megtaláltuk a közös hangot. A fiammal egyidős kislánya is meglátogatott, neki is az a szőke oroszlánsörénye volt, mint az apjának fiatalkorában, csak az apjáé már hófehér, és felül eltűnt.

Minden olyan volt, mint a mesében, megtaláltuk a boldogságot, semmi akadály nem volt köztünk, de hát, mint a mesében, itt is közbe kellett jönni valakinek, a gonosz mostohának, vagy a vasorrú bábának, melyiknek nevezzem, aki el akarta rontani az örömünket?

Még csak egy hónapja ismertük egymást, amikor az irodavezetőnő behívott, és közölte, hogy tudomására jutott, hogy ismeretségben vagyok egy büntetett előéletű egyénnel, és felszólít, hogy szakítsam meg vele az ismeretséget, mert nálunk kötelező a feddhetetlenség. És persze gonosztevőnek festette le Sanyit. Én ugyan nem beszéltem róla, viszont  úgy látszik, nyilvánvaló volt, hogy össze fogunk házasodni. Újra elmondom: egy hónapja ismertük egymást. Ledöbbentem, de ott szóban kijelentettem , hogy NEM. Én biztos voltam kettőnk dolgában, de azért megtettem azt, hogy felkerestem a barátját, a már sokat emlegetett Szájmon  Templárt, a bűnügyi osztály akkori vezetőjét, elmondtam ezt neki, és azt, milyennek írta le nekem szeretett főnöknőm a szívem választottját. Megkérdeztem, mi az ő véleménye, mire azt mondta, hogy igaz, hogy Sanyi nem egy jámbor fiú, de engem is ismer annyira, hogy biztos abban, én "bírni fogok vele." Viszont a főnöknőm valóban megteheti, hogy kirúgat az állásomból.

Nemsokára egy jegyzőkönyvet vett fel a kedves főnöknőm, tanúkkal aláíratva, hogy én az ismeretség megszakítására vonatkozó utasításának ellentmondtam, nem tettem eleget, és ezt a jegyzőkönyvben is elismertem. Ezek után kaptam egy meghívót az igazságügy-minisztériumba, Madaras Attila államtitkártól, aki csak azt kérdezte tőlem, felmondok-e, vagy fegyelmileg küldjenek el. Felmondtam. De szívből megutáltam ezt a környezetet, ezt az egész piszok "igazságügyet", azt hiszem, nem is szerettem volna ott dolgozni tovább.Meg tulajdonképpen nagy jót is tettek velünk, hiszen ezzel szinte összekötöztek bennünket. Mert bizony az egy hónapos ismeretségekből nem mindig lesznek házasságok, még száz lehetőségünk lett volna szakítani, apróságokon összeveszni, de ezek után ilyesmi már nem történhetett. Júliusban már nem volt állásom. Két helyen próbálkoztam Győrben, a második helyen megsúgták, hogy kár próbálkoznom, hosszú kéz nyúl utánam.

Nem adtam volna fel ilyen könnyen, itt Sanyi segített megoldani a helyzetet. Fiam akkor már Szombathelyen élt, feleségestül, és mi többször lementünk meglátogatni, aztán hazafelé nekem mindig kijöttek a könnyeim. Rákérdezett, hogy miért akarok én Győrben élni, miért nem Szombathelyen? Telefonáltam a menyemnek, ő feladott egy hirdetést, és augusztus elsejétől a Szombathelyi  Élelmiszer Kisker Vállalatnál lettem pénzügyi-számviteli osztályvezető. Ideiglenesen fiamnál laktam, és Sanyi feladata lett volna, hogy a győri lakásainkat eladja. Egy hétig bírta, aztán, amikor hazamentem hét végén, mindenáron jönni akart ő is. Kénytelenek voltunk kivenni egy albérleti szobát, amíg a lakáseladás-vétel le nem bonyolódik.Ez már hányadik lakásom? Jobb nem is számolni, lesz még néhány!

Az albérleti szoba nem egy vonzó otthon, így aztán a szabadidőnket - még mindig nyár volt, a mi első nyarunk! - leginkább sétálással töltöttük, ismerkedtünk a várossal, és az eladó lakásokkal. Épp a Főtéren sétáltunk, amikor valamelyikünk bedobta, hogy nem lehet ám csak úgy bemenni a tanácsra és házasságot kötni, hanem van valamennyi várakozási idő, be kell jelentkezni. Erre be is mentünk bejelentkezni, de időpontot nem mondtunk, úgy gondoltuk, majd, ha meglesz a lakás, hiszen egyikünknek sem volt sürgős, mindketten kötöttünk már néhány házasságot, hát ráértünk volna még egy kicsit. Meg aztán még csak augusztus volt, 3 hónapja ismertük egymást.

Szeptember lett, és mi megint bementünk megkérdezni, mikor lehet legkorábban az esküvőnk. Szept 29. Rendben, az szerda, reggel korán legyen, mert akkor megyünk nászútra - Győrbe. Ott legalább vannak lakásaink.

Szerdán reggel fél 9-kor megjelentünk a tanácson öten, egyenruhában: bordó ingben, sötétkék farmerban. Sanyi tanúja Zsuzsika volt, a lánya, az én tanúm a menyem, a fotós a fiam. Zenének csak az Adagiót kértük.Ez volt a legszebb esküvőm.

2 komment

Hetvenkedni még csak lehet.... Élettörténetem:Mosonmagyaróvár

2012.07.01. 19:15 Mitchelle

Gondolkodtam azon, hogy ennek a résznek több alcímet adok, mert 20 év egyfolytában egy egész regény lesz, de nem baj. Unalmas nem lesz, az életemre sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy unalmas.

Ott tartok, hogy 23 éves vagyok, megszületett a fiam, már 3 hónapos, amikor kaptunk egy szolgálati lakást, illetve házat. Nagyon picike ház volt: csendes kis utcában kis kertecskében kis házikó: udvarról nyíló konyha, a konyhából nyíló szobácska, és éléskamra. Ennyi. Vízvezeték nincs, kút az udvaron. Cserépkályha. Munkahelyünk a Várban, olyan másfél-két km gyalog. Egy kicsit csalódottak voltunk, de még mindig jobb volt, mint kijárni Győrből, és Anyuéknál lakni, mert az ő lakásukat se két családra tervezték.Az sem volt közömbös, hogy most kezdtük meg tulajdonképpen a saját életünket Lalival, eddig szüleimmel laktunk együtt, nem volt saját lakásunk.

Most jöttem rá, hogy a Kemenesmihályfán kapott első konyhabútoromat nem adtuk el, sőt, a smirglizős tűzhelyet sem, mert ezekkel rendeztük be ezt a kis házat. Máig sem bírom elképzelni, hogy ez hogyan fért el szüleim győri lakásában, pedig csak ott lehetett eddig, ha itt megvolt. Az a zöld-krémszínű konyhabútor, amire a velem egyidősek emlékeznek, hiszen csak az az egy fajta létezett akkor.

Első feladat volt, hogy fiamat bölcsődében helyezzük el, mert lejárt a szülési szabadság, a három hónap, már kivettem hozzá az éves szabadságomat is, kezdeni kellett a munkát. Nem ám úgy, mint 3 évvel ezelőtt, kemenesmihályfai fiatalasszony koromban, amikor még nem tudtam, mi az, hogy munka! De gond volt: A bölcsődékbe valami járvány miatt nem volt felvétel, azt ajánlották, keressünk helyet magánháznál, többet is ajánlottak.Megnéztem, volt, amit csak kívülről, és már vissza is riadtam, volt, ahova ugyan bementem, de a fiamat nem vittem be, olyanok voltak a körülmények. A gyermekorvosi rendelő várószobájában meséltem ezt, ahol meghallotta  Gabi néni, egy kedves védőnő, és azt mondta, ő tud egy helyet, de ne mondjam meg, hogy ő ajánlotta.Nagyon jó helyen volt, a Fő utcán, közel a Várhoz, ahol dolgoztunk, és nekünk útba esett jövet-menet. Már kívülről látszott, hogy itt lenne az igazi jó helye fiamnak, aki a mélykocsiban aludt, amikor becsengettem. Kedves, nálam kicsit idősebb, intelligens nő nyitott ajtót, elmondtam gyorsan, hogy hallottam, hogy valamikor ők neveltek kisgyereket, én pedig nagyon nehéz helyzetben lennék, ha fiamat nem tudnám elhelyezni a bölcsőde helyett. Behívott a szüleihez, kedves őszhajú néni, jóhumorú bácsi, de azt mondták, hogy az már régen volt, hogy ők kisgyereket neveltek, nem volt mostanában ilyen szándékuk. Nem mertem Gabi nénire hivatkozni, de azt kértem, engedjék meg, hogy behozzam a fiamat egy kicsit, mert már elég régen úton vagyok vele, tisztába is kéne már tenni. Nagyon kedvesek voltak, persze, hozzam csak be, közben megjött a 14 éves lányuk is, és én behoztam a 3 hónapos Bandikát. Kár, hogy akkor még nem volt színes fotó, megpróbálom leírni. Kék kocsipaplan, vékony áttört csipke huzatban, ezzel fogtam át, kék teddy-beer kapucnis kabátka, szőke haj, mosolygó száj, sötétkék szemek: csupa báj volt, mindenkire mosolygott, nevetett. A lányok, az idősebb, akiről közben kiderült, hogy magyar-történelem szakos tanár, és a kisebb lány is, egyfolytában mondták:

- Anyu, tartsuk meg! Olyan aranyos, tartsuk meg!

Ennél nagyobb szerencsénk nem lehetett volna, se nekünk, a szülőknek, se Bandikánknak. Megtartották. Annyira, hogy onnan érettségizett. Senkinek annyi hálával nem tartoztam az életben, mint ennek az idős házaspárnak: szó szerint felnevelték a fiamat. Nekem nem kellett soha tanulnom a fiammal, mert mire letelt a munkaidőm, és mehettem érte, már a tanulással készen voltak, a tanárnő ellenőrizte és segítette. Szeretettel gondoskodtak róla, ha kicsit beteg volt néha, egy kis meghűléssel is vihettem, jobban vigyáztak rá, mintha a valódi nagyszülők lennének.Ráadásul annyit fizettem náluk, mintha bölcsődébe, óvodába, napközibe járna, soha nem vágtak meg, mindig nekem kellett mondanom, hogy most már emelni kellene. Olyan is volt, hogy elmentünk 2 hétre szakszervezeti beutalóval télen Mátrafüredre, igaz, hogy akkor már iskolás volt, de ott volt náluk addig is. Bármikor megtehettük, hogy ha valahova el akartunk menni, Bandika náluk lehetett. Éppúgy szerették, mint saját gyerekeiket. Ennél jobb nem történhetett volna velünk, mert fiam addig is otthon volt, míg mi dolgoztunk. Az is nagyon jó volt, hogy közel laktak a munkahelyünkhöz: járt naponta 2x 3/4 óra szoptatási idő, biciklivel 5 perc alatt ott voltam, így nem kellett idő előtt elválasztanom. Máig is hálával gondolok ezért Cicusra, Bandika nevezte el így: az Icát még nem tudta kimondani, de a cicát igen, így rajta is maradt Ica nénin a Cicus. Nemcsak fiam, mi is nagyon megszerettük az egész családot, igazi hozzátartozóinknak éreztük őket mindig. Aztán persze az is kiderült, hogy Gabi néni, a védőnő, aki ajánlotta őket, a szomszédjuk.

A munkahelyünk, a Lajta-Hansági Állami Gazdaság irodája ideiglenesen a Várban volt, itt volt a Mezőgazdasági Akadémia is. Étkezni az Akadémia menzáján lehetett. Igazán hálás voltam ennek a menzakosztnak, mert szülés után, szoptatás alatt nem igen fogytak rólam a kilók, de aztán megindultak: 76 kiló voltam februárban, és nyárra 59, pedig nem csináltam mást,csak annyit, hogy reggelire - vacsorára egy kifli valamivel, és délben a menza.

A munkámnak nagyon örültem, mert megint leíró-könyvelő lehettem,  amit már Apu mellett megszerettem, Lali kontírozó könyvelő maradt. Az én munkámban történt annyi változás, hogy hamarosan Astra könyvelőgépeket kaptunk, ami nekem nagyon tetszett, nagyon örültem neki,csak az nem tetszett, hogy ha már gép végzi a könyvelést, miért kell a kartonokat kézzel összeadni, és kiegyenlegezni. Addig-addig gondolkoztam, próbálkoztam, míg ezt meg nem oldottam. A minisztériumból jött le betanítani egy osztályvezető, aki látva, mennyire értek hozzá, és mennyire lelkesedek, megmagyarázta, mi és hogyan irányítja a gép működését, aztán már csak apróra ki kellett dolgoznom, hogy melyik lovast, hova helyezzem, hogy elvégezze a gép a kívánt műveleteket, aztán sikerült, és megvolt az örömem: a főkönyvi kivonat készítéséhez nem kellett összeadni és egyenlegezni a kartonokat, ez már megvolt rajtuk, csak be kellett írni a gépbe, és már kész is volt a kivonat. Hibakereséssel sem kellett időt tölteni, sokkal könnyebb, gyorsabb lett a munkánk. Csak ez nem tartott sokáig, mert hamarosan áthelyeztek pénzügyi előadónak, aminek csak azért örültem, mert kicsi több lett a fizetésem.

Egy gondolat viszont bántott bennünket: hogy nincs érettségink. Igaz, hogy Lali már mérlegképes könyvelő volt, és is szereztem egy képesített könyvelői oklevelet, de azért megmaradt a vágyunk: Lali jogász szeretett volna lenni, én a Számviteli Főiskolára vágytam, csak ezzel más baj is volt, nemcsak az, hogy érettségim nem volt: megszűnt négy éve, 1956-ban.

Minden nap ott mentünk el a Fő utcán, a gimnázium előtt. Egyszer csak nagyot gondoltunk: vittük a félbemaradt bizonyítványainkat, hogy beiratkozunk levelező tagozatra. Az igazgató nagyon kedves volt, először az én bizonyítványomat látta, amiben elsőben még kitűnő voltam, utána megnézte Laliét és azt mondta, neki meg kell kérdeznie a Nagy Lajos gimnáziumtól, miért csapták ki, addig nem veheti fel. Meg is jött a válasz: államellenes megmozdulásban vett részt. Erre azt mondta az igazgató, hogy ezzel nem veheti fel nyilvános levelező tanulónak, de felveheti magántanulónak, és ha egy évet elvégzett magántanulóként, lehet nyilvános levelező tanuló. Engem meg felvesz levelezőre, hetenként  egyszer vannak az előadások 4-9-ig, Lali járjon velem az előadásokra, de ne mondja el senkinek, hogy ő magántanuló, aztán már a negyedikbe minden rendben lesz.

Szó szerint fel volt adva nekünk a lecke: fiunk egy éves volt, mi nem jártunk iskolában már sok éve, ráadásul Lali humán tagozatra járt, tanult latint, de nem tanult kémiát, itt meg már két kemény éven túl voltak a többiek kémiából. Nekem kellett a két évet bepótoltatni vele szinte észrevétlenül, mert tán annyit tudott kémiából, hogy H2O. Bizony, amikor munkába mentünk reggel, meg jöttünk haza délután, a kénsavgyártásról, és hasonló jókról ment a beszélgetés, de sikerült: annak ellenére, hogy az előző két évet a többiek most végezték, harmadikban és negyedikben csak két kitűnő volt az osztályban:mi ketten. De ebben kemény munkánk feküdt! És komoly segítségünk is volt hozzá: Cicus 14 éves kislánya szokott csütörtökönként, amikor nekünk tanítás volt, hazajönni Bandikával, lefektette, és megvárt minket. Aztán Lalinak még vissza kellett kísérnie, mert nem engedhettük, hogy ilyen későm egyedül mászkáljon. És volt egy kollégánk, egy fiatalember, aki néha megtette, hogy ő hozta haza a fiúnkat - na , őt nem kellett hazakísérni. És két év múlva kezünkben volt az úgy áhított érettségi bizonyítvány.

Egy kicsit azért mesélnék az érettségiről. Mi nagyon jók voltunk matekból, én különösen nagyon szerettem a nehéz, szép levezetéseket, például a gömbfelszínt. Az úgy volt, hogy egyszer órán a tanár elkezdte, éppen a végére ért, amikor vége volt az órának, csengettek, de nem jött ki az eredmény, az r2xPi . A tanár égett, és mondta, hogy majd a következő órán. Nekem nagyon tetszett, otthon átvettem, a könyvben is megvolt, megértettem, megjegyeztem, a következő matek óra előtt a táblán gyorsan levezettem, .így még az osztály is megértette.  Aztán érettségi tétel lett belőle, és azon izgult a bizottság, hogy ki fogja kihúzni, mert az megbukik. Mi ketten tudtuk. Én húztam előbb - na , mit húztam? Pitagoraszt! El is nevettem magamat és pofátlanul megkérdeztem, nem lehet-e kicserélni a gömbfelszínre? Nem lehetett, de az osztály megúszta, Lali húzta a gömbfelszínt!

Az érettségi után egyértelmű volt, hogy Lali megy jogra, az Eötvösre. Heteken belül volt a felvételi, de letörve jött haza: 1200-an felvételiztek, és ő nem látott esélyt sem arra, hogy felveszik. Nem is vették fel.Viszont augusztus közepén olvastam a Magyar Közlönyben, hogy újra indul a Számviteli Főiskola, felvételi szept. 15, matek-történelem. Én viszont tudtam, hogy fel fognak venni, pedig alig egy hónapom volt készülni.

Este 6 körül szoktunk hazaérni, akkor vacsora készítés, étkezés, fürdetés, Bandika elaltatása, mosogatás, egyéb házimunka, jó, ha 8 órakor a könyvek mellé kerültem. Valamit azért elmesélek a házasságunkról. Mindketten konzervatív családi környezetben nőttünk fel: a férfi a családfő, az eltartó, a főnök, a pénzkereső munka az övé, az asszonyé a háztartás, a gyerek.Azzal a különbséggel, hogy Anyu mellett azért 14 éves koromig volt mindig cselédlány, még Gotthárdon is, ahol Apu csak kistisztviselő volt a Városházán. Ez így indult nálunk is Mihályfán. én nem dolgoztam, otthon voltam, világos, hogy azt a minimális házimunkát elvégeztem, ami ott volt.Itt Óváron , változott a helyzet: én is dolgoztam, és én is tanultam. De ez nem változtatott a berögződött szokásokon: a házimunka rám maradt, sőt, még a kiskert is,  ahol azért a veteményes nem volt olyan kicsi. 

Lali egyetlen házimunkát végzett nagyon lelkesen, és aktívan: rendszeresen kirakta az összes cipőjét, szépen, sorba, aztán a cipőtisztító eszközeit, és elkezdődött a szertartás: a saját cipőit ragyogóra fényesítette, majd szépen sorba rakta a szekrényben.Egyébként nagyon pedáns volt: tőlem megkövetelte, hogy az általam vasalt fehér ingeket - rendszerint abban járt - egyformára hajtogatva, elvágólag helyezzem el a szekrényében. De egyéb házimunkában nem jeleskedett.

Egyszer mentünk valahova, vasárnap, hárman. Bandika már olyan 2-3 éves lehetett, mert a sportkocsiban vittük. Természetesen az én dolgom volt Bandikát felöltöztetni, magamnak elkészülni, ő állt az ajtóban, nézte, és türelmetlenül várt. Már nagyon ideges voltam. Aztán, mikor már kint a kiskaput zárta utánunk, még tetézte, mert azt mondta: 

- Most állj meg egy kicsit, és nézd meg, az én cipőm milyen fényes, és a tiéd még lehet, hogy sáros is. Így kell kinézni egy cipőnek, mint az enyém!

Ezt pont jókor mondta! Azt válaszoltam:

- Teljesen igazad van! De nézd meg, rajtad ragyogó fehér ing van, és Bandikán is. Én mostam és vasaltam. Ebédeltél: én főztem, és mosogattam utána. Tiszta a lakás, én takarítottam ki. A kiskertet is én tartom rendben. Ezentúl úgy lesz, hogy amikor a saját cipőidet tisztítod, mindhármunkét odarakod, és mindenkié ragyogó tiszta lesz. És amíg nekem van házimunkám, addig te is keresel magadnak, vagy a lakásban, vagy a kertben, ha nem találsz, majd megmondom, mit kell csinálnod.  Ha nem így lesz, én is annyi házimunkát fogok végezni, mint te, aztán megnézheted, mikor lesz tiszta inged, meg vasárnapi ebéded.

Elgondolkodott, és belátta, igazam van. Onnantól, ha nem is a kívánt mértékben, de azért segített valamit a házimunkában, és a cipőink tényleg ragyogtak mindig. Azóta sem pucolok cipőt, pedig ő már régen nem tisztítja, de a cipőpucoló készletét nagy tisztelettel őrizzük azóta is a fiammal, bár nem használjuk.

Az ilyen kis összetűzéseket leszámítva szépen, harmonikusan éltünk, örültünk egymásnak, a fiúnknak, még a kis háznak is,A lehetőségekhez képest még  egy kis luxust is megengedhettünk magunknak. Például a gazdaságból minden  nap kaptunk egy liter 4,3 zsírtartalmú tejet, Ennek mindig vastagon feljött a "színe", amit én mindig leszedtem, és felvertem , így a fiúk minden reggel tejszínhabos kakaót kaptak. Én csak a nyers tejet szerettem, még most is az a reggelim. Televíziót is igen korán, 1960-ban, a római olimpiára vettünk, de az még valami nagyon primitív szerkentyű volt, szinte élvezhetetlen képet adott, és állandóan malomkereket kellett cserélni benne. Belülről sokat láttam, mert sokszor nyitotta ki a szerelő, emlékszem a csövekre, amit még ügyvitelszervezésből is tanultunk, mint a számítógép alap alkatrészét. Hol vagyunk ma már ettől!

Még itt laktunk, amikor kaptunk egy szakszervezeti beutalót egy aldunai hajóútra. Ez igen nagy élmény volt. Már nem emlékszem a hajó nevére, de, bár nem óceánjáró méretű volt, szép, nagy haló volt, sok kabin, nagy étterem, a fedélzeten nyugágyak. Szép utazás volt: Szabadkán, Újvidéken és Belgrádban is kikötöttünk, bejártuk a városokat, Orsováig mentünk le, és volt egy emlékezetes, romantikus sétánk Herkulesfürdőn. De maga a hajóút is élmény volt, az Aranyemberből ismert útvonal, a Vaskapu, a Babagáj szikla, és még sorolhatnám. A fiunkat ekkor a szüleim kapták meg, ők is többször unokáztak, olyan is volt, hogy elvitték magukkal, amikor 2 hétig voltak Hévízen.

Visszatérek a felvételihez. Anyaga  bőséges volt: átvette a gimnázium teljes tananyagát, nemcsak az utolsó két évet. Matekot nem kellett tanulnom, ott egymásra épültek az ismeretek, az első két év anyagát is tudni kellett ahhoz, hogy a harmadik-negyedik év anyaga érthető legyen, tehát a matekkal nem is foglalkoztam. Viszont a történelem! Olyan témák, amik eddig szóba se kerültek, pl. a kínai forradalom. Próbáltam szorgalmasan tanulni, de bizony az első oldalakon elaludtam. Tudtam, hogy ez így nem mehet, ittam a kávét, de hiába. Azon kezdtem gondolkodni, a férjem miért nem alszik el? Mert ő cigarettázik! Rágyújtottam, de hiába, csak köhögtem tőle, és az álmosság maradt. Csak arra nem gondoltam, azért vagyok álmos, mert már elfáradtam a házimunkában, amit nagyrészt egyedül csináltam. Csak a cigarettában bíztam, másnap az irodában kitettem magam elé hármat azzal, hogy itt el kell szívnom, hogy este tudjak cigarettázni, és tanulni.  Hülye gondolat volt: a cigarettára nagyon gyorsan rászoktam, 43 évig szívtam, 7 éve szoktam le róla, de tanulni továbbra se nagyon tudtam este.( Most veszem észre: amiket most írok, éppen ötven éve, fél évszázada történtek!.)

Én aztán úgy döntöttem, hogy csak azokat a témákat veszem át, ami új, amit most, az utolsó két évben tanultam, azt nem. Olyan, hogy szabadságharc, vagy francia forradalom, szóba se jöhetett, nem volt rá idő.Na, és mit húztam a felvételin? A szabadságharcot. A matekon már túl voltam, nagyon jól sikerült, azzal kezdtem bele a szabadságharcba, hogy nagy baj nem lehet, igaz, hogy nem tanultam mostanában, de erről sokat lehet beszélni.Nagy lendülettel adtam elő a pákozdi csatát,  Jellasics futását, nagy hozzáértéssel ecseteltem azt a hadvezetési hibát, hogy megálltunk a Lajtánál, pedig most kellett volna egy rohammal Bécset is bevenni, és eldőlt volna a szabadságharc, megvan a győzelem. Mire a tanár:

- Jó, jó, de mi történt azután, hogy megálltunk a Lajtánál?

Én ekkorra már azt hittem, túl vagyok a feleleten, hiszen már annyit beszéltem, és olyan okosakat! Na, mi is történhetett, hiszen nem maradtunk ott állva, ezt tudnám, hiszen ott lakom. Szabadságharc - mi is történhetett? Hát persze!

- Indult egy új hadjárat!

- Hova?

Jó kérdés volt, leesett a tantusz! Hát persze, megvan!

- A felvidéki hadjárat!

Most már igazán azt gondoltam, vége a vallatásnak, de nem!

- És ott mi történt?

Itt már nem jutott eszembe semmi értelmes, úgy látszik, kimerültem. de azért kinyögtem, hiszen hadjárat, mi is történhetett?

- Volt ott egy nagy csata.

- Hol?

Itt már végleg becsődöltem, valami olyat nyökögtem, hogy olyan furcsa neve van, nem jut eszembe.

- Hallott a branyiszkói csatáról?

- Igen, persze, a branyiszkói csata! 

Mégse mondhattam, hogy erről még soha az életben! Még mindig nem volt vége a kérdéseknek:

-És ott mi történt?

Csata. Mi történhetett egy csatában? Vagy győztünk, vagy vesztettünk, döntetlen nem szokott lenni. Magyarok vagyunk! Megtippeltem:

- Győztünk!

- Nem! Vesztettünk.

De azért felvettek. A branyiszkói csatával azóta sem foglalkoztam, de most, hogy annyiszor leírtam, mégiscsak betettem a gugli keresőbe, és mit ad isten, azt írja, hogy Guyon Richárd fényes győzelme volt. Ha én ezt tudom akkor! De persze a tanár sem jól tudta, vagy a gugli, viszont ennek most nem fogok utána járni, lényeg hogy felvettek.

A főiskola most indult újra, 6 év szünet után. Épülete nem volt, a Mester utcában, az I.István Gimnázium dísztermében volt az ünnepélyes megnyitó, Timár Mátyás pénzügyminiszter tartotta, és az ígérte, mire négy év múlva befejezzük, már nem Felsőfokú Pénzügyi és Számviteli Szakiskola, hanem Számviteli Főiskola lesz a neve, lesz épülete, csak addig bírjuk ki, mert az előadások ott lesznek, ahol éppen helyet kapunk. Az első év nagyrészt itt, a Mester utcában volt, de aztán mi a Pénzügyminisztériumtól a Benczúr utcai Pártfőiskoláig, az Üllői út végén a Pénzverde kultúrházáig mindenhova jártunk, méghozzá úgy, hogy volt olyan nap, amikor két helyszínre. De legalább megismertem Budapestet. Eddig sem volt ismeretlen, hiszen sokat voltunk nagymamámnál, nagynénimnél Óbudán, de ez volt most az igazi,  egyedül járni a várost. Havonta egyszer kellett felmenni 2 napra, ilyenkor nagynéniméknél aludtam.

Igaz, hogy a főiskola hosszú ideig, hét évig tartott, de ezt most itt egyfolytában mesélem el. Azért tartott 7 évig, mert még négy év múlva, az államvizsgakor sem voltunk főiskola, a miniszteri ígéret ellenére sem, és csak két év múlva kaptunk egy értesítést, hogy aki főiskolai oklevelet akar, még egy évet rá kell hallgatnia, de most már a főiskola új épületében, a Fogarasi úton. Én akartam, ezt még rátettem, így lett 7 év alatt főiskolai végzettségem.

A színvonalamat itt is tartottam, azt, hogy nekem jár az ötös. Igaz, hogy sok szerencsével, meg azzal értem el, hogy ha vizsgáznom kellett, még az is eszembe jutott, amit sosem hallottam, mert persze arra soha nem volt időm, hogy mindent megtanuljak, még arra sem, hogy mindent elolvassak, de mindig kivágtam magamat valahogyan. Egy-két sztorit elmondanék.

Az első év végén 2 szigorlat, 5 kollokvium 2 nap alatt. Akik akartak, előbb is vizsgázhattak, de én csak egyszer utaztam fel  a 2 napra. Volt egy évfolyamtársnőm, aki Budán lakott, és meghívott, hogy náluk alhatok, mert a férje éppen úton volt, így az első nap estéjén nála aludtam, a férje ágyában, és elalvás előtt beszélgettünk. Elmondta, hogy ő gazdaságföldrajzból már levizsgázott, hármast kapott, de túl van rajta, a kőolajat kapta. Átgondoltam:én erről egy szót sem tudok. Megkértem, mondja el, mi volt a felelete. Elmondta. Másnap én is ezt húztam. Ötös. Hogyan csináltam? Jól kiszíneztem azt a keveset, ami előző estéről megmaradt, meg persze pontosan tudtam, meg tudtam mutatni egyből, hol van Ploesti, és a többi ötös már ott volt az indexben, a tanár látta, hogy nekem jár az ötös.

Jog. Ebből muszáj volt elolvasni az anyagot legalább egyszer, másképp nem ment. A többiek már vizsgáztak, én beültem egy üres terembe, és azt mondtam, addig nem megyek be, míg végig nem olvasom a könyvet. Már csak pár oldal volt hátra, mondták, hogy már csak engem vár a prof. Mondtam, most már végigolvasom. Az utolsó 3 oldal volt a tételem, ötös. Itt mesélem el, hogy 12 évvel később, az okleves könyvvizsgálói tanfolyamon szintén vizsgáznom kellett jogból, de akkor már pofátlan voltam: három tárgyból  elfogadták az államvizsga jegyeit, abból már nem kellett vizsgáznom, be volt írva előre az ötös. Az első vizsga volt a jog, de én ki sem nyitottam még a könyvet, és eljött a vizsga időpontja. Gondolkodtam, mit tegyek? Ha nem megyek el, u.v. Ha elmegyek, kétesélyes, vagy u.v., vagy nem  Elmentem. Nagyon koncentrálva a 12 évvel ezelőttiekre, azért mondtam valamit. Amikor beírták már a kettest, azt mondta a vizsgabizottság elnöke -sosem felejtem el -:

-Asszonyom, maga nagyom értelmes, de ilyen keveset nem illik tanulni!

Államvizsga.Már csak 12-en voltunk a tagozaton. Négy tárgy plusz szakdolgozat. A szakdolgozat osztályzata volt meg előbb, ötös. A többi tárgy: pénzügy, ügyvitelszervezés, számvitel és politikai gazdaságtan. Az első hárommal semmi gond, de a polgazd! Csak az első két évben tanultuk, utána tudományos szocializmus, és filozófia volt helyette, ki emlékezett már a két évvel ezelőtti anyagra. Szerencsére sikerült elcsennünk a tételeket, tanárral kidolgoztattuk, minden tétel a és b részből állt, egy-egy oldal lett kidolgozva mindegyik, így át lehetett venni. Igen ám, de egy héttel az államvizsga előtt megváltoztatták a tételeket. Megint elcsentük, de már nem volt idő semmire. Én csak annyit csináltam, hogy megnéztem, az új tételeknél egyik megvan-e a régiek között, mert azt mondtam, ha az egyiket tudom, átmentem. De volt egy tétel, a 12.-es, ahol új volt az a is, a b is. Utánakerestem az anyagban, de semmit nem találtam. Megkérdeztem a párttitkárunkat, kinevetett. Megpróbáltam az Akadémia polgazd tanárát megkérdezni, nem  volt itthon. Ennél többet nem tehettem.

A négy tárgyból egy napon volt az államvizsga. Én az utolsó előtti voltam a névsorban, a 12-ből. Polgazd volt az utolsó tárgy. A vizsgabizottság is 12 tagú volt, amire a 3 tárgyból levizsgáztunk, már tudtuk nagyjából, hogy ki kicsoda. Pl aki átvette, és beírta a húzott tételt valahova, polgazd szakos tanárnő volt a közgázon. Álltunk az ajtóban, már majdnem én következtem, amikor kijött ez a tanárnő, meglátott, odajött hozzám, és azt kérdezte, meglesz-e polgazdból is az ötös, mert egyedül nekem van eddig mindenből ötösöm, és most már szorít nekem. Itt jött a mentőötlet. Megkérdeztem, segítene-e nekem ebben. Csodálkozva kérdezte, hogyan tudna ő most segíteni. Kértem, mondja meg, miről kell beszélni a 12/a kérdésben. Megmondta. Vérszemet kaptam, megkérdeztem a b-t is, aztán ő visszament, én bementem, kihúztam ezt a tételt, és odaadtam neki, hogy írja be. Láttam, hogyan megy ki a vér az arcából. A b tételre még mindig emlékszem: Az értéktörvény érvényesülése a szocialista mezőgazdaságban. Hát aki valaha tanult polgazdot, rájön, hogy ez egy olyan kifacsart tétel volt, amit tényleg nehéz volt megfogni. De én nyeregben voltam, hisz az előbb mondta el a tanárnő, és én ittam a szavait, mindenre emlékeztem, meg azért tudtam már valamit hozzátenni is, ha már megmondták, miről, hogyan kell itt beszélni. Szuper feleletet vágtam ki, tudtam, hogy megvan az utolsó ötös is. A bizottsági tagok még tehettek fel kérdéseket, volt a bizottságban egy miniszterhelyettes, Soós Gábor, akinek szerintem nem sok fogalma volt a polgazd anyagról, de talált egy témába vágó kérdést, azt kérdezte, mi az abszolút földjáradék. Én majdnem elnevettem magamat, mert akkor mentek az "abszolút" viccek, és erre azt kellett volna válaszolnom, hogy ezt az abszolút viccet nem ismerem, de volt erőm, és megválaszoltam a gyenguska kérdést. Vizsga után odajött a tanárnő megint, elmondta, hogy vele ilyen még nem történt, el sem hiszi, hogy pont azt kérdeztem meg tőle, ami a tételem volt. Elmondtam neki az abszolút viccet, jót nevetett, azt mondta, akkor már megvolt az ötös, nyugodtan mondhattam volna , hogy ezt az abszolút viccet nem ismerem.

Amikor 3 évvel később még ráhallgattam azt az egy évet, már nem vettem komolyra az egészet. Vizsgák előtt átnéztem az anyagot, így meglett az összes vizsga, de ez már nem számított bele az oklevélbe,  azt az előző államvizsga alapján adták ki. Meglett a vágyam, a Pénzügyi és Számviteli Főiskola oklevele.

Ezalatt a 7 év alatt azért történtek velünk dolgok.A legnagyszerűbb: nem sokáig laktunk a komfortmentes kisházban, kaptunk az állami gazdaságtól egy igazi, valódi, két szoba-hálófülkés, két erkélyes,  II. emeleti szolgálati lakást a gazdaság "2 emelet boldogság"-nak csúfolt 6 ilyen, és 3 garzont tartalmazó házában.Az egyik garzonban a hansági barátnőm, Éva lakott, a többi lakásban is mind kollégák, családjukkal. Nagy öröm volt ez, itt végre volt víz, és fürdőszoba, csak az volt a bánatom, hogy a smirglizős tűzhelytől még egy évig nem tudtam megszabadulni, mert előbb meg kellett kapni a kiutalást a gázpalackra, és csak kicsi, kétlángos gáztűzhelyre kaptunk hozzá kiutalást. De már ezzel is nagyon boldog voltam, a gáztűzhelyet nem a belső sarokba tettem, ahol a tűzhely volt, hanem az átellenes sarokba, a kamraajtó, és az ablak közé. Ez volt a szerencsém!  A tűzhely kéménynyílása elé helyeztük azt a zöld-krémszínű konyhaszekrényt úgy, hogy előzőleg Lali a kéménylyukat újságpapírral jó szorosan betömködte, és egy vastag kartonlapot szegezett eléje, majd a szekrényt szorosan hozzáállítottuk. Ez így rendben is volt hosszú ideig.

Egy őszi estén, mint általában mindig, hárman együtt mentünk haza. Lent a kapuban ismerősökkel találkoztunk, Lali mindig végtelenül kedves, barátságos volt, le is állt velük beszélgetni, fiammal együtt, de én tudtam, hogy rám még sok munka vár, hát egyedül siettem fel. Amikor az ajtót kinyitottam, valami furcsa szagot éreztem, roppant valami a lábam alatt, és az előszobai lámpa csak tompa fénnyel világított. Én nem vagyok gyáva, de megijedtem. Lefutottam, hívtam Lalit, hogy valami nagy baj van, nem merek bemenni. Nem akart jönni, azt hitte, csak a beszélgetőktől akarom elszakítani, de mire elmondtam, mi van fent, a többiek is velünk jöttek, és megrémültünk, mikor bementünk. A konyha leégett, és az egész lakás felfüstölődött, de már korábban, már nem is volt meleg. Rájöttünk, mi történt: a kéménylyukban meggyulladt a papír, meggyújtotta a kartont, az a szekrényt, és nem lángolt, hanem lassan izzott szét minden. Valami igen nagy hőség lehetett, mert a konyhaszekrény romjai között találtunk egy alumínium öntvényt, olyan tenyérnyit, ami a kuktából olvadhatott ki, fiam még most is őrzi. Igen nagy füst lehetett, mert az egész lakás, a szobák is felülről lefelé félmagasságig teljesen megbarnultak, a szekrényekben az összehajtogatott, egymásra rakott ruhanemű külső szélei, a könyvek lapjainak széle, és minden, ami elképzelhető, barna lett, és cigány-szagú. De nem kapott lángra a tűz, csak izzott, és a gázpalack az ellenkező sarokban volt!. Férjem teljesen összeomlott, én viszont azonnal átgondoltam a teendőket. Először is éjszakai szállás kellett, mert itt nem lehetett aludni. Bandikát visszavittem Cicushoz, mi a szomszédoknál kaptunk szállást. Megbeszéltem a férjemmel a teendőket: én otthon maradok másnap, ő azonnal küld festőket.Tudtam éjszaka aludni!

Másnap reggel aztán hozzákezdtem a romeltakarításhoz. Hogy egy kis lelkierőt kapjak, feltettem a lemezjátszóra a Nabucco kórusát, egyfolytában sokszor. Először is a szobákat kellett festésre előkészíteni. Szőnyegeket a tisztítóba, szekrények ruhanemű-tartalmát részint mosásra, részint tisztítóba, az egyik szoba ezzel már elő is volt készítve, ami bútort tudtam, átvittem a másik szobába, megjöttek a festők, szekrényeket szintén a másik szobába, és én kezdhettem a többit. Volt munkám még sokáig, de öröm is volt vele: a régimódi helyett modern, új konyhabútort vehettem, kék és tölgy színűt, munkaasztallal, mosogatóval, hokedlik helyett támlás székekkel, és persze kék függönnyel, az egész lakás frissen festve, átrendezve, minden bútor áttisztítva. A végén azt mondtam, hogy megérte!

A tűzoltók 100 Ft-ra büntettek bennünket a kéménylyuk szakszerűtlen lezárása miatt.

A munkahelyünkön annyi változás történt, hogy megépült a gazdaság új irodaháza, a vasútállomáshoz közel, busszal tudtunk könnyen tudtunk munkába járni.Férjem is tanult, a marxista-leninista esti egyetemet végezte, ez akkor majdnem kötelező volt mindenkinek, aki valamire vinni akarta. Meg is érte, beruházási osztályvezető lett, én meg csak maradtam a már elvégzett Számviteli Főiskolával pénzügyi előadó. Rákérdeztem, van-e valami lehetőségem a gazdaságban, olyanforma választ kaptam, hogy nem mindegy nekem, melyikünk keres többet? Nem volt mindegy, amikor az első alkalom adódott, elmentem belső revizornak az ÁFÉSz-hez. Ez csak néhány hónapig tartott, nem is volt nagyon nekem tetsző munka. Hívtak, és mentem a Kötöttárugyárba, ahol először tervcsoport vezető, aztán bérelszámolási osztályvezető, majd számviteli osztályvezető lettem. Ez az utóbbi azt jelentette, hogy készen kaptam az elődömtől egy 12 nőből álló osztályt, ahol mindenkinek pontosan megvolt a munkaköre, tudta, és el is végezte a munkáját, nekem nem volt más dolgom, mint negyedévenként a kész főkönyvi kivonatból elkészíteni a mérleget, és évente egyszer, rendszerint a nőnapon, a főkönyvelőnek segíteni a szöveges beszámoló elkészítésében. A többi időszakban nem tudtam mivel agyonütni az időmet: az osztályom tudta a dolgát, ellenőrizni nem kellett őket, biztatni sem. Külön szobám volt, szép virágokat neveltem benne, és hóttra untam magamat. Néha elmentem beszélgetni más osztályvezetőkhöz, de akikkel beszélgetni lehetett volna, nem volt külön szobájuk. Könyvet mégsem olvashattam, hátha bejön valaki. Gyönyörű kimutatást készítettem a saját háztartásom kiadásairól és bevételeiről, ez mégiscsak a munka látszatát keltette.

Egy emlékezetes sikerélményem azért volt.Volt egy időszak az "Új  mechanizmus", amikor is az előző időszakból új bázisadatokat kellett számítani az új árakon, hogy összehasonlíthatók legyenek. A gyárnak volt külön, klimatizált épületben számítóközpontja, én rendeltem meg náluk ezt a bázis-átárazást, mert ez nagyon komplikált feladat volt. Az osztályvezetővel beszéltem meg, milyen módon, miből kiindulva, milyen számításokat végezzenek, tételesen, anyagonként. Apróra megbeszéltünk mindent, én elméletileg tudtam, milyen jellegű rész-és végösszegeket kell kapnom, de a számításuk teljesen mást adott. Kifogásoltam, azt mondták, ezt kértem. Visszaegyeztettük, hogy mit kértem, állították, ez az. Akkor azt kértem, a programozó jöjjön át a programmal, és tételesen egyeztessük le. Az osztályvezető azt mondta, még ő se tudná megnézni a programot, nem én. Igaz, hogy nem tanultam programozást, illetve megemlítette a tananyag, hogy milyen nyelvek vannak, meg a Pénzügyminisztériumban megmutatták a számítógépeket, de ennyi volt a tudásom. Viszont a programozó tudta, hogy mi mit jelent a programban, így rövid idő alatt rájöttem, hol a hiba, mit csináltak rosszul. Ez siker volt, mert a számítóközpont volt nálunk a szent és sérthetetlen agy, örültem, hogy mégiscsak ér valamit, hogy tudok gondolkodni.

A nyaralások úgy történtek, hogy nyáron két hétre Bandikával együtt lementünk a Gazdaság csopaki üdülőjébe, oda busszal mindig levitték háztól-házig a csoportokat, ez mindig nagyon jó nyaralás volt, jó társaságban, strandközelben, jó ellátással, télre pedig volt még két hét szabink, amire rendszerint volt beutalónk Parádra, Sopronba, Gyulára, Mátrafüredre. De volt egy olyan nyarunk is, amikor nem Csopakon, hanem Lellén voltunk hárman.

Mindkettőnknek egész jó fizetése volt már, 1970-ben jogsit szereztünk, mert nyárra megjött a négy éve befizetett Wartburg. Nagy öröm volt, rövid idő múlva még garázst is tudtunk hozzá építtetni a közelben. Innentől kezdve másképp alakultak a nyarak. Elkezdtünk kempingezni. Az első ilyen nyár érdekesen kezdődött. Addig mi közelről nem láttunk kempinget, de bevásároltunk: vettünk egy csúcsos, sátor jellegű sátrat, pont akkora volt, hogy a 3 kempingágy elfért benne, némi főzőfelszerelés, és lementünk ketten Aligára pár napra. Nem voltunk elragadtatva a helytől, utána mindjárt kezdődött a csopaki üdülés, és amikor ennek vége lett, már augusztus közepe volt, és a férjem azt mondta, neki nincs több ideje nyaralni

Nekem viszont volt, és még szép idő volt, még pár hetünk lehetett a nyárból. és izgatta a fantáziámat a kempingezés. A 11 éves fiammal kettesben indultunk el, az új Wartburggal. Még otthon úgy gondoltam, hogy a Velencei tóra megyünk, mégiscsak kisebb a forgalom, nyugodtabb, és nincs komp. Ettől féltem, pedig a déli partra szerettünk volna menni. De útközben felbátorodtam, Veszprémnél nem Fehérvár, hanem a Balaton felé vettük az irányt. Csopak, Füred, Tihany, komp. Nagyon izgultam, de ott ült mellettem a bátorító, a fiam. Simán átmentünk a komppal, kár volt izgulni, és balra fordultunk: kemping. Be akartunk menni, de megtelt. Tovább mentünk Zamárdi felé, amikor megtaláltuk  az általunk elképzelt, és még sok-sok évig használt kempinget. Autóskemping Zamárdi. Volt hely, bementünk. Meleg volt, először is be a vízbe, mert ez olyan volt, hogy a bejárattól végig aszfaltozott út, ebből jobbra, a part felé szintén aszfaltozott utcácskák nyíltak, egymástól bokorsorral elválasztott placcokkal, és az utcák végén a füves-homokos part, és a víz!

Aztán választottunk placcot, sátrat vertünk, összebarátkoztunk a szomszédokkal, és nagyon-nagyon jól éreztük magunkat. Aug 19.-én kitaláltuk, hogy ebből nem maradhat ki a férjem sem, és ott hagytuk a felszerelést, a szomszédokra bízva, nehogy az legyen, hogy már nem jöhetünk vissza , és elindult a családegyesítési program. A 20.-ához csatlakozott még áthelyezett munkanap, meg szombat-vasárnap, erre az időre akartunk még visszajönni. Bizony nem jöhettünk volna vissza, ha nem hagyjunk lent a cuccot, de így kész helyzet elé volt állítva a párom, ráadásul nyüszögtem, hogy nekem elég volt hazáig vezetni, most én vezessek még visszafelé is? Mert úgy intéztük, hogy kora délután értünk haza, és estére vissza lehetett érni. Győztünk! Lejött velünk, és ő is éppúgy megszerette ezt a helyet, mint mi, innentől minden nyári szabadságot itt töltöttünk. De első dolgunk volt normálisabb felszerelést beszerezni, kéthálófülkés, nagy zárt előteres sátrat, előtte nagy, nyitott tetővel, kényelmes berendezést, mindent, amire szükség lehet. Nagyon szép nyaralások voltak ezek: Ott volt a víz, amikor akartunk, mehettünk, sekély volt a víz, nem kellett félteni a fiamat, a kempingben áramot is kaphattunk, tusoló, wc bőven volt, és tiszta, ha nem akartam annyi vizet vinni a sátorhoz a főzéshez, volt olyan vizesblokk, ahol a konyhai előkészítő munkát, és a mosogatást el lehetett végezni. A kemping bejáratával szemben étterem, élelmiszer-áruház, meg kis butikok, ha véletlenül nem volna elég fürdőruhánk és törölközőnk.Este diszkó, hogy ne unatkozzunk.Sok-sok évre biztosítva volt ezzel a nyaralásunk, nem is kívánkoztunk máshova.

Ezekben az években lényegében teljes megelégedettségben éltünk. Szerettük egymást, nem voltak kis kalandjaink, megvolt a normális lakásunk, a Wartburg, de már be volt fizetve a Zsigulira is, ami meg is jött 1974-ben, mindketten osztályvezetők voltunk, jó munkánk volt, fiúnknak jó helye volt Cicuséknál, jól is tanult, nekünk is megvolt a kellő iskolai végzettségünk, tehát minden megvolt ahhoz, hogy szépen, békességben megöregedjünk, és addig is boldogan éljünk A kempingezésen, és a SZOT-beutalókon kívül is volt mivel eltölteni a szabadidőnket: én nemcsak nagyon sokat olvastam, de szenvedélyes pasziánszozó lettem, ha éppen nem jött össze egy römi- vagy kanaszta-parti. Párom pedig ultizott leginkább. De volt még egy szenvedélye: a pecázás. Először csak nézte, nézte a pecásokat, aztán egyszer egy húsvéti ajándéknak megleptem egy komplett horgászfelszereléssel, engedéllyel együtt. Számtalanszor volt olyan, hogy vasárnap reggel korán kocsival kimentünk a közeli horgásztóra hármasban, aztán én hazamentem ebédet főzni, délben kivittem, és még délután is ott pecázgattunk. Nagy ritkán még én is fogtam egy-egy pontyot.

A házban mind kollégák laktak, általában mindenkinek megtartottuk a születés- és névnapját,  ez maga évi 12 bulit jelentett, hát nem unatkoztunk! Ilyenkor aztán a háziasszony megmutatta, hogy tud sütni-főzni. Egyszer Lajos-napra egy teljes svédasztalt állítottam össze a különféle módon elkészített, aszpikos-franciasalátás halcsodákból, ma már lehet, hogy meg sem tudnám csinálni. Emlékszem egy karácsonyi csodaételemre is, magam találtam ki, mert váratlanul, mikor már minden húsféle elő volt készítve, befutott egy vadszállítmány Elemértől: két nyúl, és egy őzgerinc, némi fácánnal körítve. A fácánokból isteni leves lett, az őzgerincet, és a nyúlgerinceket is lefejtettem a csontról, egy igen nagyra felvágott-kivert sertéscomb-szeletre, amit fűszereztem, ráraktam az őzgerinceket, mellé a nyúlgerinceket, baconszeletekkel, összegöngyöltem, kívülről spárgával behálóztam, egyben megsütöttem, hát az csuda finom lett. Éva pedig karácsonykor van, a két ünnep között, de volt úgy, hogy Szilveszterkor jöttünk össze ebből az alkalomból, mert bizony karácsony előtt nem igen jutott rá időnk.

.Nekem azért volt még két vágyam, úgy látszik, én nem élhettem kitűzött célok nélkül: beiratkoztam az okleveles könyvvizsgálói tanfolyamra. Igaz, hogy itt semmi szükségem nem volt rá, de 7 vizsgából állt, amiből hármat átvihettem az államvizsgából, tehát csak 4 vizsgát kellett letennem, és mégiscsak más, ha megvan a lehető legmagasabb számviteli képesítésem! És még egy vágyam volt: saját tulajdonú öröklakás, nem szolgálati lakás. Jó volt ez a lakás, semmi bajom vele azon kívül, hogy nem távfűtéses, de mégis csak más, ha valaki a sajátjában lakik. Erre volt is lehetőség. állandóan szó volt róla, hogy megvehetjük a lakást, de állandóan, már egy éve húzódott a dolog.

1974 decembere volt. Két hetet Gyulán "nyaraltunk", a nagy SZOT üdülőben, a Várral átellenben.Fiúnk már 15 éves volt, második gimnazista, még mindig Cicuséknál, nyugodtan elmehettünk 2 hétre. De ez a két hét valahogyan nem volt olyan, mint máskor, Lali kedvetlen volt, keveset evett, nem akart esténként szórakozni, táncolni,  még azt is megengedte, hogy én vezessek hazafelé. Karácsony volt,mire hazaértünk, ilyenkor mindig le szoktunk menni Vépre a szüleihez. Odafelé még csak megvolt valahogyan, de keveset maradtunk ott, visszafelé megkért, hogy vezessek, befeküdt a hátsó ülésre, és hallgatott. Karácsony után el is ment orvoshoz, aki azt mondta, azonnal be kell feküdnie a kórházba, de Szilveszter előtt nem akart. Csakhogy már semmit sem ért a Szilveszter, pedig átjöttek a házbeli barátok is, de el is mentek gyorsan, mert Lali nem ivott semmit, és szemmel láthatóan nem  volt jól. Jan. 2.-án bevittem a mosonmagyaróvári kórházba kivizsgálásra, itt volt két hétig, de nagyon furcsán viselkedett. A főorvos engem érdekes módon az elmeállapotáról kérdezett. Két hétig volt itt. Innen mentővel bevitték a győri kórházba, mentem utánuk kocsival, éppen oda vitték, ahonnan Apukám akkor ment haza, Anyu is itt volt érte, pont Apu ágyába fektettük. Szüleim is azt mondták, hogy olyan furcsa Lali. Itt is két hétig volt kivizsgáláson, Úgy látszik, semmit sem tudtak megállapítani, mert továbbküldték Pestre, a Koltóiba, a Mező Imre úton.

Itt abba is hagytam pár órára az írást, ez nagyon nehéz lesz.

Az első naptól kezdve ott voltam vele a kórházban, mindig szombat este mentem haza, a fiam miatt, aztán egy vasárnap megcsináltam a mérleget is, de hétfőn újra felmentem. Még az első napokban behívott a főorvos a szobájába, és elmondta: nem tudnak segíteni, rák. Iszonyatos érzés volt....

Minden vasárnap az anyukája ment fel hozzá egész napra.. Állandóan "kivizsgálták". Napról-napra fogyott, de a cigarettát nem hagyta abba. Eleinte még a folyosóra jött ki velem cigizni, amikor már nem tudott, kikönyörögte a főorvostól, hogy az ágyban is cigarettázhasson. Már annyira sovány volt...Szerencsére nem fogta fel, mi történik vele, a végén már nem is érdekelte más, csak a cigaretta lehessen a kezében. Reggel fél kilenc körül értem be hozzá minden nap, este 6 körül jöttem el. Nem mintha tudtam volna segíteni ezzel, de legalább vele lehettem, nem volt egyedül. Rendszeresen kapta a  Dolorgánt, ez enyhítette a fájdalmát, de állandóan aludt tőle. Előfordult, hogy kikönyörögte, ne kapjon, hogy ébren tudjon maradni, akkor meg a fájdalmat nem bírta, mégiscsak kérte a dolorgánt. Aztán már ez sem használt, március elején erősebb fájdalomcsillapítót kapott, 6,-án reggel, mire bementem 8-kor, már nem élt. ..A tüdőben volt a góc....

Fiammal mentünk el sírhelyet választani. A ravatalozóhoz közel, a főút mellett, nagy gesztenyefák alatt találtunk helyet. Tudtuk azt is, milyen síremlék tetszik neki, mert egy barátunk megmutatta neki a felesége síremlékét, süttői mészkőből volt a keret és a fedőlap, carrarai fehér márvány a síremlék. Én is elmentem Süttőre,  ugyanolyat csináltattam. Mintha ugyan ezzel segíthettem volna, vagy enyhíthettem volna a fájdalmunkat!

Majdnem két hónapja nem dolgoztam, nem voltam az irodában, kivéve azt az egy vasárnapot február közepén, amikor a mérleget megcsináltam. Már előre féltem, mi lesz, ha bemegyek, a sok részvétnyilvánítás miatt agyonbőghetem magamat megint. Beléptem az osztályra, ahol a 12  asszony, lány dolgozott

.- Sziasztok!

 -  Szia, de jókor jössz, éppen kész a kávé!

Ennyi volt. Nem volt sorbanállós, puszizkodós részvétnyilvánítás. Hiába, az én osztályom volt! Tudták, hogy semmi szükség megríkatni. Annyit megjegyeztek, hogy milyen jó alakom lett, semmi has. Hát igen: én is cigarettán éltem két hónapig. 56 kg lettem, és ezt egy darabig tartottam is. Aztán hónapokig az volt a programom,  hogy negyed négykor irány a temető, hogy a tegnapi virág nehogy elhervadjon.

Volt egy olyan esténk, amikor a 15 és fél éves fiam azt mondta, beszélni akar velem. Úgy látszik, a romantikus regényekben olvasta:azt mondta, most ő lett a férfi a családban, abbahagyja a tanulást, elmegy dolgozni, hogy biztosítsa megélhetésünket. Majdnem elsírtam magamat meghatottságomban, aztán elmondtam neki , hogy anyagilag rendben vagyunk, én is osztályvezető vagyok, jól keresek, özvegyi, és árvajáradékot is kapunk, mindenünk megvan, neki csak tanulni kell....

De ez után a beszélgetés után bennem maradt egy hátsó gondolat. Megvan mindenünk? Hiszen az állami gazdaság szolgálati lakásában lakunk, a férjem jogán! Én már majdnem 10 éve nem dolgozom a gazdaságban!  Már egy éve húzódott a nagyon kedvezményes lakásvásárlás ügye a gazdaság részéről, ez  év elejére ígérték a döntést, Lali akkor került kórházba, azóta sem vehettük meg, és már nem is vagyunk jogosultak rá!

Azonnal tennem kellett valamit, és azt hiszem, nagyon jól döntöttem, bár lehet, hogy igazságtalanul vádaskodtam,  de ezt kellett tennem.  A mi házunkban lakott a gazdaság SZB titkára, Elemér. Agglegény volt, férjemnek jó barátja, sokszor átjött hozzánk meccset nézni, sokat jártak együtt vadászni, bár férjem nem vadászott, de vadászatokra szívesen elment, és sok-sok fácánt, nyulat, őzgerincet kaptunk tőle, hiszen ő egyedül élt, nem főzött. Átmentem Elemérhez, hogy sürgősen beszélnem kell vele. Feltettem neki a lehet, hogy igazságtalan kérdést:

- Ugye, azért húztátok az időt a lakásvásárlásra vonatkozó döntéssel, mert tudtátok, hogy Lali már nem él sokáig, én pedig nem leszek jogosult a lakásra, és így kitehettek innen!

Elemér megdöbbent, lehet, hogy erre nem is gondoltak, de most rákényszerítettem őket: ápr. 7-én, alig egy hónappal férjem halála után aláírtuk a szerződést, én lettem a lakás tulajdonosa. Nagyon kedvezményes áron, könnyedén ki tudtam fizetni az alapösszeget, a fennmaradó részlet pedig az addigi lakbér összege maradt. Így igaz lett az, hogy megvan mindenünk. Hasznos volt, hogy fiam elbeszélgetett velem, lehet, hogy másképp ez a gondolat nem jutott volna eszembe, később meg lehet, hogy tényleg késő lett volna.

Aztán én ültem le beszélgetni a fiammal, Elmondtam neki, hogy régi vágyam Pesten élni. Végzettségemmel állást Pesten is találok, ha továbbtanul, az úgyis Pesten lesz, most kellene megmozdulni. Még csak 39 éves voltam. Fiam viszont azt mondta, ő eddig itt élt, itt vannak a barátai, minden ismerőse, Pesten senkije, még két éve van hátra a gimnáziumból, szeretné itt befejezni. Végiggondoltam az én életemet, a számtalan iskolát, a sok otthagyott barátnőt, szerelmet, emléket, és igazat adtam neki. Maradtunk. Amikor pedig már tényleg Pesten lett főiskolás, már nem volt bennem annyira a mehetnék.

De azért megmaradt a vágyam az összkomfortos, távfűtéses lakás iránt. A miénk nem volt rossz lakás, de olajkályhával fűtöttük. Most magyarázzam? Ráadásul először cserépkályhák voltak, aztán divat lett az olajkályha, és mi követtük a divatot. Persze, a második emeletre felhordani a fát meg szenet nem volt könnyű. Olajból súlyra csak fele annyi kellett, de ezt is sokalltam, igazi kényelmes, távfűtéses lakásra vágytam. Akkor még a távfűtést kifizetni nem jelentett költségtételt. Próbálkoztam, és sikerrel. Azt hirdettem, hogy kétszoba-hálófülkés, kéterkélyes lakásomat kisebbre, másfél szobásra cserélem. Megjött a partner! Az én lakásom csak 7 m2-rel volt nagyobb, mint az övé, de ők négyen voltak, mi ketten a fiammal, a csere megtörtént, és én boldog voltam. Fiamnak bőven elég volt a kisszoba, és ez a lakás távfűtéses volt, modern, új épületben. Ráadásul a szomszéd telken tudtam garázst építtetni.

Így, utólag visszagondolva, nem csak a távfűtés miatt volt hasznos ez a lakáscsere. Egy új, önálló életet kellett kezdenem, elszakadni az emlékektől, ehhez új környezet kellett. Még jobb lett volna a Budapest ötletem, a saját szempontomból, de fiamnak még jobban igaza volt.

Minden nap a Zsigulival, Ubullal  mentem dolgozni, mert UB rendszáma volt. De fiam is "rázta a rongyot"! Teljesítettem a vágyát, megvehette a Verhovinát, méghozzá úgy, hogy megkapta a pénzt, és elmehetett egyedül kiválasztani, megvenni, és azzal jött haza. Boldog volt vele. Az igaz, hogy a kipufogójából kiszerelte a nemtudommiket, hogy mély, nagymotor hangja legyen, de én nem bántam, ha ez az öröme.

A nyarakat továbbra is Zamárdiban töltöttük, azzal a különbséggel, hogy Bandi hozhatta egy-két barátját is, sót olyan is volt, hogy nélkülem mehettek le. Addigra én már komplett sátorverő-szakember lettem,  annyiszor kellett szétszedni és összerakni a sátrunkat. Volt egy emlékezetes esetem ezzel kapcsolatban. Két lengyel házaspár akart a közelünkben felállítani egy elég nagy, komplikált sátrat, amit gondolom, kölcsönzőből hoztak, mert nem volt új, és nem értettek hozzá. Délután kezdték a sátorverést, de látszott, hogy ebben nem fognak aludni. Mi fiammal, és barátjával nem mondom azt, hogy nevettük, de mondhatnám. Megkérdeztem a fiúkat, hogy megszánjam-e őket. Helyeselték. Odamentem, és nem tudom, milyen nyelven, mert se egymás nyelvén, se egy közös nyelven nem tudott senki, de megmondtam, hogy nem jó semmi, amit csináltak, szedjünk szét mindent, és bízzák rám. Aztán összecsoportosítottam az alkatrészeket, kiraktam a vázat a földön a forma szerint, megkerestem mindenhova a megfelelő sarokcsövet, a lábakat nem raktam a tetőre, és egyszer csak összeállt a csodapalota: nagy, zárt előtérből kétoldalt, különböző szögben nyíló hálófülkék. Azt hiszem, megtapsoltak. Nélkülem még ma is a sátrat építenék

Egy Zamárdi-esetet még elmesélek. Fiammal ketten mentünk le, és mielőtt a sorompóhoz értünk volna, messziről láttuk a Megtelt táblát. Mi pedig ide akartunk menni mindenhogyan, és igen nagy a kemping, olyan nincs, hogy ne találjunk helyet, legfeljebb kifigyeljük, ki bont éppen sátrat. Tettünk egy kört a kocsival, messzebb álltam le a bejárattól, bementünk a presszóba megbeszélni a taktikát. Fiam levetkőzött fürdőnadrágra, és a következő szöveggel ment oda a portáshoz:

- Kérem, engem Anyám megkért, hogy fél kilenctől várjak itt a portán, hogy meg tudjam neki mondani, hol a sátrunk. Most kilenc óra, Anyu sehol, nincs kedvem tovább itt szobrozni. Megmondom a rendszámot, és kérem, mondják meg neki, hogy ott van a sátrunk, ahol tavaly.

Ezzel ő besétált, és öt percet várt rám a főúton, kicsit távolabb. Én 5 perc múlva megálltam a sorompó előtt, és felháborodva kérdeztem a portást, nem látták-e a fiamat, itt kellene várnia, és nincs sehol, most hol a jóistenbe keressem ebben az óriási kempingben? Mire a portás már adta is az egy személyre, egy kocsira szóló belépőt, és mondta, hogy csak menjek oda, ahol tavaly voltunk. Egyetlen hátránya volt a dolognak: fiamat így nem lehetett bejelentkeztetni, de ezzel nem izgattuk magunkat.Természetesen találtunk helyet.

A nyári iskolai szünet hosszabb volt, mint az én szabadságom, így éppen két barátjával nyaralt fiam Zamárdiban, amikor én véletlenül találkoztam egy régi, szombathelyi évfolyamtársnőmmel, aki nőgyógyász volt Óváron. Beszélgettünk, és rákérdezett, mikor voltam utoljára nőgyógyásznál. Meg sem tudtam mondani. Erre rámijesztett, és azt mondta, holnap, csütörtökön vár. Megvizsgált, és megkérdezte, teljesen közömbös hangon:

- Ugye tudod, hogy miómád van?

Én azt sem tudtam, mi az. Elbeszélgettünk, elmondta, hogy ezt előbb-utóbb műteni kell. Megkérdeztem, mikor.

-Bármikor, akár most is.

Tudtam, hogy míg ezen túl nem vagyok, félelemben élnék, azon pedig jobb túl lenni mielőbb, ezért megbeszéltük, hogy hétfőn. Nekem már csak annyi dolgom volt, hogy fiamat és csapatát be kellett gyűjtenem Zamárdiból, mert az előrejelzés szerint ez minimum 2 hét kórház. Sajnáltam, hogy a fiuknak véget ért a nyár, úgy volt eredetileg, hogy még én is lent leszek velük egy kicsit, de vasárnap este haza kellett indulnunk, és ez volt az egyik legkockázatosabb utazásom  az Ubullal. Jól fel voltunk pakolva, a három fiú, és a kempingfelszerelés. Veszprémből Pápa-Csorna felé jöttünk Óvárra, ez volt a legrövidebb út. Amikor a 8-asra kiértünk, láttuk, hogy jobbra, az erdők között egy piroslámpás sor mozog lassan, de nem jöttünk rá, mi az. Pedig, ha kitaláljuk, nem erre jövünk, inkább nagyot kerülünk. Amikor utolértük őket, láttuk, hogy a teljes pápai szovjet tankos alakulat vánszorog Pápa felé. Nagyon sokan voltak, és az út még kanyargós is, úgy, hogy bizony sok kockázatos előzésbe mentem bele teljesen feleslegesen, mert mire az utolsót is megelőztem, éppen beértünk Pápára, ahol ők úgyis hazaértek.

Másnap a kórház.Hosszas kivizsgálás, majd a műtét előtt megkérdezte a főorvos, akarok-e még gyereket. Dehogy akarok, hiszen 42 éves vagyok, a fiam már  19. Mint utólag kiderült, felesleges kérdés volt, mert úgysem tudtak volna semmit megmenteni. Viszont nagy szerencsém volt: nekem azóta semmi nőgyógyászati jellegű problémám nincs, még a változókori  tüneteket sem észleltem soha.

Aztán, ha nem is könnyen, megszereztem az okleveles könyvvizsgálói oklevelet is, igaz, hogy csak az államvizsgáról hozott ötösök voltak benne, de már ez nem érdekelt, csak az, hogy megvan, bár semmi szükségem nem volt rá a Kötöttárugyárban, nem is érdekelt senkit. De nem szereztem meg hiába, mert hamarosan felhasználhattam. Valamilyen ügyben kijött a gyárba a győri Igazságügyi Könyvszakértői Iroda vezetőnője, a főkönyvelőnkhöz. Sofőrként hozta egy könyvszakértő kolléganője, aki, míg a főnöknő tárgyalt, bejött hozzám beszélgetni, gondolom, a főkönyvelőnk küldte, tudta, hogy van külön szobám, és így neki eggyel kevesebb ember volt  a nyakán. Beszélgettünk. Beszélgetés közben szóba került, hogy létszámhiány van náluk, mert nem találnak okleveles könyvvizsgálót a betöltetlen állásra, ezért van neki most rengeteg munkája, és még a főnöknőt is fuvaroznia kell. Világos, hogy megemlítettem, hogy nekem megvan az oklevelesem, és kocsim is, van, sőt, szüleim Győrben, ahol  átmenetileg lakhatok, és öröklakásom, amiből lehet győrit is csinálni, fiam pedig Pesten főiskolás, és nem valószínű, hogy ha végez, Óvárra helyezik. Mire a főnöknő végzett, mi már a kész tervvel álltunk elé, amit örömmel fogadott: 1980. jan. 1.-től áthelyeztek Győrbe igazságügyi könyvszakértőnek. Egy kérése volt a főkönyvelőmnek: az 1979. évi mérleget még azért csináljam meg. Belegyeztem, hiszen nem látszott valószínűnek, hogy a lakást is meg tudom addigra oldani, hét végén úgyis hazajárok az itteni lakásomba, és ez nekem csak egy vasárnapot jelent.

Ezzel lezárult életemnek a 20 éves mosonmagyaróvári szakasza.

Csak egy sír maradt ott, hófehér carrarai márványból...

Szólj hozzá!

Hetvenkedni még csak lehet.... Élettörténetem, Győr

2012.06.24. 18:17 Mitchelle

1956 novemberében költöztünk fel Anyuék győri lakásába, a sarokszobába. A mihályfai háztartást fel kellett számolni lényegében, mert itt nem volt külön konyhám, tehát a konyhabútort el kellett adni, meg még sok minden mást, ami nem fért volna el, de én nem sajnáltam, nagyon örültem, hogy Győrben lakhatok, csak azt nem tudtam, hogy ezzel a gyerekkor befejeződött, innentől kezdve dolgozni kezdtem, és nem is hagytam abba a mai napig sem. Az igazán szép volt szüleimtől, hogy a nagyobb, szebb szobát adták nekünk, igaz, hogy a másik szoba is nagy volt, de öcsém is velük volt.

Csak 3 évet laktunk itt, így, de ez életemnek döntő szakasza volt minden vonatkozásban. Itt ismerkedtem meg a munka fogalmával, a jövedelemszerzés örömével, a távollét fájdalmával, de a szórakozás, színházbajárás örömeivel is, itt döbbentem rá, hogy nem lett volna szabad abbahagynom a tanulást, és itt született a fiam is. Igazán eseményteljes, zsúfolt 3 év volt, össze se lehet hasonlítani az előző 3 évvel.

De kezdjük az elején. Lali nem volt olyan ügyes, mint Apukám, nem tudott a környéken állást találni, csak messze, a Hansági Állami Gazdaságban lett kontírozó könyvelő. hétfőn reggel utazott ki, és szombaton délután jött vissza. Én egyedül voltam egész héten, mert Anyukám is dolgozott. A Állami Áruháznak volt egy kis varrodája, olyan 20-30 közötti létszámmal, csak délelőttös műszakkal. Anyukám itt dolgozott, a munkája az volt, hogy kézzel varrta fel a gombokat az elkészült árura.

1957 elején bővítettek: csináltak egy állandó délutános műszakot, és én elmentem ide dolgozni. Nagy szerencsém volt, egy olyan gépre tettek, amibe szinte beleszerettem: ez egy gomblyukvarró automata volt, a gomblyuk helye be volt jelölve a ruhadarabon, nekem a jelölésre pontosan rá kellett csatolnom a gép erre a célra kiképezett részét, és a gép e gomblyukat szépen körbevarrta, ha lehúztam egy kart, ki is vágta, már csak szét kellett csatolnom a szerkentyűt, és jöhetett a következő gomblyuk. Tudtam, hogy mennyit keresek egy gomblyuk kivarrásával, és szemben velem, a falon volt egy nagy óra, láttam, mennyi idő alatt tudom megcsinálni. Aztán megfigyeltem, milyen mozdulatokat kell tennem, hogyan lehet a felesleges mozdulatot elhagyni, hogyan lehet a műveletet egyszerűbben, gyorsabban elvégezni. Szalagon dolgoztunk, mindenkinek megvolt a norma szerinti munkaideje, és úgy volt minden beállítva, hogy mindig, mindenkinek meglegyen a megfelelő mennyiségű elvégzendő darab. Nekem soha nem volt elég. Fel akarták emelni a normát, igen ám, de a másik műszakban is végezte ugyanezt egy régi dolgozó, aki a felét sem tudta megcsinálni annak, amit én. Nem tudtak mást tenni, adtak még munkát- egy endlizőgépet is kezeltem, de még ez sem volt elég. Viszont meg lehetett azt csinálni, hogy akinél felgyűlt a munka, abba be lehetett segíteni, és ezt egy kis nyomtatvány alapján az én béremhez számolták. Tehát, ha ügyes voltam, jól fel lehetett turbózni a jövedelmemet. Azt tudtuk nagyjából, hogy ki mennyit keres, én összesen egy évig dolgoztam ott, de többet kerestem, mint a szakképzett, begyakorolt férfiszabók, akik a legnehezebb munkát, a vasalást végezték.

Minden este tízig tartott a műszak, és én mindig boldogan mentem hazafelé, ilyenkor szoktam gondolatban kiszámolni, hogy mennyit kerestem, és mindig nagyon meg voltam elégedve. De valóban, tényleg sokat kerestem: 1957-ben 1800 Ft nagyon jó pénz volt, és én ezt szoktam elérni. Jó volt nekem ez a munka arra a célra, hogy megtanuljam: pénzért dolgozom, és lehetőleg minél több pénzért.

Aztán jött a szombat este, vasárnap, vasárnap este. Mindig találtunk valami szórakozást, elmentünk több helyre táncolni, de legjobban színházba járni szerettünk, ráadásul a színház a szomszéd utcában volt. A másik, a Kamaraszínház sem volt messze, a Radón, a szigeten. A színház műsors leginkább operettekből állt, Marica grófnő, Bál a Savoyban, A mosoly országa, Zorba, Leányvásár, stb, de azért volt Vizkereszt és Szentivánéji álom is. Emlékezetes egy Pataki Ferenc fejszámoló-művész fellépése a Kamaraszinházban. Az első sorban ültünk, és ő szerette bevonni a közönséget: a páromat kérdezte, és kérte, gyorsan válaszoljon a kérdésekre. Mutatta a kezét szétnyitott ujjakkal:

- Egy kézen hány ujj van?

- Öt.

Két kezét mutatta széttárt ujjakkal:

- Két kézen hány ujj van?

- Tíz.

Megint a két kezét mutatta széttárt tíz ujjával:

- Tíz kézen hány ujj van?

- Száz.

Egy pillanatig csend, aztán nagy nevetés, mert utána számoltunk. Még megkérdezte Pataki, mi a foglalkozása.

-Könyvelő

Hát ezen még nagyobbat nevettünk. Meg lehet egyébként próbálni ezt a trükköt, aki gyorsan válaszol, mindenki százat mond. Utána még sokszor megpróbáltuk, mindig sikerült.

Még egy emlékezetes előadáson voltunk, Kiss Ferenc akkor tért haza, és egy szilveszteri műsorán voltunk.

Jól telt ez az év, a munkámmal, a szórakozással, de volt egy állandóan visszatérő gondolatunk: miért nincs gyerekünk? Igaz, hogy még csak 21 éves voltam, de már négy éves házasok voltunk, hát csak előjött ez a gondolat. Elmentem nőgyógyászhoz, de semmit nem tudott megállapítani.Aztán elkezdett kérdezgetni, hány éves a férjem, hol, hogyan élünk. Amikor elmondtam neki, hogy szombaton jön haza, és hétfőn megy vissza, azonnal azt mondta, hogy csak egy megoldást tud: költözzek a férjemhez.

Érdekes, az a megoldás nem jutott eszünkbe, hogy a férjemnek kellene közelebb dolgoznia, pedig ez lett volna a jobb. Így viszont nekem kellett irodai munkát keresni a Hanságban, mert kapálni mégse mehetettem vagy tehenésznek.Hogy valami fogalmam legyen róla, Apukám felvett maga mellé leíró könyvelőnek, akkor már a Kimlei Állami Gazdaságban volt főkönyvelő. Januártól jártunk ki vonattal Kimlére, Apuval együtt. Apu a következő instrukcióval látott el: ők, akik az irodában dolgoznak, a múlt évet zárják, mérleget készítenek. Én abban tudok nekik segíteni, ha nem kérdezek egész nap semmit, de reggel is, este is beszélgethetünk a munkáról a vonaton, 3/4 órát.

Én ezt be is tartottam. Leíró könyvelőnek vett fel Apu, de fogalmam sem volt a számvitelről. Azt mondta, megnyithatom a következő évi kartonokat, és elkezdhetek könyvelni. Addig még evolut-táblát sem láttam. De tanulmányoztam a számlakeretet, megnéztem az előző évi kartonokat, és kérdeztem a vonaton, kérdeztem és kérdeztem. Két hónapot voltam Kimlén Apu mellett, de teljesen beleszerettem a számvitelbe.És itt döbbentem rá, hogy nem szabadott volna abbahagyni a tanulást, legalább az érettségiig el kellett volna jutnom, de most már körvonalazódott egy konkrét vágy is a meg nem lévő érettségi utánra: a Számviteli Főiskola. Egyik kollégának ez volt a végzettsége, és én úgy éreztem, nekem is ez lenne az ideális. Pedig csak két hónapig voltam itt könyvelő!

Aztán kaptam állást a Hanságban: bérelszámoló lettem. Lali ott volt kontírozó könyvelő, de volt leíró könyvelőjük, így örülnöm kellett, hogy mehettem ,ha csak bérelszámolónak is. 1958. márciustól dolgoztam ott. Kaphattunk volna családi házat, de mi nem akartunk végleg letelepedni ott, csak egy kis szobánk volt, és a tanyán, ahol a gazdaság volt, egyetlen szórakozási lehetőség az üzemi konyha étkezőjében levő televízió. Hétfőn délelőtt kiutaztunk Győrből, szombaton délután vissza, Győrben aztán bepótolhattuk hétvégén az egész heti Hanságot. De miért is küldött a nőgyógyász a férjem mellé? Hát mást úgysem lehetett csinálni. De hiába, nem jött össze. Akkor az orvos felküldött pár hétre Budára, a Fodor Szanatóriumba, teljes kivizsgálásra, ahonnan azzal küldtek haza, hogy semmi bajom, küldjem a férjemet. Persze, mi volt erre a válasz? Hogy ő aztán nem megy. És szépen meg is indokolta, miért. Most még nem tudjuk, ki a hibás, de ha ő is elmegy, akkor egyértelmű lesz. Hát ne tudjuk meg, így nem lesz kit okolni. Szép szöveg, de a lényege, hogy neki ne kelljen elmenni erre a vizsgálatra. Én belenyugodtam,  hiszen még olyan fiatalok voltunk, igazán nem hiányzott még annyira az a gyerek.

Aztán egyszer csak ősszel furcsán éreztem magamat, elmentem Csornára orvoshoz, és mit mondott? Gyerekünk lesz!  Annyira boldogok voltunk, karácsonyi ajándéknak mondtuk meg szüleimnek, hogy nem hiába mentem ki Hanságba, két hónapos terhes vagyok. Meg a másik öröm hozzá: összevonták az állami gazdaságokat Mosonmagyaróvár központtal, és mindkettőnket oda helyezték, a férjemet továbbra is kontírozó könyvelőnek, mert elvégezte közben a mérlegképes könyvelői tanfolyamot, engem pedig, legnagyobb örömömre, leíró könyvelőnek. Együtt jártunk ki Győrből, és ígérték, hogy előbb-utóbb lakást is kapunk Óváron.

Ez bizony inkább utóbb lett, csak novemberben, így aztán nem volt könnyű a terhességem, a napi egy-egy óra vonatozással, meg buszozással be a Várba, ott volt a gazdaság irodája. De azért kibírtam, sőt, nemcsak kibírtam, rosszul se lettem soha, mert nagyon boldog voltam, hogy teljesül a vágyunk: fiam lesz! Akkor még nem volt ultrahang, de én tudtam! Nem is volt, csak fiúnevem, csak kék babaruhák, nem is tudom, mi lett volna , ha nem fiú? Lehet, hogy meg sem tartottuk volna? De persze fiú lett, a legnagyobb melegben, augusztus elsején született. Azt a boldogságot nem lehet leírni, amit én akkor éreztem. Valami olyat, hogy beteljesült az életem, minden vágyam, mert megvan a fiam! A drága, szőke, aranyos kisfiam! Csodás, ovális formájú, oldalt ablakos, redőnnyel becsukható, fehér, steppelt oldalú mélykocsit vettünk neki, büszkén sétáltunk vele a győri parkokban, mintha másnak nem is volna gyereke! De a lényeg, hogy nekünk lett, megvan a fiúnk, Bandika.! Aztán csak meglett a lakás is, éppen, mire letelt a 3 hónap szülési szabadság, novemberben már költözhettünk, és megkezdődött egy új életszakaszom Mosonmagyaróváron.

Még csak 23 éves voltam. Eddig már hány "új életszakaszom" játszódott le? Mindig új helyszínek, körülmények, lakások, otthagyott ismerősök, barátok. aztán újak, mindig újak. Most, így az idő távolából visszanézve egyet hiányolok az életemből: egy gyerekkori barátnőt, aki végigkísérte volna az életemet bizalmasként. De ezt megakadályozta az állandó helyszínváltoztatás. mire kialakult volna egy barátság, mi már mentünk is tovább. Voltak barátnőim, persze voltak, de csak addig, míg ott laktunk. Még Szentgotthárdon Emmi, akivel nagyon jól megértettük egymást 10 éves koromig. Utána a tanító bácsi lánya, de ő már régóta ott élt, neki már volt barátnője előttem és mellettem is, ez már csak olyan gyengébb barátság volt. Vépen nem is emlékszem barátnő-félére, hiszen 14 éves korban már rég kialakult barátságok vannak, amibe már nem lehet bekapcsolódni. Talán még legjobban Kristóf Ágival barátkoztunk össze a kollégiumban, nagyon jól megértettük egymást, de én innen pár hónap múlva továbbmentem, új helyszínek, új barátságok felé. Kemenesmihályfán is találtam egy majdnem-barátnőt, de amikor én abbahagytam a gimnáziumot, ő éppen érettségire készült, aztán én férjhez mentem, ő pedig, ha jól emlékszem, tanárnak tanult tovább, többet nem találkoztunk. Győrben, az első munkahelyemen nem kötöttem barátságot senkivel, de nem is lehetett, munkakezdésre érkeztünk, este 10-kor már nem barátkoztunk, munka közben pedig nem lehetett. De itt nem is dolgoztam egy évet sem. Még legjobban a Hanságban barátkoztam össze a bérelszámoló-kolléganővel, egyidősek voltunk, ő is Éva, és szemben ültünk egymással, ráadásul őt is Mosonmagyaróvárra helyezték, amikor minket. Továbbra is együtt dolgoztunk, de ő anyagkönyvelő lett, én meg, mint már írtam, leíró-könyvelő. A Hanságban kötött barátságunk eredményeként ő lett a fiam keresztanyja. Halványan még most is megvan ez a "barátság",mert még most is tudunk egymás létezéséről, "elvileg" 20 évig jóban voltunk, ha találkoztunk, utána is nagyon örültünk egymásnak.Azóta én néha felkeresem, mert persze megint én mentem el, ő még most is Mosonmagyaróváron él.

Ezzel már el is árultam, hogy a következő életszakaszom helyszíne is csak átmeneti lesz, de azért ez már tartósabb, mint az előzőek. Nemcsak tartósabb, változatosabb is minden vonatkozásban, bármilyen életszíntérre gondolok: lakás, munka, tanulás, házasság, barátság, sőt: szerelem. 20 év következik, ez már elég hosszú időszak arra, hogy teljesen átalakuljon körülöttem és bennem minden.

Szólj hozzá!

Hetvenkedni még csak lehet... Élettörténetem:Kemenesmihályfa

2012.06.03. 00:26 Mitchelle

Apukám megoldotta, hogy én járhassak gimnáziumba. Nem kellett 6 km-t bicikliznem az állomásra, nem kellett kollégistának lennem: Megint 5 perc volt vonattal a celldömölki gimnázium. De milyen áron? Neki kellett naponta 6 km-t biciklizni a munkahelyére. Kemenesmihályfán, a volt Vidos-kastélyban lett nagyon kényelmes lakásunk, de az állami gazdaság, ahol Apukám lett főkönyvelő, Vönöckön volt, tőlünk 6 km-re.Ezt én csak most tudom igazán átérezni, akkor természetes volt, hogy én újra járhatok gimibe, megúsztam a gyenge félévi bizonyítványt, Ide az előző évi kitűnőkkel jöttem át, és itt is úgy léptem be az új osztályba, hogy természetesen én vagyok a legjobb. De azért éreztem, hogy egy kicsit le vagyok maradva, hiszen én ebben a tanévben igazán csak márciustól kezdtem el tanulni. De itt rátettem egy lapáttal, és év vége felé már mindenből kitűnőre álltam. És akkor beütött a krach: kiderült, hogy, mivel december közepétől márciusig nem jártam iskolába, magánvizsgát kell tennem. Az egész éves tananyagból, amit én csak márciustól tanultam. Minden tárgyból, még tornából is szóbeli vizsgát kellett tenni, a tételeket is megkaptuk, de a vizsga előtt csak rövid idővel, így igazából nem lehetett felkészülni. Négyen vizsgáztunk, én mentem át egyedül. De azért nem volt teljes a siker! Matematikából már tudta a tanár, hogy nagyon jó vagyok, tudtam is minden, remekül. Igen ám, de a fizikatanár is ő volt, és azért volt néhány képlet fizikából, amit nem lehetett kitalálni, ha meg nem tanultam. A tanár ajánlata: matek ötös-fizika 1= 6:2=3 mindkét tárgyból. Muszáj volt beletörődnöm, tényleg nem tudtam a fizika tételt. Magyarból is ráfáztam. Kötelező olvasmány volt a Szigeti veszedelem, de én ezt persze nem olvastam. Ha nem hagyom ki azt a pár hónapot, akkor biztos elolvastam volna, mert soha nem hagytam ki kötelező olvasmányt, de hát ez már csak egy ilyen tanév volt. És hát mit húztam? Természetesen Zrínyit, a Szigeti veszedelmével együtt. Először még hantáztam valamit a Török áfium ellen való orvosságról, meg az író haláláról, a vaddisznó... , de aztán mégis csak következnie kellett a nagy műnek. Jött a hanta: annyit tudtam, hogy kirohantak, meg hogy hiába várta Zrinyi Bécstől a segítséget, és még egy támpontom volt: 6-8 évvel korábban olvastam Donászy Ferenc ifjúsági regényét Szigetvárról, a Ne bántsd a magyart! címmel. Igaz, hogy ez Zrínyi apródjairól szólt leginkább, de hát én mindent beletettem ebbe a feleletbe, amit csak Zrinyiről és Szigetvárról sejtettem. Mária néni adott még egy mentőkérdést: Mi a Zrínyiászban a főhős neve? Én megtippeltem, hogy csak Zrínyi Miklós lehet, de ez nem jött be: Csorna! Na, ezt sosem találtam volna ki! Azért, ha nem is ötössel, de négyessel megúsztam a magyart, hiszen egy egész kis előadást vágtam le a témáról, ha kicsit mellé is találtam néha. Utána már csak kíváncsiságból is elolvastam azt a nyavalyás Szigeti veszedelmet! Na mindegy, a magánvizsgán átmentem, mehettem harmadikba.

De még előtte történt valami! Év végén, Pünkösdkor két napos osztálykirándulások voltak. Nekem lett a falunkban egy barátnőm, aki egy osztállyal feljebb járt, és abba az osztályba járt egy szőke fiú, aki ekkoriban mintha érdekelt volna engem. Támadt egy ötletem: megoldottam, hogy a barátnőmék osztályával megyek a kirándulásra, de ehhez nekem még szombaton délután  valamiért külön be kellett utaznom Celldömölkre. Aztán rohantam az állomásra, hogy elérjem a vonatot hazafelé. A vonat már indult, amikor átértem az állomásépületen, és futottam néhány vágányon át, de elértem. Nem is mentem beljebb a kocsiba, különben is tömeg volt rajta, és én az első állomáson szállok le, amikor megszólít valaki: az a régi "rendezőasszisztens", Lali, Vépről, katonaruhában:

-Hol jársz te itt?

- Én itt lakom, az első faluban.

Ezt persze ő nem tudhatta, hiszen amikor mi elköltöztünk Vépről, ő már katona volt.

- Most ki udvarol neked?

-Á, nekem senki! Te hogy állsz Magdival?

-Az nem is volt igaz! Írhatok?

Már meg is állt a vonat, leszálltam, de még annyit mondtam, hogy Bercsényi 24. És azon a kétnapos balatoni osztálykiránduláson már egyáltalán nem érdekelt az a szőke fiú. Vártam, hogy ír-e. És megjött gyorsan az első, illedelmes képeslap a Parlamenttel, mert Pesten volt katona, nagyon elegáns helyeken: a Szilágyi Erzsébet fasoron a Sztálin Akadémián, majd a Petőfi Politikai Tiszti Iskolán. Igaz, hogy ő csak írnok volt,de ez arra jó volt, hogy annyi eltávot kaphatott, amennyit csak akart. A Parlamentes képeslap bélyege alatt apró betűkkel: írjál, ha még megérdemlem! Írtam. Még néhány képeslap-váltás, aztán a mindennapos hosszú -hosszú levelek. Persze titokban, a postára mentem el mindig a levelekért. De aztán mindenhogyan találkozni akartunk, erre pedig nem volt más megoldás, mint az, hogy amikor indul vissza Vépről Pestre, előbb indul, leszáll nálunk, eljön hozzánk, aztán tőlünk utazik vissza Pestre. Nem tudom, miért féltem szüleimnek elmondani, de muszáj volt, másképp nem találkozhattunk. Egy kicsit meglepődtek, aztán elmeséltem hogyan találkoztunk.Persze megengedték, hogy eljöjjön, és ez rendszeressé vált, két-három hetente jött így, aztán már olyan is volt, hogy először hozzánk jött, aztán ment csak egy kicsit haza, és még voltak ilyen variációk. Persze, akkor még nem úgy volt, mint most, mi nagyon illedelmesen viselkedtünk, és, bár többször előfordult, hogy Lali nálunk aludt, mindig külön szobában, és még csak célzást sem tettünk arra, hogy ez másképp is lehetne. Még a csókolózás sem volt lehetséges mások előtt!

DE a látogatásai között azért sok idő volt nélküle. A nyáron sokszor mentem el Nellihez, a barátnőmhöz, akinek egyetemista bátyja volt, és volt egy barátja, Karcsi, aki Leningrádban tanult elektromérnöknek. Sokat beszélgettünk Nelliéknél, ráadásul mindig haza is kísért, mert egy irányban laktunk, csak ő még messzebb. Amikor visszautazott, ő is elkezdett leveleket írni nekem, de ezek csak olyan baráti levelek voltak, nem "szerelmeslevelek". Egy darabig válaszolgattam is, aztán valahogyan abbamaradt a levelezésünk.

Megkezdődött a harmadik tanév.Itt már együtt indultam a többiekkel, tudatosítva, hogy én vagyok az ész! Én mindent tudtam, mindig jól feleltem, és minden feltett  kérdésre is megadtam a választ. Mária néni ismételni akarta az előző év anyagát, és megkérdezte, hogyan kezdődik a Toldi, de nem az első ének, az "Ég a napmelegtől a kopár szik sarja", hanem az előhang. Csend... Erre én jelenkezem, természetesen, és már mondom is:

"Mostan emlékezem az elmúlt időkre, Az elmúlt időkben jó Toldi Miklósra"

Mária néni örül, hogy valaki tudta, meg is dicsér, és haladunk tovább. Kicsit később jutott eszembe, hogy ez az az idézet volt, amit Arany János tett minden ének elejére Ilosvai Selymes Pétertől, és amit Mária néni kérdezett, az Arany János Előhangja, és az első sorai:

Mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon

Messziről lobogva tenger pusztaságon,

Toldi Miklós képe úgy ragyog fel nékem

Majd' kilenc-tíz ember-öltő régiségben.

Ezt kellett volna mondanom, de Mária néni nem is gondolt arra, hogy én nem jót mondok, ezért nem vette észre a tévedést.

Volt itt még néhány siker-élményem, egyet még elmesélek. Lali négy napra jött "eltáv"-ra, és minden reggel, amikor én iskolába mentem, hazautazott, fél óra volt vonaton, aztán délután, mire én hazaértem a suliból, már vissza is ért.Természetesen nem a tanulással foglalkoztunk délutánonként. Csütörtökön reggel visszautazott, én pedig mentem a gimibe, teljesen felkészületlenül. Viszont jól bevált szokásom volt, hogy amikor a szünetnek vége volt, de még az óra nem kezdődött meg, a könyvből átnéztem gyorsan "a mai napra rendelt szent evangéliumot", ebből mindjárt rá tudtam állítani az agyamat a feladatra. Mindjárt elsőnek feleltem. Először vázlatosan elmondtam, amit a könyvből átfutottam, utána hozzátettem mindazt, amit a tanár előadásából megmaradt, mert mindig figyelni szoktam az órákon,ezzel rengeteg tanulási időt lehetett megtakarítani. Végül az egészet kiszíneztem azzal, hogy épp erről a történelmi korról szólt az általam nemrég olvasott regény, A fekete vőlegények, Gulácsi Iréntől. A történelem-tanárom csak hallgatott, épp csak meg nem tapsolt, azt mondta: "- Így még Förgeteg Attila sem felelt történelemből"! Ez volt ám az igazi  dicséret, mert Attila volt az iskola elismert legjobb tanulója, a helyi főorvos fia, aki szintén orvos lett.

Tehát a tanulással elvileg nem volt semmi gond, noha nem tanultam, csak megéltem abból, amit órákon összeszedtem, óra előtt gyorsan átfutottam, és amikor feleltem,nekem minden eszembe jutott a témával kapcsolatban, még az is, amit sose hallottam. De valahogyan mégsem tetszett az iskolába járás. Talán ez a sok iskolaváltás tette. Ha Szentgotthárdon maradunk, és ott mehetek gimnáziumba, ahova úgy vágytam, biztos lelkesen végigcsinálom az egészet. És volt egy vágyam: egy akkor divatos zöld lódenkabát. Nelli barátnőmnek már volt olyan. De ezt nem kaptam meg, hanem helyette Anyu szétszedte és kifordította az 1945-ben meghalt nagypapám tiszta gyapjú sötétkék télikabátját, nagyon csinos, karcsúsított, fehér prémgalléros télikabátot varrt belőle, ami még jó meleg is volt, nem úgy, mint az annyira vágyott lóden. Csakhogy  nekem nem tetszett, pedig nagyon aranyos volt, van fényképem róla. Ha azt a lódent megkapom, biztos, hogy szívesen jártam volna tovább is a gimibe, de így elment a kedvem, és minden hülyeséget kitaláltam.

Akkor már eldöntött dolog volt, hogy mi Lalival összeházasodunk, csak meg kell várni, míg leszerel, az még egy év. Én addigra éppen az érettségi előtt álltam volna.Elkezdtem olyat bizonygatni, hogy ha neki nem lehetett meg az érettségije, hát ne legyen kisebbségi érzése emiatt: ne legyen meg nekem se! Ennél nagyobb butaságot nem csinálhattam volna, hiszen építészmérnök akartam lenni! Biztos, hogy sikerült volna, de ezzel a kimaradással ezt a tervet feladtam. Csak azt nem tudom, mivel töltöttem el azt az egy évet, attól kezdve, hogy harmadikban, decemberben abbahagytam a tanulást, és rá egy évre, decemberben volt az esküvőnk. Hiába töröm a fejem: nem csináltam semmit. Nem tanultam, nem dolgoztam, a házimunkába sem szoktam beleszakadni, biztos, hogy nagyon sokat olvastam. Én képes voltam arra, hogy reggel elkezdtem egy könyvet, és addig le sem tettem, míg a végére nem értem.

Valami aranyos emlékem azért van ebből az évből. Falun éltünk, hát gazdálkodtunk. Voltak tyúkok, csirkék, nyulak. Azért szoktam etetni őket. Egyszer volt 7 db aranyos kisnyulunk, érdekes, hogy mind különféle színű volt. Füvet kellett volna szednem nekik, de én gondoltam egy nagyot: kivittem őket legelni. Egy zsomborban vittem ki őket, a gyümölcsösbe, ahol egy csoportban szépen legelgettek, én meg terelgettem őket mindig össze. Aztán egyszer csak a közelünkben levő úton átfutott egy ló. A nyuszikáim heten hétfelé futottak. Én hiába kapkodtam  össze őket, raktam be a zsomborba, mert ahogy beletettem, már ugrottak is ki, a végén mind elfutott, egyet sem tudtam visszavinni. De legalább megtanultam, hogy nyulat nem legeltetünk.

Volt egy kis konyhakertünk, ott is dolgozgattam, de azért így elveszíteni egy évet, hogy ennyire semmit nem csináltam! Pedig igazán folytathattam volna a tanulást, később sokkal nehezebb volt folytatni.Azt nem értem, hogy szüleim hogyan tudtak beleegyezni ebbe. Persze, akkor még nem volt annyira általános, hogy érettségizni kell egy lánynak, de hogy csak úgy, a semmibe ment el egy évem, ezt ma már nem bírom megérteni. Hiszen még most, 76 éves koromban is dolgozom, és mióta nyugdíjas vagyok, azóta is folyamatosan volt munkám, nem is könnyű, de ezt majd akkor írom le, ha odaérek valaha a történetemmel. Ráadásul úgy rémlik, hogy abban az évben Anyukám is dolgozott, bejárt Szombathelyre egy konfekcióüzembe, én meg otthon loptam a napot!

De azért csak eltelt az egy év, és Lali leszerelt novemberben. Vissza szeretett volna menni régi munkahelyére, de ott akkor éppen egy várandós nő dolgozott. A 3 év után leszerelt katonát persze vissza kellett volna venni, de ő olyan gyámoltalan jó fiú volt, aki sosem tudta megvédeni a saját érdekét. Jött civilben, a három évvel ezelőtti, kinőtt ruháiban, és elpanaszolta, hogy nincs állása. Apukám először begurult, aztán átgondolta, és megoldotta a helyzetet. Felvette maga mellé könyvelőnek. De ehhez nálunk kellet laknia, saját otthonából, Vépről nem tudott volna naponta bejárni. A saját szobája már úgyis megvolt, ezt a szobát szánták nekünk a szüleim, ha majd összeházasodunk. Nekünk természetesen tetszett a dolog.

A következő vasárnap eljöttek a szülei, Apukája ünnepélyesen megkérte a kezemet, eljegyzési ebéd, stb, minket nem is nagyon érdekelt már a dolog, sürgős megbeszélni valónk volt a másik szobában, míg az "öregek" beszélgettek. Aztán, mielőtt hazaindultak, közölték velünk, hogy karácsonykor lesz az esküvőnk.Már csak egy hónapunk volt addig. Bejelentkeztünk a tanácson, meg a plébánosnál is, aki kitalálta, hogy extra esküvőnk lesz, a 26.-i, 10 órás nagymisével egybekötve. Külön meg kellett tanulnunk, hogy mikor hova kell állni, ülni, térdelni, mikor mit kell mondani. Kántor az nem volt, de volt egy ócska harmónium. Én elhívtam a volt gimiből egy iskolatársamat, aki végigjátszotta a misét, nászindulóval, és minden hozzá tartozóval együtt.

De azért nem ment olyan simán az esküvő. Volt nagy készülődés, jöttek Vépről a rokon asszonyok segíteni, rengeteg sütés-főzés volt, hiszen délelőtt volt az esküvő, utána ebéd, de egész délután "lakodalom", este még vacsora, csak későn mentek el a vendégek.

Pedig majdnem elmaradt az egész. A tanácson ugyanis 24.-én délelőtt volt a polgári esküvő, amire azt mondták, hogy "nem ér", az csak egy formaság. Átsétáltunk a tanácsra, három házzal volt odébb, csak utcai ruhában, a két szomszéddal, hogy túl legyünk rajta, mert hiszen az "esküvő" csak két nap múlva lesz. Munkanap volt a dec.24,-e, de csak délig. Minket leültetett az anyakönyvvezető, aztán szépen leírta: 1953-1936=17, mire kijelentette, hogy a menyasszony kiskorú, gyámhatósági engedély kell, orvosi igazolással Celldömölkről, a járási tanácstól, és ő csak 12-ig van itt a hivatalban, tehát itt ma nem lesz esküvő.

Apukám is dolgozott ezen a délelőttön, a 6 km-re levő állami gazdaságban. Én gyorsan kézbe vettem az irányítást: onnan a tanácsról - hiszen otthon nem volt telefon - felhívtam Apukámat, elmondtam, mi a helyzet. Ő betelefonált a járási tanácsra, aztán egy bricskával hazajött értem, mert az orvosi igazolást nekem személyesen kellett megszereznem. Hátraülhettem volna a kocsiban, hiszen volt kocsis, de én akartam hajtani a lovakat, és repültek is! Celldömölk is 6 km volt, ott berontottam az orvosi rendelőbe. Annyit azért megtettem, hogy a kint várakozóknak elmondtam, hogy azonnal kell az orvosi igazolás, mert vár az anyakönyvvezető, aztán már bent is voltam a rendelőben, a kedves Hattyán doktor bácsi már írta is az igazolást, kirohantam, irány a járási tanács, ahol már készen volt a gyámhatósági engedély, és már kiszóltak az anyakönyvvezetőnek, hogy ma akkor jár le a munkaideje, ha minket összeadott. Egyvágtában haza, Laliért és a két szomszédért, de már Apukám is átjött velünk. Még most is  előttem van az arca, ahogyan felügyelte a "szertartást", hiszen ő is anyakönyvvezető volt jegyző korában.

Pedig nem is volt olyan sürgős az az esküvő, hiszen a fiam csak hat év múlva született.

Aztán elkezdődtek a "boldog házasévek," amiről semmi eseményt nem tudok írni, legalábbis az én életemből. Csak azt tudnám, mivel töltöttem el az időmet 1953-tól 1956-ig. Otthon voltam, először a szüleimnél nekünk berendezett szobában, aztán hamarosan megürült mellettünk egy lakás, amit mi kaptunk meg a párommal, egy szoba, konyha, és előtte egy 40 m2-es fedett terasz, lila akáccal befutva, széles, lefelé táguló, cifra vaskorlátos lépcsőfeljáróval. Terveztük, hogy a kamrából fürdőszobát alakítunk, de ez elég problémás volt, maradt az a megoldás, hogy át lehetett menni a hátsó folyosón a szüleim fürdőszobájába. Szüleimtől kaptunk egy akkor divatos, zöldrefestett konyhabútort, a szobabútort áthoztuk, ami már előzőleg is a mi szobánk bútora volt. Az apósomtól kaptam a konyhába egy valódi fém tűzhelyet, annyi smirglizni valóval, hogy a napjaimat teljesen kitölthette volna, ha azt mindig frissen smirglizettnek akartam tudni, de nekem nem nagyon volt smirglizhetnékem sosem, Hosszú ideig vágyam volt, hogy ettől a tűzhelytől megszabaduljak, de ez a vágyam csak sok év múlva  teljesült, amikor végre gáztűzhelyhez jutottunk, úgy 10 év múlva.

Olyanok töltötték ki az időmet, hogy állatokat tartottunk, tyúkokat, disznókat. Talán, majd, ha egyszer fel tudom ide tenni a fényképeket, megmutathatom, milyen mangalica disznót neveltem. Aztán varrtam a férjemnek két nyári vászonöltönyt, ballonkabátot, magamnak vászonkosztümöt, mindezt anélkül, hogy valaki valaha tanított volna varrni. Halványzöld inget és blúzt varrtam hozzá. Egyik nyáron ebben mentünk le a Balatonra, Badacsonyba, egy napot voltunk ott a strandon, ennyi volt a három év története. Meg néha bementünk Celldömölkre moziba, akkor mentek a Jean Marais, és Gerard Filipe  filmek. Néha a faluban is volt mozi, oda is mindig elmentünk. És olvastam . Ennyi. 3 év. Most fél év alatt több történik velem.

Ha velem nem is, de szüleimmel azért "zajlott az élet" . Most öcsémmel kezdődtek a gondok. Ő még Vépen, 10 éves korában elkezdett hegedülni tanulni, és zeneiskolába járt. Ezt folytatta Celldömölkön is, meg itt kezdte el a gimnáziumot is, de csak elkezdte,és jöttek a problémák. Apukám rájött, nincs más megoldás,zenei gimnáziumba kell járatni, az pedig csak Győrben volt. Tehát Apunak Győrben, vagy környékén kellett állást találnia. Talált is, Nagyszentjánoson az Állami Gazdaságban lett főkönyvelő, de győri lakást akart, a gazdaság pedig csak Nagyszentjánoson tudott adni.Így ott kért egy szobát, és hetenként hazajárt.

Aztán Anyu is vele tartott, és amíg Apu dolgozott, Anyu járta Győrt, lakást keresve. Ez bizony hosszú ideig tartott, és elég reménytelen vállalkozás volt. Ám egyszer csak mégis meglett a megoldás, eljött a költözés napja, Egy teherautóra felpakoltak mindent, boldogok voltak, hogy végre megvan, mehetnek. Már csak az utolsó darabok pakolása volt hátra, amikor ők bent voltak a házban, én kint, és jött a postás egy távirattal. Felbontottam, nekik szólt:nincs lakás!. Rövid gondolkodás után úgy döntöttem, nem adom oda a táviratot. Mindenhogyan menni akarnak, menniük kell, hiszen Apu ott dolgozik, és kezdődik nemsokára a tanév. Ha a bútoruk is ott lesz, elhelyezni biztos segít a gazdaság, és talán előbb lesz így meg a lakás. Bántott nagyon a dolog, el is sírtam magamat, amikor elbúcsúztak, és elindultak, pedig nem voltam az a sírós fajta, még csodálkoztak is , hogy sírok. Hogyne sírtam volna, hiszen tudtam, hogy nincs lakásuk!

De jól döntöttem, mert rövid idő alatt Anyu megtalálta az ideális lakást: a Baross út -Bajcsy-Zsilinszky út sarkán, második emeleten, sarokszobával, kétszobás, második emeleti, liftes, igazán ideális lakás, állomáshoz közel, hogy Apu tudjon kijárni. Nagyon bonyolult hármascserével, de megvolt. Nagyon tetszett mindenkinek, igazán szép lakás volt. Öcsém pedig járhatott a zenei gimnáziumba.

Élmény volt, amikor 1956 nyarán meglátogattuk őket az új  győri lakásban. Én akkor 20 éves voltam, de szerintem nagyon gyerek, hiába voltam asszony 3 éve! Elmentünk szüleimmel egy győri városnéző sétára, és én kaptam egy ajándékot is: annyi fagyit ehettem, amennyit csak akartam. Nagyon sok helyen volt cukrászdáknak utcára néző fagyi-árusító ablaka, így a győri séta során nem fogyott ki kezemből a fagyitölcsér.

Ez a nyár is elmúlt, és jött 1956 ősze. Szüleim Győrött, mi ketten Kemenesmihályfán. Szörnyű híreket hallottunk, és hittünk is el: ezek alapján úgy döntöttünk, hogy megyünk Győrbe szüleimhez, és együtt indulunk nyugatra. Mi felszámoltuk nagyjából a háztartásunkat, például elégettük a 2 évi levelezésünkből összegyűlt több kilónyi levelet, mert el nem vihettük, itt pedig ne maradjon. Aztán megbeszélés szüleim győri lakásán, hogy mit vihetünk, mert másnap reggel indultunk volna, azzal a tervvel, hogy gyalog kell a Fertő mentén egy hosszú szakaszt megtenni.A minimálisra lecsökkentett holmink mellé öcsém odarakta a hegedűjét és a csellót. Ezen én elkezdtem veszekedni, mondtam,  biztos, hogy Lalinak kell majd a csellót cipelni, az nem vihetjük el. Ezen aztán addig vitatkoztunk, míg Apu úgy nem döntött, hogy nem megyünk sehova. Viszont mi költözzünk fel őhozzájuk Győrbe.Ezzel lezárult életemnek egy szakasza, véget ért az  5 év Kemenesmihályfán.

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Hetvenkedni még csak lehet... Élettörténetem: Vép

2012.05.03. 16:35 Mitchelle

Most érzem csak, hogy mennyire nem vagyok gyakorlott író!

Ide most kellene egy nagystílű bevezető-mondat, valami olyan, hogy itt vett fordulópontot az életem, vagy olyan, hogy meghatározó volt életemben ez a pár év, amit itt töltöttünk, de ez valahogyan nem jön.Hanem helyette az, hogy még sosem volt olyan kellemesen eltöltött 6 hetem, mint Vépen az az első hat hét, amit a skarlát miatt ágyban kellett töltenem.

Az első ismerősöm a faluból a doktor bácsi volt, aki azonnal a kedvencen lett, több okból. Először is az az igazi doktorbácsi-típus volt, magas, őszhajú, mosolygós, kedves . A gyógymódja csodálatos volt: azt egyek-igyak, amit kívánok, egész nap feküdjek, az öcsém ne jöjjön be a szobámba, mert elkapja, minél kevesebbet zavarjanak. Hát nekem ez ideális volt: annyit olvashattam amennyit csak akartam, semmi más dolgom nem volt Aztán még egy miatt lett kedves a doktor bácsi: megígérte, hogy ha kitavaszodik, megtanít teniszezni. Ennek már előre nagyon örültem.

A sok olvasás mellett azért izgalommal vártam az új iskolát is, meg érdekelt volna a falu is, de hát csak a csukott ablakon keresztül nézegethettem. December elején kezdődött a 6 hét, így benne volt a karácsony, újév, és a félévi bizonyítványosztás után járhattam csak iskolába.

Öcsém már az első félévtől itt járt negyedikbe, és emellett teljesülhetett a vágya: tanulhatott hegedülni. Igaz, hogy még nem zeneiskolában: a Kányási nevű cigányprímás járt hozzánk órákat adni neki.Azt hiszem, ez indulásnak nagyon jó volt, nem vette el a kedvét, mivel látta, hogy már egész jól hegedülgetett csak úgy, ahogy magától megtanult. Először nem a kottát kezdte tanítani, hanem kotta nélkül a Toselli-szerenádot. Így mindjárt jobb kedvvel játszotta a kötelező gyakorlatokat is, és a hegedű maradt a legfőbb szórakozása.

Nekem bizony, itt már volt bepótolni valóm, bár én a 6 hét betegség alatt is foglalkoztam a tankönyveimmel, mindegyiket végigolvastam. Persze, attól még le voltam maradva, de itt is azonnal tudatosítottam, hogy én vagyok az első!. Csak itt már megvolt az elit-gárda az osztályban, ők voltak négyen mindig a kitűnők. Érdekesség, hogy  itt már nem az ötös, hanem a hetes volt a legjobb jegy. És az elit-gárdának is megvolt a gyengéje, a lányoknak a matek, a fiúknak az irodalom. Mindkét fiú tanár-gyerek volt, az apukájuk tanított minket.Hát nekem ezek közé kellett felküzdenem magamat. Csak nem kaptam meg a tiszta hetest, úgy látszik, megbeszélte a tanári kar, hogy ennyi betegség miatt igazolt, de sok távolléttel, meg első félévi bizonyítvány nélkül nem lehetek kitűnő, tehát a következő tárgyakból kaptam hatost: ének / nagyon szép hangom volt, abszolút hallással/ kézimunka, torna, háztartástan /na ebben igazuk volt, itt is volt egy Karolin a házimunkára/ A többi négy elitnek viszont ezekből a tárgyakból volt hetes, és magyarból, történelemből, matekból, fizikából voltak a hatosok. Egyetértettem.

Még egy dolog volt, ami problémát okozott a tanári karnak.Ők, a tanárok, egyben úttörő-vezetők is voltak, az orosz tanárnő volt a csapatkapitány, vagy valami hasonló. Én, a népi kollégista előéletemmel, és ott elért rangommal esélyes lettem volna a csapatparancsnoki rangra, ráadásul nem jártam hittanra, és itt is én irányítottam a dekorációkat.Viszont, aki eddig volt a csapatparancsnok, kedvence volt az osztálynak, meg már nagyon közeledett az év vége, csak rövid időről volt szó. Én rájöttem, hogy ezt nekem nem kell akarnom, nem éri meg. Aztán volt egy fegyelmi bizottsági ülés.  A bizottság: a tanári kar, és az összes úttörő vezető, mert a csapatparancsnok kislányt feljelentették, hogy templomban volt, ezért le akarták váltani, és engem akartak a helyére tenni. Én rájöttem,hogy ez nekem nem lesz jó, még esetleg utálni is fognak érte, szót kértem, és a következőt mondtam:

- Lenin elvtárs azt mondta, hogy nemcsak azok a a mi embereink, akik sohasem hibáznak, hanem azok is, akik, bár hibáznak, de hibájukat igyekeznek jóvátenni.

Hogy én ezt honnan vettem, és hogyan tudtam pont ide bemondani, azt nem tudom, lényeg, hogy "bevették", a kislánnyal megfogadtatták, hogy nem fog járni templomba, engem pedig, hogy legyen valami úttörő vezető pozícióm, csapattitkárnak tettek.

De hát ez a nyolcadik osztály csak pár hónap volt, februártól tanév végéig tartott, nem is érdemelt ennyi szót, mint amennyit rá vesztegettem. Ennél sokkal izgalmasabb volt az iskolán kívüli életem.

Apukám itt is részt vett a közéletben, és itt is rendezett színdarabot, ugyanazt, amit az előző faluban, Gárdonyitól a Falusi verebeket.Itt már könnyebb dolga volt: egyrészt már "gyakorlott rendező" volt, másrészt ez egy nagyobb falu volt, jobban lehetett szereplőket válogatni. Én még nem voltam alkalmas nagylány, csak egy akkora szerepet kaptam, hogy 3 kis falusi lánnyal bementünk a főszereplő lány portájára, és elkértük a lányt az apjától, aki megígértette, hogy 10-re hazahozzuk, mire mi kórusban azt válaszoltuk, hogy: "Előbb is." Ez volt életem egyetlen színésznői szerepe, és kétszavas szövege, hát itt most jól eldicsekedtem vele.Jaj, most jut eszembe, volt még egy, de ott "énekesnő" voltam ,és ez kb egy évvel később volt, de leírom most, hátha elfelejtem.

A faluban én lettem a DISZ titkár, /Dolgozó Ifjúsági Szövetség/ nem tudom, miért pont engem választottak, de lett egy népi tánc csoportunk, és kitaláltuk, hogy fellépünk a szomszédos falukban. Rendezőnk nem volt, szekérrel mentünk át, és volt több táncszámunk, azokat adtuk elő. Érdekes, minden faluban volt egy olyan kultúrház-féle, ahol volt színpad. Itt még függöny is volt, és mikor lement, támadt egy ötletem, kitölteni a szünetet, míg a csoport átöltözik. Megkérdeztem az egyik fiút, tudja-e a Szulikót.  Ezt az öcsémmel szoktuk énekelni úgy, hogy én terceltem. A fiú az mondta, tudja. Jó, mondtam, akkor menjünk ki a függöny elé, és énekeljük el, majd én tercelem. Ebben megállapodtunk, az nem jutott eszünkbe, hogy még valamiben kellene, Aztán a fiú énekelte, hogy "Fájó szívem majd megszakad.." én meg szépen terceltem, hogy "Ja magilu míloj iszkaj..." Hát, nem mondhatom, hogy nagy siker volt...

De menjünk vissza az Apu által rendezett színdarabra. Nemcsak én nem voltam alkalmas falusi lány szereplőnek, hanem volt ott még egy kölyökképű srác, Lali, aki szintén nem volt alkalmas falusi legénynek, viszont minden próbán ott volt, velem együtt, és szépen nélkülözhetetlenné tette magát. Ő volt a súgó, a beugró, ha valaki nem jött el a próbára, a függönyhúzogató, a kellékes, Apu jobbkeze, "rendezőasszisztense", mondanánk ma. Minden próbán ott voltunk, és mivel nem voltunk szereplők, sok időnk volt - összebarátkoztunk. Sokat beszélgettünk, jól megértettük egymást, csak az nem tetszett, hogy cigarettázott, próbáltam is lebeszélni róla. Most már tudom: akkor kellett volna, nem próbálni, hanem kierőszakolni. akkor még időben lett volna!

Aztán eljött a bemutató előadás időpontja is, utána a szereplők, szüleimmel együtt átmentek a kocsmába, megünnepelni a sikert. Az én feladatom volt, hogy ketten a "rendezőasszisztenssel" hazavittük mihozzánk a kelléknek használt két párnásszéket. Ha már hazavittük, hát, le is ültünk rá egy kicsit beszélgetni. Lali előhozta a nagy problémát: ezentúl nem lesznek próbák, nem fogunk találkozni, hiszen én itt vagyok nyolcadikos, ő Szombathelyen hetedik gimnazista. Aztán közös erővel kitaláltuk: majd ő minden este eljön az ablakom alá, és tudunk beszélgetni, meg akkor elmehetek tejért is a harmadik szomszédba...

Így aztán minden este beszélgettünk, találkoztunk, sőt, volt olyan is, hogy elkért Aputól, hogy bemehessünk Szombathelyre moziba. Vele elengedett, hiszen a színdarab próbái alatt megismerte, tudta, hogy megbízható, rendes fiú.

 Akkor már jól a tanév vége felé jártunk, már szépen kiterveztük, hogy ősztől én is gimnazista leszek Szombathelyen, együtt fogunk járni. Igaz, hogy ez csak egy tanév lesz, mert ő jövőre érettségizik, aztán Pestre megy, jogot tanulni.

Aztán egyik este nagyon letörten jött. Azt mondta, nem fogunk együtt járni Szombathelyre: őt kicsapták a gimnáziumból. Nem akartam elhinni, hiszen tényleg egy rendes, jó gyerek volt. Aztán elmesélte, mi történt. Ő a Nagy Lajos gimnáziumba járt, ami előtte premontrei volt, papok tanítottak. Még mindig volt egy paptanárjuk, akit eddig még megtűrtek. Egyik tanítási órán bejött az osztályba négy fiú a Diákszövetség részéről, mindenkihez odamentek egy ívvel, hogy ezt alá kell írni. Alá is írta mindenki. Aztán óra után a fiúk elkezdtek gondolkodni, hogy mit is írtak alá. Az volt az íven, hogy paptanárjuk nem alkalmas az ifjúság nevelésére, és ehhez hasonlók. Rájöttek, hogy így akarják őt eltávolítani a gimnáziumból. El tudom képzelni, milyen volt a felháborodás az osztályban, aminek az lett az eredménye, hogy majdnem az egész osztály, 19-en aláírtak egy másik ívet, ami azt tartalmazta, hogy visszavonják az előző aláírásukat, mert kényszerítették őket azt aláírni, és nem igaz az amit aláírattak velük. Mind a 19-et kicsapták az ország összes középiskolájából, egy évvel az érettségi előtt.

Ezzel véget is ért az álma, hogy jogász lesz. Hamarosan elkezdett dolgozni a MÁV-nál, először Vépen, majd Szombathelyen az Osztálymérnökségen, valami adminisztratív munkakörben. A nyolcadikos ballagáskor még velem volt, de nyáron már külön utakon jártunk: ő már arra készült, hogy ősszel behívják 3 évre katonának, nekem meg a gimnázium kezdődött.

Ez a nyár volt az, amikor a doktor bácsi teljesítette ígéretét: megtanított teniszezni. Könnyen tehette, nem volt muszáj neki küszködnie velem: a házuk mögött volt a teniszpályájuk, és két fia folyton teniszezett volna. A nagyobbik, Iván, teljesen az apjára hasonlított, magas volt, jóalaku, egy probléma volt vele: ő is aláírta azt az ívet, őt is kicsapták. A kisebbik fiú, Pali egy évvel volt idősebb nálam, és nem volt sokkal magasabb sem, olyan igazi játszópajtás-haver lett, sokat voltunk együtt, sok érdekes dolgot tanultam tőle, de legizgalmasabb az volt, hogy rendszeresen bemehettünk az orvosi rendelőbe, amikor nem volt rendelés, ő leginkább a fogorvosi székbe szokott beülni, és ott adta be magának az inzulin-injekciókat. Nem érte meg a huszadik évét...

Teniszezni leginkább Pali tanított, sokat játszottunk. De az volt a nagy élmény, amikor vele ketten, mi, kicsik álltunk ki a nagyok, apja, és bátyja ellen.  Pali nagyon jól játszott, én nagyon igyekeztem, csak egy bajom volt: akkor még nem szabadott két kézzel fogni az ütőt a fonáknál. A bátyja kicsit lezser, kicsit lusta volt, és így, ha ritkán is, de volt olyan, hogy mi győztünk, és az volt ám a diadal! A teniszezésen kívül az úszásra is próbáltak megtanítani. A vár előtt a patakon volt egy gát, ahol kicsit mélyebb volt a víz, itt mutatták, magyarázták, de hiába, ott és akkor nem sikerült. úsznom. De azt már tudtam, hogyan kellene.

Aztán egyszer azzal az eltökélt szándékkal menten ki egyedül a várkertbe, hogy most úszni fogok, de egyedül, mert azt hittem, a nézők zavarnak. Volt mélyen bent a parkban a pataknak egy kis kiszélesedő része, ahol olyan derékig érő, vagy kicsit mélyebb lehetett a víz. Úgy gondoltam itt egyedül leszek, de nem sikerült, volt ott egy lány, aki egy évvel járt alattam. Azzal fogadott, hogy tudok-e úszni. Hát persze, már hogyan mondhattam volna, pláne egy kisebbnek, hogy én valamit nem tudok! Azt mondta, versenyezzünk. Jó, versenyeztünk, amit persze megnyertem, és már tudtam úszni! Nagyon boldog voltam, még egy kicsit gyakoroltam, egyre jobban ment a mellúszás.Sürgősen elhívtam Apukámat, megmutatni neki. Volt egy kis tóvá szélesedő része a pataknak, ott úszkáltam előtte nagy boldogan, vízililiomok között.

De nemcsak teniszezésből és úszásból állt ez a nyár. Akkor, előttem ismeretlen okból, Anyukám elment dolgozni. Valahova irodába, hasznosítani a háború alatt tanult gép- és gyorsírást. Így aztán ő egész nap nem volt otthon. Én akkor voltam 14 éves, és bizony nagyon szerettem volna szépen öltözködni. De mibe szoktunk mi öltözni? Amit Anyu varrt. Mindig volt miből varrni, régi szétfejtett szép holmik, sok-sok varrnivaló mindig volt, csak ki kellett találni, miből mit szeretnénk. Én minden nap odakészítettem Anyunak, hogy mit szeretnék, miből, de csak nem lett meg, mindig mást csinált, akikor hazajött este. Aztán egyik reggel, amikor láttam, hogy amit odakészítettem, nincs megvarrva, rájöttem, nincs más megoldás, nekem kell megcsinálnom, ha fel akarom venni. Aznap nagyot alkottam: varrtam magamnak egy sötétkék szoknyát, egy fehér blúzt, az öcsémnek egy fehér rövidnadrágot, és egy sötétkék inget. Fel is vettük, úgy fogadtuk Anyut. Hogy komplett legyen a dolog, az öcsémet meg is nyírtam: na ez utóbbi nem lett nagy siker, kissé lépcsős lett, gyorsan el kellett vinni fodrászhoz. Viszont Anyu azt mondta, hogy akkor most megtanít varrni. Én erre azt mondtam, hogy engem nem kell tanítani, mint láthatja, én tudok varrni, és ezentúl is meg fogok varrni mindent, amit akarok. Hát ebben következetes voltam, tényleg nem tanított varrni senki, és még fontos tényező lesz tevékenységi körömben a varrás. Most, hogy jobban belegondoltam: egyszer, sokkal később, egy mestervizsgás varrónő, kérésemre, megtanított zippzárt bevarrni, és erre utána még sok varrónőt megtanítottam, de ez már egy sok évtizeddel későbbi történet.

Még egy élményem volt ezen a nyáron: úttörő-vezetőként pár hétre mehettem nyaralni Csillebércre, az úttörővárosba. Ekkor utaztam először a fogaskerekűvel, aztán az úttörő-vasúttal, aminek egyik állomása volt az Úttörőváros. Csuda komolyan vettük a tábori életet: sátrakban laktunk, éjszaka őrt álltunk, valami fegyverfélét is kaptunk hozzá, a jelszavunk: "El a kezekkel Koreától". Minden reggel zászlófelvonással kezdődött a nap, erre a célra volt egy terünk, ahova minden reggel énekelve, rajonként kivonultunk. Én az első raj parancsnoka voltam, a raj előtt mentem, előttem pár lépésre a csapatparancsnok, Kristóf Ági, mögöttünk a többi, talán 8-10 raj, aztán körbeálltunk zászlófelvonáshoz. Végigénekeltük az utat, kedvenc dalunk a "Zachariádisz" volt, amit két szólamban énekeltünk, és a velünk nyaraló görög menekült kislányoktól tanultunk. Fogalmunk sem volt, mit jelent a görög szöveg, úgy énekeltük, olyan áhítattal, mintha legalábbis a görög himnusz lett volna. Sokkal később, igazságügyi könyvszakértő koromban kérdeztem meg egy műszaki szakértő kollégámat, aki szintén görög menekült volt, hogy mit is jelent ez a dal. Ő jót nevetett rajta, elárulta, hogy ez egy csúfolódó választási kortesnóta.

Vajon mi történt a velünk nyaraló görög menekült kislányokkal, vajon hova sodorta tovább őket az élet? Feltételezem, hogy ők is itt maradtak az országban, és megtalálták a helyüket, mint a műszaki szakértő kolléga.

A csillebérci nyaralás után még Óbudán lakó nagymamám, és nagynénim családjával tölthettem egy kis időt. Mindig szerettem náluk lenni, leginkább azért, mert én mindig Budapesten szerettem volna élni, ez már talán 4 éves koromban alakult ki bennem, mikor először voltam a Szondy-utcában. Azután is mindig szívesen, és otthonosan jártam a városban, mindenhova odataláltam, soha nem tévedtem el. Csillebércről, az úttörő-táborból is egyedül mentem el hozzájuk.

A náluk töltött napokra mindig szívesen emlékszem. Unokahúgaimat is szerettem, de velük élt az én drága, aranyos, fehérhajú nagymamám, akivel csak olyan kevés időt tölthettem, pedig ő nagyon értett a gyerekek nyelvén. Rengeteget mesélt nekünk, de meséi nagyobb részét azok a történetek tették ki, amik az ő fiatalkorában, és a gotthárdi évei alatt történtek. Meg is értem: most én vagyok az ő akkori életkorában, és miről mesélek?

A nyár gyorsan elmúlt, kezdődött az első gimnázium, Szombathelyen, a Kanizsai Dorottya lánygimnáziumban. Itt bebizonyosodott, hogy Apukám aggodalmai feleslegesek voltak, továbbra is a megszokott szinten maradt a tanulmányi eredményem. Vonattal 5 perc volt Szombathely, nem volt nehéz bejáró diáknak lenni, csak éppen a vonatok indulásához volt kötve az időnk, de ezt meg lehetett szokni, sok vonat járt erre. A vonatokon külön diákkocsi volt, én természetesen abban utaztam, és a "kicsapott diák"  nem utazhatott velem, pedig ő is Szombathelyre járt, de dolgozni. Azért néha találkoztunk, de már külön utakon jártunk, tudtuk, hogy ami elkezdődött tavasszal, annak vége. Aztán őt hamarosan behívták három évre katonának, hogy végleg elszakadjunk egymástól.

A gimnázium első éve mondhatnám, hogy eseménytelenül telt. Annyi meglepetés volt csak, hogy egy osztályba kerültünk Kristóf Ágival, de nagy barátság még nem alakult ki köztünk. Három  "kaszt" volt az osztályban: a szombathelyiek, ők összetartottak, és nem barátkoztak a többivel, a kollégisták, akik szintén összetartottak, és Ági közéjük tartozott, egy Kőszeg környéki kis faluban éltek a szülei, onnan nem tudott volna bejárni, és a harmadik csoport a kissé lekezelt bejárók, a falusiak. Hát én ez utóbbiak közé tartoztam.  Nagyon szerettem volna akkor szombathelyi lenni, de ez akkor csak álomnak tűnt. Most jut eszembe, hogy ha ezt én akkor elmesélem Apukámnak, lehet, hogy nem így alakult volna az életünk!

A következő nyár, de inkább tavasz nagy változást hozott az életünkben. Megszűnt a jegyzőség, Tanács lett helyette, és Apukám nem akart, vagy nem tudott tanácstitkár maradni, más állást kellett keresnie. Néhány hónapra elment Jákra, azt hiszem, állami gazdaságba könyvelést tanulni, aztán az uraiújfalui Állami Gazdaságban lett főkönyvelő. Mire én másodikos gimnazista lettem, már ott laktunk. Ennek a falunak nem adok egy külön fejezetet,  mert csak 7 hónapig laktunk itt, én csak hármat, és néhány sorban leírható, ami itt történt.

Szeptemberben egy hónapig bejártam a gimnáziumba. A vasútállomás, Vámoscsalád, 6 km, biciklivel jártam, hatkor indult a vonat, egy óra alatt ért be Szombathelyre. Aztán este hat körül értem haza. Ezt nem lehetett sokáig csinálni, októbertől beadtak engem is a kollégiumba.

Ez az épület még most is megvan. Régebben, még a háború előtt, ez volt a polgári iskolai "zárda", ide járt Anyukám és nagynénim is, itt végezték el az akkor hagyományos 4 polgárit. Még ma is iskola, a Paragvári úti Általános Iskola, oda jár most Kitti, a kislány unokám, és a következő tanévben már nyolcadikos lesz.

Itt aztán összebarátkoztunk Kristóf Ágival. Elsősorban is sportolni kezdtünk, azt hiszem, leginkább azért, mert kaptunk egy csodás sötétkék melegítőt, aminek a hátára nagy fehér betűkkel rá volt írva, hogy SZOMBATHELYI LOKOMOTÍV , ez volt a Haladás elődje. Ebben jártunk gimibe. Vitorlázórepülő-oktatásra is jelentkeztünk, már az első néhány elméleti oktatáson túl is voltam, amikor Anyukám szülői beleegyezés helyett kivett onnan. Máig is sajnálom, még mindig vágyam a repülés, de fiam örökölte: hobbi pilóta, vitorlázó és kis egymotoros Falkéval néha megröptet.

A tanulószobában egymás mellett ültünk Ágival, és bizony nem a tanulással foglalkoztunk.Megállapodtunk a témában, és verset írtunk róla mindketten, aztán cseréltünk, és kritizáltuk egymást. De Ági mindig komolyan vette a témát, én meg humorosra. Emlékszem, írtunk egy szakító-verset, amolyan "Elbocsátó, szép üzenetet" az éppen aktuális szőke fiúnak, Ági megrendítően tragikusra vette ezt a H.K.-hoz írt verset, az enyémen meg nevetni lehetett. De ennek a "vers-ciklusnak" megvolt az ára: félévre már nem tudtam volna normális jegyet kapni földrajzból és történelemből, mert ezeken az órákon azért nem lehetett tanulás nélkül jól felelni. Matekból, fizikából, magyarból és kémiából megéltem abból, amit az órán hallottam, meg ezeket értettem, szerettem, de az évszámokat nem lehet kitalálni, megoldani, mint egy matekpéldát, földrajzból sem lehet mesélni, mint irodalomból. Ezt viszont szüleim nem tudhatták meg, ezért, mikor december közepén Anyukám meglátogatott, addig sírtam neki, hogy nem tudok nélkülük élni, míg kivett a gimiből, és hazavitt. Talán, ha ekkor Apukám jön látogatóba, ő észhez térített volna. Így aztán félévi bizonyítványt se kaptam, nem tudták meg, hogy milyen lett volna, de a leckét Apukámnak adtam fel igaziból: neki kellett megoldani, hogy tudjak otthonról gimibe járni. December közepén vitt haza Anyu, még 3 hónapot laktunk abban a faluban, ennyi ideig tartott Apukámnak, míg megoldotta az állását, lakásunkat, hogy én folytathassam a gimnáziumot. Azt hiszem, ha a gyerekek tudnák, hogy mennyi gondot okoznak szüleiknek felelőtlen viselkedésükkel, meggondolnák, mit tesznek.

 

 

Szólj hozzá!

Hetvenkedni még csak lehet... Élettörténetem: Rádóckölked

2012.04.01. 11:12 Mitchelle

Rádóckölked? Inkább Kiskölked! Pusztarádóc és Kiskölked összevonásával jött létre Rádóckölked, de akkor még nagyon elkülönült a két falurész.

Apukám jegyző lett itt,három kis faluban: Rádóckölked, Nagykölked, Harasztifalu. A jegyzői iroda, és az egybeépült, jó nagy, vagy ötszobás jegyzői lakás, hatalmas udvarral és telekkel Kiskölkednek a Nagykölked felőli végén helyezkedett el. Ez egy nagyon kis falu volt, nem volt sem bolt, sem iskola, sem vízvezeték, sem villany, ilyen, hogy csatornázás és gáz ismeretlen fogalmak voltak.

Szerencsére nyáron költöztünk, és a ház alapos felújításával kezdődött az életünk: az egész házat körben vízszigetelték, fürdőszobát alakítottak ki, az udvarban levő kútból a padláson levő tartályba lehetett szivattyúzni a vizet, de persze kézi szivattyúval, mert villany nem volt. És nem volt bolt, tehát nem volt kenyér sem. Anyukámnak kellett megtanulni kenyeret sütni! És mindent, amit egy falusi asszonynak tudni kell: tyúkokat, disznókat tartani, nyulakat, libát, kacsát. Itt is volt egy Karolin nevű cselédlány, de azért mégis csak Anyunak kellett mindent jobban tudni, és tudta is, csak azt tudnám, honnan! Olyan finom kenyeret azóta sem ettünk, mint az ott töltött 3 év alatt!

Az előző részben írtam, hogy öcsém talált egy kéttekercses katonakürtöt, amit ötéves korában már meg is tudott fújni. Na itt aztán fújhatta! Már dallamokat is tudott játszani  rajta, és kitalálta, hogy két bádog mosófazekat fenekével egymással szembe állított, egy főzőkanállal verte rajtuk a ritmust. Volt olyan, hogy a falubeliek odaszaladtak, hogy itt a cirkusz!

De nem ez volt az egyetlen hangszerünk. Apukámnak volt egy hegedűje, amin soha nem hallottuk játszani, talán gyerekkorában tanult hegedülni. Nagyon jó hallása, igen szép énekhangja volt Apukámnak, de még énekelni is ritkán hallottuk. Egy dalára emlékszem: a Schubert-szerenádot szokta énekelni, magyarul. Még most is tudom a szövegét is, nagyon tetszett. Hegedülni viszont nem tanított bennünket, de mi hegedültünk: magunktól rájöttünk, hogyan lehet dallamot játszani rajta, és bizony mindketten el tudtunk játszani a hegedűn minden általunk ismert dallamot. Én is szívesen hegedülgettem, de öcsém sokkal aktívabb volt, ő sokkal jobban játszott nálam, mert én inkább olvastam, neki meg inkább a trombita és a hegedű volt a szórakozása. Azért megjegyezném: öcsém 9, én 13 éves voltam legfeljebb!

Apukám nagyon jól érezte magát az új munkakörében. Nemcsak a jegyzői munkákat végezte, egyébként is be akart kapcsolódni a faluk életébe: rendezett egy színdarabot, Gárdonyitól a "Falusi verebek"-et, a faluból szedte össze a szereplőket, Karolin lett a főszereplő lány, Anyu és Apu játszották a városi házaspárt, nagy siker volt a darab, "telt ház" előtt adták elő, még a szomszéd falukból is eljöttek.

Nem volt unalmas az élet, mindig volt valami esemény a színdarabon kívül is. Mindig volt esküvő, ahova a lakodalomba meghívtak bennünket, aztán rönkhúzás, lucázás.

A természet is ellátott bennünket eseményekkel:egyszer olyan árvíz volt, hogy a házunk előtt az úton olyan mély víz hömpölygött, hogy a gumicsizma szárán csak éppen nem folyt be. Pedig még csak érdemes patak sem csordogált arrafelé. Aztán egyik télen akkora hó volt, hogy a házunk hátsó bejáratától a kapuig vezető utat úgy ástuk ki a hóból, hogy én nem látszottam ki belőle.

Volt egy igazi felnőtt barátunk is, Sanyi bácsi. Ő volt a gazdajegyző a 3 kis faluban, olyan agronómus-féle. Mindig csizmában járt, és jellegzetes gazdász-öltözékben. Valami igen jópofa neve volt a csizma-lehúzójának, ez egy fából készült alkalmatosság volt, rá is volt írva, úgy hívta, hogy "nezörögj". Őt nagyon szerettük mi, gyerekek, mert ő is szeretett minket, sokat foglalkozott velünk. A hosszú téli estéken, villany nélkül, sokat lehetett beszélgetni, és neki igen érdekes témái voltak. Amikor már nem laktunk ott, akkor is tartottuk vele a kapcsolatot, később meg is látogattuk, Tsz-elnök lett Őriszentpéteren. Ott kaptunk tőle egy nagyon szép, kikészített borzbőrt, sokáig megvolt, talán három éve vettük le végleg a veranda faláról.

Persze, mint majdnem mindenki, aki a történeteimben szerepel, már régen nem él.

De még a saját kis életemről nem is írtam. Pedig 10-től 13 éves koromig itt éltem.

Itt jártam az általános iskola 5, 6 és 7. osztályába. Az öcsém 1, 2, 3.-ba. Az iskola a szomszéd faluban, Nagykölkeden volt, kb. két kilométerre tőlünk.Biciklivel jártunk, én vittem a csomagtartón az öcsémet. Az úgy volt, hogy először az elsősökkel foglalkozott a tanító bácsi, a többieknek addig más munkát adott, dolgozatot írni, megtanulni egy verset, stb. Amikor az elsősökkel végzett, ők hazamehettek. Az öcsém is elindult mindig haza, de volt olyan, hogy mire én is hazaértem, ő még nem volt otthon: elunta a gyaloglást, meleg is volt még szeptember-októberben, és ő elaludt az egyik árokban, én meg visszamentem keresni. Mikor ez már többször előfordult, akkor nagyon a lelkére kötöttem , hogy melyik oldalon alhat az árokban, és akkor, amikor én vágtatok biciklivel hazafelé, csak egyik oldalra kell figyelnem, és észreveszem, nem kell még vissza is jönnöm érte, és cikk-cakkban keresni. Ez így ment is egy darabig, nem tudom, meddig, aztán egyszer csak fellázadtam: mondtam hogy tanuljon meg biciklizni, nekem már túl nehéz őt cipelni.

Az iskola 1 tanteremből, és egy tanító-bácsiból állt, és a papból, aki a hittanórákat tartotta. Az első sorban ültek az elsősök, a másodikban a másodikosok, és így tovább, a katedráról nézve jobbról a fiúk, balról a lányok, minden osztályban hárman-öten nemenként.Ötödikben már csak hárman voltunk lányok, ketten fiúk, és a felettünk lévő "osztályokba" már legfeljebb hárman-négyen voltak. Itt említem meg, hogy az öcsémnek nevezetes lett egy osztálytársa: Novák Dezső is akkor, ott volt elsős.

Ugye, azt hinné az ember, hogy ilyen körülmények között bizony gyengécske tudást lehetett szerezni ebben az iskolában? Hát ez nem így volt. Állítom, hogy Tiborcz Lajos tanító bácsim volt életemben a legjobb tanár, nagyon jól megalapozta tudásunkat a következő évekhez. Még így, az "egysoros" osztályoknak is maradandó tudásanyagot adott át, én a későbbi években sosem éreztem hátrányát annak,hogy itt jártam ezt a 3 osztályt. Biztos vagyok abban, hogy velünk sem foglalkozott többet, mint a többi osztályokkal, pedig az ő lánya osztálytársam volt.

Azért voltak itt érdekes megoldások arra , hogy külön lehessen egy-egy osztállyal foglalkozni. Pl. valamelyik osztály bent maradt, és ha jó volt az idő, a többi kiment az udvarra, és hangosan mondani kellett az egyszeregyet. A hittanórákon is működött ez a megoldás: a kicsik bent maradtak, a nagyok kint hangosan mondták latinul a minisztrációt. Ha kicsit súg valaki, még most is elmondom, pedig sosem tanultam latinul.

Nemcsak az iskolai oktatás alapozta meg a tudásomat ezekben az években. Én nagyon szerettem olvasni, de előző lakóhelyünkön, 10 éves koromig csak azokhoz a könyvekhez jutottam hozzá, amik szüleimnek voltak. Ez nem volt túl sok, de ezeket már addig többször kiolvastam, pedig felnőtt irodalom volt.Itt viszont egy egész könyvárba szabadultam bele: a jegyzőség kapott egy könyvtárat, ami az irodában volt. Ide a lakásunkból át lehetett menni, és Apukám megengedte, hogy olvassak. Igaz, hogy nagyon nem nekem való könyvek voltak, de engem minden érdekelt. Már nem mindenre emlékszem, de néhányat felsorolnék: Az Ifjú Gárda,Távolban egy fehér vitorla, Azsajev: Távol Moszkvától, Jan Zsiska életéről a "Tűzkehely", aztán: Új barázdát szánt az eke, A turjánon beérett a rozs. No, ezeket csak elrettentő példának hoztam fel, mert megvolt az összes Jókai, Mikszáth, Móricz, Gárdonyi, A háború és béke, A Karamazov-testvérek, a Bűn és bűnhődés, Victor Hugó, Verne, Ady, József Attila, és még sok minden, ami most nem jut eszembe. Én pedig csak olvastam, és olvastam. Még azon is gondolkodtam, hogyan lehetne biciklizés közben is olvasni. Ezt, szerencsére, nem tudtam megoldani. De nem volt villany, gyenge kis petróleum-lámpáknál olvastam minden este. Egy esetre nagyon emlékszem: szüleim valahova elmentek este, és tudtam, hogy nagyon későn fognak megjönni. Aztán meghallottam, hogy megjöttek, gyorsan elfújtam a lámpát, de azon izgultam, nehogy bejöjjenek, és megfogják a forró lámpaburát, mert akkor megtudják, hogy nem tartottam be, amit megígértem, hogy időben lefekszem, és alszom.

Egy kicsit vegyes volt ez a tudásanyag, amit itt beszereztem a három év alatt, de arra azért jó volt, hogy tágította a látókörömet, úgy térben, mint időben. Mindenesetre többet ért, mint a mai szappanoperák.

Amikor hetedikes voltam, már nem emlékszem, ki, és miért, de meghívott, hogy nézzem meg vele a szombathelyi május elsejei felvonulást, és én mentem. Ez már sokkal komolyabb volt, mint Gotthárdon az első szabad május elseje a bicikli szépség-versennyel, sok-sok szocialista alkotást vonultattak fel, minden csupa piros volt, rengeteg ember, tábla, zászló, és teherautókon, vagy traktorokkal vontatva különféle szocialista életképek. Azt nem mondom, hogy élmény volt, inkább nem értettem, minek ez a nagy felhajtás.

Egy csodás nyaralásunk is volt ekkor, az utolsó nyáron, amikor már a hetediket is befejeztem. Balatonbogláron voltunk, gondolom, szakszervezeti üdülőben, két hétig. Nekem nem volt új a Balaton, hiszen kisgyerekkoromban sok időt töltöttem Fűzfőn, de azóta nem. Meg az nem volt igazi nyaralás, ez az volt. Ültünk és feküdtünk a parton, napoztunk, és fürödtünk. De sajnos, úszni nem tanultam meg itt, pedig jó alkalom lett volna. Hajókiránduláson is voltunk, van egy fényképem, ami tán a Helkán készült. Az üdülőben csak mi ketten voltunk gyerekek, és egy gimnazista fiú, olyan két évvel lehetett idősebb nálam. Mivel neki sem volt más társasága, úgy mondhatom, hogy  néha "ránkfanyalodott", volt, hogy átsétáltunk együtt, hármasban az öcsémmel, Lellére , de nagyon untuk egymást. Felmentünk ott a kis hegyecskére is, mik is rajta azok a gömbformájú fémvázak, amik még mindig ott vannak?

A  végére hagytam a nagy szerelmet. Magas volt, karcsú, és szőke, kékszemű, egy osztállyal járt fölöttem. Érdekes, hogy mindenki tudta, pedig mi csak néztük egymást. De azért egyszer, nem tudom, hogyan oldottuk meg, elmentünk biciklikirándulásra kettesben Körmendre, ez biciklivel olyan 6-8 km lehetett, jól el is fáradtunk, és amikor elbúcsúztunk, megpuszilt. Kb. ennyi volt, de tudom, hogy ha mi nem költözünk el, együtt maradtunk volna, még most is együtt lennénk. De elköltöztünk, mi gyerekek voltunk, többet nem találkoztunk.

Azért ez így nem igaz egészen.  Egyszer, úgy tizenvalahány éve, Körmendre kellett mennem kocsival. Megnéztem a telefonkönyvet, benne volt, felhívtam. A felesége vette fel, bemutatkoztam, ő rögtön tudta, ki vagyok, hiszen írtam előbb, hogy "mindenki tudta." Elmondta, hogy ő mennyire hálás Apukámnak, mert elintézett nekik valami reménytelen ügyet. Mondtam neki, hogy arra fogok járni, és bemennék hozzájuk. Nagyon örült, hívott, mentem.  És találkoztunk, 50 év után!  Beszélgettünk egy órát, pont olyannak láttam, mint gyerekkorunkban.... Na, itt írhatnám, hogy ennyi volt, de azért azóta is sokszor eszembe jutott, hogy ha akkor nem 13, hanem csak pár évvel több vagyok, lehet, hogy nem így végződött volna ez a mi kis regényünk...

Apukám aggódott, hogy mi lesz velem a gimnáziumban, ahol nem leszek a jegyző lánya. Mert persze itt is csak a legjobb jegyeket kaptam, az nekem járt, már előbb elmondtam, de Apukám tartott tőle, hogy ez az egytanítós iskola nem elég alap a gimnáziumhoz. Állást változtatott, a következő tanévtől Vépre helyezték, ahol olyan általános iskola volt, hogy tantárgyanként külön tanár tanított. Igen ám, de valami közbejött, és a tanév kezdetére még nem laktunk Vépen. De Apukám mindenhogyan azt akarta, hogy a nyolcadikat komoly iskolában végezzem, ezért szeptembertől beadott Egyházashetyére, egy általános iskolás, körzeti, bentlakásos népi kollégiumba addig, míg Vépen nem rendeződik a lakás.

Egyházashetye csak pár hónap volt, erről nem írok külön fejezetet, pedig megérdemelné.

Megnéztem a "gugli"-ban, itt mindent meg lehet tudni a településről, tehát helytörténettel nem érdemes foglalkoznom. A lánykollégium a Felsőbüki Nagyok kétszintes úrilakában volt, gyönyörű parkban. Nem volt nagy létszámú ez a kollégium, minden évfolyamból csak egy osztály volt, és nem emlékszem, hogy voltak-e "alsósok", tehát nem sokkal lehettünk 100 fő felett.

Itt ismerkedtem meg sok olyan dologgal, ami nekem új volt, elsősorban az, hogy nem a szüleimmel laktam. Bizony hiányoztak, de én ezt nem mutattam, erős voltam. Meg aztán azt is meg kellett mutatnom, hogy én nem a hathuszassal jöttem, hanem itt is, mint eddig mindenhol, én vagyok az első, a legjobb. Semmin nem csodálkoztam, mindent tudtam azonnal, még akkor is, ha eddig azt se tudtam, hogy eszik-e, vagy isszák.

Itt már összeszokott, ismerős társaság volt, évek óta együtt voltak itt, a kollégiumban. Itt találkoztam először az úttörő-élettel, és a sporttal is. Természetesen mindkettőben azonnal át kellett vennem a vezető-szerepet, ami nem volt könnyű.  Röplabdát akkor láttam először, ezért az első mérkőzést csak végignéztem, aztán már beálltam játszani, és hamarosan "válogatott" lettem a kollégiumban. A magasugrás volt a másik, amiben "élre törtem": ollózva 145-öt vittem, az akkor ott igen jó eredmény volt. Csak az volt a baj, hogy tornaterem nem volt, csak addig "sportoltunk", amíg jó idő volt.

Az úttörő-életbe szervezőképességemmel léptem be. November 7.-e közeledve, versenyeztek az osztályok, melyik lesz szebben kidekorálva. Mi, nyolcadikosok, nagy, piros betűs jelmondatokkal raktuk körbe az osztály falát, minden betűt külön kivágva keménypapírból, és nem emlékszem, milyen technikával illesztettük fel magasan a falra. Először tanácstalanok voltunk, hogyan kezdjünk hozzá, aztán megoldottam. Az összes jelmondatot leírtam, kiválogattam az azonos betűket, mindegyiket előrajzoltam kockás papírra, kivágtam, és mindenkinek kiadtam, hogy melyik betűből hányat kell elkészítenie. Emlékszem, hogy úgy sétáltam körbe, mint egy tanár, mindenkihez odamentem, ellenőriztem, hogy jól csinálja-e, segítettem, ha kellett. Aztán még  szép, nagy piros ötágú csillagokat is vágtunk ki piros keménypapírból, ezeket domborúra is hajtogattuk, gyönyörű lett az osztálytermünk, megnyertük a versenyt, én meg a vezetőszerepet.

Nagyon ritkán látogattak meg bennünket otthonról, haza nem mehettünk. Szüleim már átköltöztek Vépre, de úgy volt, hogy az első félévet nekem Egyházashetyén kell befejeznem.Nekem már nagyon kezdett hiányozni a családom, és kitaláltam valamit. Azt ajánlottam, hogy ha hazamehetek Mikulásra, akkor előtte tartok egyórás előadást az éppen akkor a tananyagban szereplő Puskinról. Könnyű dolgom volt, én már nemcsak az Anyegint, hanem minden elérhető kisregényét és életrajzát  olvastam, csak össze kellett állítanom, mit tegyek bele, és mit hagyjak ki. Az előadás sikeres volt, de felesleges. Lázasan mentem haza, elkaptam az akkor járványos skarlátot. aminek 6 hét fekvés volt a gyógymódja. Így ért véget népi kollégista életem, és kezdődött egy új szakasz Vépen.
 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Hetvenkedni még csak lehet... Élettörténetem:Szentgotthárd

2012.02.05. 18:05 Mitchelle

Szentgotthárdon születtem, 1936-ban. Emlékszem a házra is, de csak azért, mert megmutatta Anyukám. A Zsidára vezető úton, még jóval a kanyar előtt egy keskeny, hosszú sarokház, hosszú telekkel elnyúlva az út mellett.A ház mögött egy külön kis épület, a varroda.

 Mikor már nagyobb voltam, nagymamám sokat mesélt a házról, és dédszüleimről. Dédnagyapám már tudta, hogy én leszek, nagyon várt engem, de nem érte meg, néhány hónappal korábban halt meg, mint megszülettem. A város főkertésze volt, nagyi meg is mutatta a gyönyörű fasort, amit ő tervezett, ültettetett. Most jutott eszembe, eddig nem is gondoltam erre, hogy talán őtőle örököltem a kerthez, növényekhez való jó érzékemet, azt, hogy tudok rózsát szemezni, pedig nem tanított senki, és dugványról szaporítani rózsát, sövénynek való növényeket. Nagynénim szokott arról mesélni, milyen szép kirándulásokra vitte őt a környező erdőkbe, milyen emlékezetes volt, amikor gombát szedtek.

Nagymamám mondhatnám úgy is, hogy modern asszony volt: elvált, pedig ez ritkaság volt abban a korszakban. Varrószalonja volt, elmondása szerint 8 varrólánnyal, Pesten tett mestervizsgát, de tudott is varrni gyönyörűen. Ezt meg tőle örököltem: nem tanultam varrni, de mindent meg tudok varrni nagyon jóra, csak kivitelezni nem tudom szépen, nincs hozzá türelmem, hogy fércelgessek, és bizony görbék néha a varrások, de amit megcsinálok, az szépen, tökéletesen áll, jó a szabása, a megoldása.

Nagymamám a kisebbik lányával, nagynénimmel, a kedvenc Pircsi nénimmel és családjával élt 1940-től haláláig, 1975-ig. Nagyi szeretett mesélni a gotthárdi évekről, nekem is sokat mesélt, hát még a lányának! Amikor már nagyi nem élt, Pircsi nénit rábeszélték a lányai, hogy írja le gyerekkori élményeit, és nagyi elbeszéléseit.Írt is valamennyit, de ő sem él már. Ez az irat most kisebbik lánya, Magdi tulajdonában van, ebből fogok idézni szó szerint.

"Óvodába is jártam 1 évig. Anyám mindig küldött egy varrólányt értem
hazakísérni, de én igen válogatós voltam, és ha nem azt küldte akit
szerettem, akkor nem adtam oda a kezemet megfogni, hanem a lábamat
kínáltam. Ezt el is panaszolta anyunak. Ez a Dü Bözse volt.
A varrólányok sem szerették, mert nem szeretett mosakodni.
Anyám szépen meg is mondta neki, hogy mosakodjon. Otthon Bözse elpanaszolta
az anyjának, aki aztán jött hozzánk, és kérdezte anyámat, hogy:

-Mi a baj a Bözsével?

Anyám mondta, hogy semmi, csak mosakodjon, mert a többiek panaszkodnak.
Erre azt mondta:

-Bözse fogd a töjjedet meg a gyöszöjödet és gyere!"
No ez a mondás megmaradt a családunkban örökre, még most is nevetünk rajta néha.


A varrólányok szorgalmán múlott, hogy szombatonként - persze nem
mindegyiken - elmegyünk-e kirándulni, együtt az egész testület: anyám, mi
ketten a nővéremmel, a 8 varrólány meg a  Csipszi kutya. Ezért egész
héten szorgalmasan dolgoztak. Soha nem veszekedtek, de a nótaszó
mindig kihallatszott a varrodából. Én is igen szerettem ott
settenkedni - de sajnos engem mindig kiküldtek, mert csak feltartottam
őket.

Sokat jártunk Burgenlandba - Nagylakra, a Slöszlire. Állandó
határátlépési igazolványunk volt.Igen finom nápolyit lehetett ott
venni, meg nagy tábla "Manna" csokoládét, kókuszreszeléket. Ilyesmit
anyám onnan szerzett be, aztán tudtunk finomakat sütni. Sokat nem
lehetett áthozni, de megoldottuk és a fináncok sosem  kutattak át
bennünket.Ismertek is, mert elég gyakran mentünk.

Anyám egyik varrólánya, a Pungor Mariska onnan járt be hozzánk
biciklivel. Igen ügyes és  szorgalmas lány volt, képes volt arra,
- hogy minél többet tudjon tanulni - ott maradt éjfélig is, segített
szabni, másnapra előkészíteni a munkához. Utána indult haza a temetőn
keresztül - arra rövidebb volt -, sőt ott le is ült egy padra pihenni.
De felállni már nem tudott, leragadt a szoknyája, mert a padot aznap
festették. Kicsit megijedt, mert egy katona sírjánál volt a pad, aki
őmiatta lett öngyilkos."

Ennyit idéztem nagynénim visszaemlékezéséből.

Nagyi megtette azt, amit kevés asszony azokban az években: egyedül, a saját keresetéből taníttatta a lányait: Szombathelyen, a zárda polgári iskolájába jártak anyukám és nagynénim is. Aztán férjhez adta őket, szép "stafírunggal", még én is varrtam magamnak gyönyörű hímzett blúzt az anyukám stafírungjából maradt, sosem használt sifon fehérneműkből.

De valóságos élményként csak egyet őrzök ebből a házból. Azt, amikor nagynénim teherautóval innen Pestre költözött, és nem tudom, mi okból, de én is velük mentem. Négy éves voltam akkor. Maradandó élményem erről az utazásról, hogy nagyon nehezen tudott kijárni a sofőr a nagykapun, félt, hogy elviszi a kapuoszlopot, és  nem ismerte Székesfehérvárt, nagyon dühös volt, amikor harmadszor látta meg ugyanazt a zöld kaput: igen nehezen talált ki a városból.

Aztán a Szondy utcai lakásra is jól emlékszem: az utcáról egy nagy barna kapun mentünk be, volt egy kis belső udvar, innen nyílt szemben, kissé jobbra földszinten a lakás, egy szoba+alkóv, az ifjú házasoknak nagyon megfelelt. Több napot is töltöttem itt, mert tudom, hogy sokszor kértem Feri bácsit, hogy este sétáljunk ki az Oktogonra, megnézni a "menő betűket." Másik nagy élményem volt, amikor Pircsi néni megengedte, hogy egyedül menjek ki a szomszéd házban levő boltba bevásárolni. Gondolom, mindig követett messziről, de én nagyon boldog voltam, hogy ezt meg tudtam csinálni.

Még egy emlékem van innen: Feri bácsi öccse, Gyuri bácsi jött néha, és akkor mindig a a nyakába ültetve lovagoltatott, futkosott velem, és ez nagyon tetszett nekem, alig vártam, hogy megint jöjjön.Nem sokáig, talán csak egy évet élhettek itt, mert a következő nyáron már Balatonfűzfőn laktak, egy nekem nagyon emlékezetes Balaton-parti villában, de erről majd később mesélek.

Ennél régebbi kisgyerekkori emlékeim is vannak. Szüleim első lakása Szentgotthárdon, a templommal pont szemben volt. Van is erről egy régi-régi fotóm: ülök a nyitott ablakban, mellettem egy nagy csokinyúl, és szemben tisztán látható a templom. Mellettünk pedig az elemi iskola volt. Később, mikor már nem itt laktunk, ide jártam elsőtől negyedikig, és minden vágyam az volt, hogy az átellenben levő gimnáziumba járhassak, de hát előtte túl kellett lenni a 4 elemin, és 10 évesnek kellett hozzá lenni.

De menjünk vissza ide, szüleim első lakásába. Nagy örömem volt itt: a szomszéd lakásban lakott az akkor még kamasz Táncos Tibi, a későbbi színész, és volt a Vigyázz nevű német vizslája. Nagyon szerettem, ha a nyakába vett, vagy Vigyázz hátán lovagolhattam. Másik fő tevékenységem volt a rollerozás: a házunk előtt széles, sima járda volt, és én rollerozhattam a Rába felé levezető lépcsőtől egészen az utcasarokig, addig tartott a járda. Még egy maradandó élményem innen: mindig meghatottan hallgattam, ha az elemiben az udvaron énekeltek a gyerekek, leginkább a Himnuszt, és a Szózatot, ezeket már akkor megtanultam. Viszont nem lehettem nagyon jó kislány, mert az alkaromon belül van egy apró sebhely. ezt abban a lakásban szereztem úgy, hogy volt az udvaron egy mosókonyha, és engem oda büntetésből bezártak, én pedig ököllel kitörtem az üvegajtót: mindjárt kiengedtek, és babusgattak.

Itt született meg az öcsém, 1940 nyarán. Erre is emlékszem, de csak azért, mert halálosan meg voltam sértődve: nem alhattam aznap éjjel szüleim szobájában. Azt nem tudtam, miért, de engem, a kiságyammal együtt kitelepítettek, és még mindig emlékszem arra a nagy haragra, amit emiatt éreztem. Aztán hamarosan elköltöztünk ebből a házból egy olyanba, ahol kert is volt, de ott nem  szerettem lakni, mert Anyukám hosszú hónapokig betegeskedett, vesemedence-gyulladása volt. A cselédlány elvégzett minden házimunkát, de nekem nagyon hiányzott Anyukám. A kisöcsémnek nagyon örültem, sokat babáztam vele, van olyan fotónk is, ahol a karácsonyfa alatt az én játék babakocsimban tologatom. Aztán Anyukám meggyógyult, és ebből a lakásból is elköltöztünk az utolsó gotthárdi lakásunkba.

Ebben a házban öt évet éltünk, hihetetlen, mennyi emlékem van róla. Először talán leírom kívülről. Egyemeletes, négyzetalapú, sátortetős, négylakásos ház, szintenként két-két lakás, utcára szintenként négy nagy ablak néz, ez így lakásonként két szoba, aztán jobbról-balról a konyhaablakok, és a ház hátsó oldalán fürdőszoba, cselédszoba, WC ablak, és középen a lépcsőház. Egy sor lépcső vezetett innen a földszintre, egy sor az alagsor-szerű pincébe, na a lépcsőfokok számát nem tudom. A földszinten szemben Szabó Ferencék laktak, a nálam egy évvel idősebb szőke ikerfiúkkal, az apukájuk tanított abban az elemiben, ami az első lakásunk mellett volt. Felettünk Kató Mária tanító néni lakott, ő tanított elsőben és másodikban. /Harmadikban és negyedikben Benedek Ferenc, nem lakott itt, de később hátha elfelejtem./ A negyedik lakó Kovács József volt, ő is tanító, és a lánya, Edit egy évvel volt idősebb nálam.

A bejárati ajtó behozott a házba, pedig még kinti leírni-valóm van sok. A ház nyugatra nézett, és a Szlovénia felé vezető út mellett állt, szemben, az út túlsó oldalán egy nem meredek, három-négy méteres lejtővel kezdődött a rét, a Rába ártere, de a Rába messze volt, legalább másfél kilométerre. A Rába volt az osztrák határ, azon túl emelkedett a Slöszl hegyecske, tetején egy szép kis kápolnával, ez olyan három-négy kilométerre lehetett. Ez a házunkkal szembeni rét remek, nagy játszótér volt, itt semmitől sem kellett félteni bennünket, volt egy nagyon vékony patakocska, talán nem is volt víz benne, de voltak fák a partján, fűzfák, ideális játszótér. Télen a házzal szembeni lejtő volt a város ródlipályája.

A ház előtt, az út szélén, egy sor fehér törzsű nyírfa állt. Aztán fűvel benőtt árok, és nagyon szép kerítés, alul terméskő, ebből a kapunál az oszlopok is, az oszlopok között keretben függőleges vasrudak. A kerítés, és a ház között széles előkert, ha jól emlékszem, három igen nagy ciprussal. A kapu a ház északi oldalán volt, ezen az oldalon volt a mi lakásunk is, itt végig a fal tövében gyönyörű nagy hortenzia-bokrok voltak. A ház mögött még udvar-rész olyan hat-nyolc méter a hátsó kerítésig, ahol a konyhakert következett, pontosan elosztva négy részre a négy lakónak. Az udvarban volt még mindenkinek faház, és az udvar is el volt osztva a lakók között. A miénk a ház és a kert közötti rész fele volt, egy cseresznye és egy meggyfa volt rajta, mindegyik tövében egy homokkupac, külön nekem, meg az öcsémnek, hogy ne vesszünk össze rajta. Ennek az udvar-résznek a másik végén volt a kút, nagy vasoszlop, erős nyomókarral, mi, gyerekek, nem nagyon tudtuk lenyomni. Körülötte hatalmas, öreg fenyőfák, az ágaik fejmagasság felett kezdődtek.

Ugye, mennyi szeretettel, és milyen aprólékossággal írtam le ezt a házat! Pedig csak óvodástól 10 éves koromig laktam benne. De mennyi élményem volt itt! Most, ahogy a helyszínt lerajzoltam, csak úgy nyüzsögnek a fejemben. Majd szépen, apránként leírom, jó lesz átélni ezt a korszakot.

Apukám a Városházán dolgozott, valamilyen adminisztratív munkakörben. Délután, amikor hazajött, nagy gonddal és precizitással dolgozgatott a kiskertben, ez talán kicsit több lehetett 100 négyzetméternél, igazi hobbikert méret. Nagy gonddal jelölte ki az ágyásokat, zsinórral jelölte ki köztük az utakat, és az utak kb. 10 cm-vel voltak mélyebben az ágyások szintjénél, az ágyásoknak az út felőli oldala 45 fokos szögben dőlt, és a sarkoknál pontosan rajzolódott ki a két oldal közötti él. A veteményeknek is zsinórral húzta ki a kis árkot, amibe a magot szórta, utána gondosan elegyengette a talajt, és így nyílegyenes sárgarépa, borsó és spenót sorokat nevelt az ágyásokban. Paprikát,  paradicsomot is, nekem különleges, apró, sárga vagy piros tojás-alakút , mert nem szerettem a paradicsomot, de ezeket a kis különlegeseket sem ettem meg, hiába nevelgette.

Először még óvodába jártam délelőttönként. Érdekes, hogy arra nem emlékszem, ki vitt el, és ki vitt haza, talán a cselédlány. Bár nem volt túl messze tőlünk, de biztos nem mentem egyedül. Az óvoda épületét is le tudnám írni részletesen, de ettől megkímélem az olvasót, csak annyit, hogy nagy kertje is volt, ott is sokat játszottunk. Aztán a teremben kis székeken körben ültünk a fal mellett, és énekeltünk, verset mondtunk. Leginkább arra emlékszem, mit kellett mondani, ha valaki nem jól viselkedett: " Bözsi -néni -kérem,-többet  - nem -leszek- roossz!" Így, két rövid o-val, kicsit éneklően.

Még óvodás koromban, 1941 nyarán nagynénimék már Balatonfűzfőn laktak. Amikor először látogattuk meg őket, Apu nem jött velünk, csak hárman mentünk Anyuval, és Dinivel, az egy éves öcsémmel. Vonattal utaztunk, és az állomásra nem jöttek ki elénk. Gondolom Feri bácsi dolgozott, Pircsi néni pedig nemrég szült, talán még csak pár napja, és  az újszülött kislányával, Ildivel volt elfoglalva. Mi először egy kicsit tanácstalanok voltunk, de gondolom, a nővérek levélben megbeszélték egymással, hova kell mennünk, mert gyorsan odataláltunk. Nekem gyönyörűnek tűnt a villa: a főút mellett, az állomástól északra, balról a Balaton, jobbról villasor, mögöttük domboldal, de magas, meredek. A villa, ahova mentünk, az út melletti kerítéstől jó messze bent épült, lehetett 10 méternél is több, és ez füves-bokros kert volt, sokat játszottunk itt, még egy ici-pici patakocska is folyt rajta, csak egy kis erecske, de elég volt a papírcsónakokhoz, amit a szomszéd fiúval hajtogattunk, meg malmot is csinált rá. A villa utca felől kétszintes volt, de a hátsó részen a "hegy" miatt egyszintes, beleépült a domboldalba, és hátul kis hídon lehetett bemenni. a ház mögött szerpentinút vezetett fel a saját hegytetőnkre, ahol egy olyan tíz négyzetméteres kis napozóhelyünk volt.Feri bácsit mindig nagyon vártuk haza a  munkából, mert itt hátul, a dombsoron jött, és már messziről hallottuk, hogy jön, mert jódlizva jött hazafelé. Ezeken kívül csak arra emlékszem ebből a villából, hogy nagy, Balatonra néző, fedett terasza volt, teljes, nyílt kilátással hosszában a tóra, és ott sokszor ültünk kint, amikor a Balaton felett villámlott, és gyönyörködtünk a villámlásban. Mialatt itt voltunk, volt a kis unokahúgom, Ildi keresztelője, gondolom, azért mentünk oda, mert Anyu volt a keresztmama.

Emlékszem arra is, amikor először fürödtem a Balatonban, ezen a nyáron. Ketten mentünk ki a strandra Anyuval, a víz sekély volt, én bemehettem már a vízbe, amíg Anyu a kabinban öltözött, de én már messziről kiabáltam neki, hogy fogtam egy halat: egy döglött hal úszkált a vízen.

A következő nyáron már nem itt laktak a nagynénimék, hanem a gyár dolgozóinak épített, Tobruknak nevezett új lakótelepen, ami sík területen volt, nem volt olyan szép, mint a villa, a Balaton sem látszott onnan. Erről a nyárról csak egy emlékem maradt: a fehér hajú nagyival kimentünk a közeli füves-sásas-nádas rétre, fűzfák alá, és nagyi a Bell Amit énekelte.

És megkezdődött az iskola. Az nekem az első perctől világos volt, hogy itt én vagyok a legjobb, a legokosabb. Rögtön meg is találtam a helyemet az osztályban, amiről úgy gondoltam, az a helye a legjobb tanuló lánynak: négy padsor volt, a katedrával szemben jobbról két sor fiú, balról két sor lány. Szerintem az első hely volt az első padban a fiuk felőli oldalon levő hely: elsőtől negyedikig ez volt a helyem. De a fiuknál is hasonlóan értékelődtek a helyek, mert a legjobb tanuló fiú ült mindig ott, mindig ugyanaz a fiú, Sanyi.

Érdekes, én olyanra nem emlékszem, hogy valaha is valamelyik szülőm odaült volna mellém tanulni, házi feladatot csinálni, leckét kikérdezni. Az a legtermészetesebb volt, hogy én ezt megcsinálom, egyedül, felszólítás és segítség nélkül, a legjobbra, ahogy csak lehet. Én azt tudtam, hogy nekem mindenre az egyes jár, /akkor még ez volt a legjobb/ és ezt meg is kapom. Egyszer, második elemiben kaptam egy kettest valamire, nem a bizonyítványban, csak valami házi feladatra,  de ezen is meg voltam sértődve. És ez így volt mindig, később is: mindig a legjobb tanuló voltam, és mindig a legjobb jegyeket kaptam. Pedig nem voltam "stréber", hanem az órán mindig odafigyeltem, megjegyeztem, és így nem kellett sokat tanulnom. Meg nagyon sokat olvastam, és ezt is fel tudtam mindig használni a feleleteknél. Ezt magyaráztam a fiamnak, és az unokáimnak is: úgy kell kezdeni az iskolában, hogy te kitűnő tanuló vagy, akkor végig úgy is kezelnek. Ők ezt meg is értették, és éppen tegnap bizonyította Patrik, az unokám, hogy remekül fel is tudja használni. Ennek a sztorinak semmi köze a gyerekkoromhoz, de most mondom el, később hátha elfelejtem, és ez igazolja, mennyire igaz, amire tanítottam őket.

Patrik tavaly végzett a Műegyetem, építőmérnök, végig nagyon jó jegyei voltak, majdnem minden mindig színötös, a kis barátnője, aki évfolyamtársa, szintén. A "bolognai rendszer" miatt még két évet ráhallgatnak Bécsben. Együtt laknak, együtt tanulnak, és továbbra is tartani akarják a színvonalat. Ott persze az egyes a legjobb. Most volt az első vizsgaidőszakuk, és ott még nem ismerték őket, nem tudták, hogy nekik "jár" az egyes, de már tudják. Két tárgy történetét mesélte el skypon Patrik éppen tegnap. Legelső vizsgája volt. És ő tudta, hogy felkészült, a tanár nem, valami 2/3 félét adott, ami Patriknak nem tetszett, de tovább kellett mennie a többi tárgyból vizsgázni, amikből meglett az egyes, csak az utolsónál volt egy kis probléma. Valamit ki kellett otthon dolgozni, és Patrik tudta, hogy kifogástalan a munkája, a tanár viszont kettest akart adni, mire ő megkérdezte, hogy mi a kifogása, miért nem egyes. Mire a tanár elgondolkodott, hogy miért is?, és azt mondta, hogy akkor egyes. Ez után ő visszament az első tanárhoz, hogy javítani akar. Az kicsit értetlenül nézett, mire Patrik kisegítette, mondta, hogy szeretné megmutatni azt a munkáját, amit, amellett, hogy felkészült az anyagból, az ajánlott szorgalmi feladatként is elkészített: valami nagyon bonyolultan épített két bécsi hídról készített elemzést. A tanár csak nézett, és megadta az egyest. Lehet, hogy én nem tudtam olyan színesen előadni, mint tegnap ő, de a lényege: így kell indulni, ezek a tanárok már tudják, hogy neki "jár" az egyes.

Bocsi a kitérőért, de ez jutott eszembe arról, hogy én is mindig tudatosítottam, hogy nekem "jár" a legjobb jegy. Majd lesz erről saját történetem is a celldömölki gimnáziumból, de az még messze van, és ha majd ott tartok a történetemmel, biztos, hogy eszembe fog jutni. Most viszont vissza kellene térnem az első elemibe.

Együtt jártam iskolába a legjobb barátnőmmel, Marakovics Emmivel.Itt most szándékosan írtam vezetéknevet is, de jó lenne, ha valahogyan megint egymásra találnánk! Ő is a miénkhez hasonló házban lakott, csak a miénkre merőleges utcában, és a kertjeink egymás mellett voltak. Dús, hosszú szőke haja volt, két copfba fonva. Nekem rövid barna, olyan Kleopátra-forma, de olyan képem is van, hogy a középső rész egy masnival van átkötve. De a padban nem ő ült mellettem, hanem Monek Panni.

Valószínűleg másodikosok voltunk,  amikor csodálkozva láttuk, hogy egyik fiú osztálytársunk kabátjára egy szép, nagy, sárga csillagot varrt az anyukája. Nagyon tetszett nekünk, csak neki nem, Maus Petinek hívták. Aztán egyszer csak nem jött többet iskolába Peti...

Most jön az első szerelem! Már emlegettem, de csak úgy, óvatosan. Na, ki volt? Hát az a fiú, aki a fiúknál volt a legjobb tanuló, és jóformán mellettem ült 4 évig, mert ő ült az első padban a lányok felől! Nagy szerelem volt: ha azt játszottunk az udvaron, hogy "Körben áll egy kislányka, lássuk, ki lesz a párja, lássuk kit szeret a legjobban, azzal forduljon gyorsan", csak egymást választhattuk, együtt indultunk hazafelé, voltunk is sokszor egymásnál. Nagyon aranyos Anyukája volt, bátyja, Béci jó fej. Ha nálunk voltunk, papás-mamást játszottunk, gyerekünk is volt, a kisöcsém, akire rendszerint nekem kellett vigyáznom. Egyszer nagyon megbántott: cserebogarat dobott a hajamba, azóta irtózom a cserebogártól.

De lényegében csak iskolaidőben tartott a "szerelem", a nyár, az valami egészen más volt. Nekünk ott volt a nagy rét, és itt is megvolt a társaság. nekem állandóan az öcsém, Emminek, a barátnőmnek a húga, és még két fiú csatlakozott hozzánk: Albin és Öcsi, az öccse. Remek játékaink voltak, soha nem unatkoztunk. Néha csatlakozott hozzánk a házbeli fiú-ikerpár, de ők inkább csak egymással játszottak, ehhez voltak szokva.

A nyarak nemcsak otthoni játékkal, hanem nyaralással is teltek: nagyon emlékezetes nekem, amikor Szlovéniába mentünk, hosszú időre. Először csak mi hárman mentünk, Anyuval, és az öcsémmel.  A falucska neve: Magasfok,  nagyon aranyos volt, alig néhány ház, és az időnk főként azzal telt, hogy vargányát szedtünk, és kakukkfüvet is találtunk. Egyszer nagy vihar volt, mennydörgés, villámlás, mindenki nagyon félt, csak én nem, nekem az jutott eszembe, amikor két évvel azelőtt a fűzfői villából gyönyörködtünk a Balaton feletti villámlásban. Aztán nagy nevetés lett a vége: kiderült, hogy a házinéni kutyája az ágy alá bújt a villámlás-dörgés elől. Aztán Apu is eljött ide, nagyon szép nyár volt.

Nagyon tetszhetett anyukámnak az itteni nyaralás, mert a következő nyarat is itt kezdtük, aztán lejött hozzánk, akkor már Pestről, a húga is, családostól. A kedvenc házinéninknek nem volt annyi helye, de ajánlott egy házat a szomszédos Borházán, ahol van elég szoba. Persze közlekedési eszköz nem volt, gyalog költöztünk át, és a férfiak húztak valami könnyű kis kétkerekű kézikocsit a sok holminkkal.  Öcsém akkor volt 3 éves, és még nem tudta kimondani az "r" betűt. Estefelé volt, hétkor mindig harangozni szoktak. Erre felfigyelt, és kimondta:  - Szól a kisharang! Nagyon örültünk, hogy sikerült neki az r betű, ő meg az ünneplés elől előreszaladt a kis erdei úton, ahol egy vékony kis patak folyt keresztül, és totty! beleült. Szedhettük szét a csomagokat száraz nadrágot keresni neki.

Az első éjszakánk is emlékezetes volt az új helyen. Éjszaka nagy nyüzsgésre ébredtem. Kiderült, hogy a háziak egy ágyat kölcsönkértek, mert mi túl sokan, heten voltunk, négy felnőtt, 3 gyerek. A kölcsönkért  ágyban poloska volt. Na, erre ráment az éjszakánk, mire nyugalom lett. Másnap láttuk az udvaron a szétszedett, kirakott ágyat, de nagy ívben elkerültük. Ez volt az első, és szerencsére utolsó találkozásom ezzel az állatfajjal.

Azt nem tudom pontosan, hogy Apukámat mikor hívták be katonának De azt a történetet pontosan ismerem, hogyan történt az, hogy nem került be abba az egységbe, amelyik az orosz frontra indult.

A környékről Körmendre hívták be a férfiakat, és mikor már megvolt, hogy mikor indulnak a frontra, mindenki még hazamehetett elbúcsúzni. Apukám lekéste a vonatot, és a laktanyaudvaron téblábolt, amikor meglátta egy GH-s, / Gazdasági Hivatal/ és megkérdezte, mi a foglakozása. Apukám akkor már régen a városházán dolgozott valamilyen adminisztratív beosztásban. A GH-s rögtön megkérte, hogy segítsen neki, mert nem győzi már a munkát, aztán azt is elintézte, hogy Apukám maradhasson ott vele. Aztán később Hatvanba került GH-snak, egy munkaszolgálatos századhoz, onnan többször hazajöhetett szabadságra, lehet, hogy már a szlovéniai nyaralások alatt is csak szabadságos katona volt.Azt tudom, hogy mindig nagy esemény volt, amikor hazajött, és mindig hozott nekünk valami finomat.

Aztán, ahogyan közeledett a front, az ő munkaszolgálatos százada is mindig közelebb került hozzánk, utoljára Söptén volt. Innen is van egy történetem, amit Apu mesélt. Az ő feladata volt, hogy naponta bemenjen kocsival Szombathelyre, gondolom, a parancsnokság volt ott. Volt egy beosztottja, aki megkérte, hogy egyik napon hadd menjen be ő Apu helyett, és Apu beleegyezett. Ezen a napon volt a nagy szombathelyi bombázás, és a beosztottja is áldozatul esett. Így maradt életben Apukám.

A következő tanév, amikor harmadik elemista voltam, változatosan zajlott. Az épületet, ahol az elemi iskola volt, valószínűleg kórházzá alakították, az iskolát a volt Volksbund épületébe helyezték át, átellenben a volt óvodámmal, és az udvara hátoldalról határos volt apai nagyszüleim házának udvarával. Tanítás sem mindig volt, mert már a légiriadók is gyakoribbá váltak.

Emlékszem olyan bombázásokra, amikor a házunk pincéjében Anyukámhoz bujtunk ketten az öcsémmel, és hallottuk, hogyan sivítanak, majd robbannak a bombák. Nem sok bombatámadás érte a várost, de nekünk az a néhány is félelmetes volt, főként, mert Apu nem volt velünk, és tudtuk, hogy Anyu is nagyon fél. Aztán megszületett a kishúgom, és meg is halt egy hónaposan novemberben:farfekvéssel született,  magzatvíz ment a tüdejébe, és nem tudták meggyógyítani. Nagyon megrázott a halála: talán akkor fogtam fel először, mi a különbség élet és halál közt. Kis fehér koporsó, karácsonykor pici fenyő a sírjára...

Aztán egyre gyakrabban voltak légitámadások, már alig jártunk iskolába. Azt megtanultuk, hogy ha van riadó, ha nincs, ha repülőgépek közelednek, futás a fal mellé, árnyékba, ott nem látnak meg bennünket, mert az is lehet, hogy géppuskáznak a repülőből. Sokszor néztük, amint igen nagy magasságban kötelékben húznak felettünk a gépek,éjszaka csak hallottuk a Liberátorok dübörgő hangját, tudtuk, hogy ezek távolabbi célpontok felé húznak.Esténként különös látványban gyönyörködhettünk: nagyon sokszor Sztálin-gyertyák világítottak fent a magasban, és szép lassan szálltak le a tőlünk a határ felé látható részen. Ezt sokszor néztük, kettesben Karolinnal, a cselédlánnyal, mert Anyu sokszor nem volt otthon: esti gép-gyorsíró iskolába járt. Engem nagyon érdekelt a gyorsírás, ekkor meg is tanultam az összes betűt, összefűzni is tudtam őket, de a rövidítésekből csak a "hogy" maradt meg, hosszú, 3 soros,  dőlt vonal. Ekkor másodikos-harmadikos voltam.

A felnőttek titokban hallgatták a különféle rádióadókat, emlékszem még London szignáljára: do-do-do-fáá.

És megindult a menekültek áradata. Volt, akik csak átutaztak a városon, volt, akik maradtak egy ideig. Mihozzánk is beköltöztettek egy menekült-családot, egy szekszárdi orvos-házaspárt 3 gyerekkel. Ági egy évvel volt idősebb nálam, egy velem egyidős, és egy kisebb fiuk volt. Több hónapig laktak nálunk, a ház többi lakása már üres volt, ott németek rendezkedtek be. Aztán egyre közelebb került a front, a házunk előtti úton embereket hajtottak, a házunkkal szembeni a réten marhacsordát, lehetett már hallani az ágyúszót. A nálunk lakó menekültek is tovább indultak, hívtak minket is, de Anyu azt mondta, hogy Apu nélkül nem megyünk. Sokszor kimentünk az állomásra, hátha jön, de hiába, nem jött. Pedig már a Húsvét is nagyon közeledett, ilyenkor mindig haza szokott jönni.

Húsvét hetében egyre közelebbről hallottuk az ágyúszót, közeledett a front. A németek eltűntek. Féltünk, de Anyu azt mondta, Apu jön, biztos jön. És jött is, hullafáradtan, gyalog, 70 km-t bujkálva a front előtt. Ahogy belépett, már dőlt is le a rekamiéra, csak a katonaköpenyét tette le a lábához. Én meg vártam az ajándékot, amit mindig szokott hozni, de csak nem ébredt fel, hogy odaadja. Gondoltam, legalább meglesem, mit hozott, és láttam is, hogy dudorodik a katonaköpeny zsebe. Óvatosan belekotortam, hát két érdekes tojás volt benne, mindjárt tudtam, hogy ezt hozta húsvétra. Csak egy kicsit furcsák voltak: nehezek, hidegek, és barázdáltak. Egy kicsi  játszottam velük, csak úgy, a zsebben emelgettem és visszaejtegettem őket, csavargattam, de aztán mégis meggondoltam, hogy megvárom, míg odaadja, gondoltam,egyik úgyis az enyém lesz, másik az öcsémé.

Hm. Jó cím: "Farkasokkal táncoló". És az milyen: Tojásgránáttal labdázó ? 

Aztán, amikor apukám végre felébredt, gyorsan intézkedett: leköltöztünk a pincébe, ágyakkal, mindenestül. Ez jó kalandnak tűnt.Utólag, évek múlva mesélték el szüleim, hogy még mit kellett csinálniuk: átkutatni a házat, hogy a németek nem hagytak-e itt olyan dolgot, ami miatt Apukám bajba kerülhet, elásni egy zárt csatos üvegben az ékszereket,  és eltüntetni a két tojásgránátot, amit végszükség esetére önvédelmi célra hozott magával a hazaútra, a zsebében. Sikerült is eldugniuk a pincében: az egyiket a kéménylyukból kiömlött koromba, a másikat egy tyúkketrecben lévő két lefordított virágcserép közül az egyik alá. Aztán jöttek az oroszok. Apukám tudott németül, elmagyarázott neki valamit, amit el is hittek, de azzal a feltétellel, hogy ha a házban nem találnak semmit, ami arra utal, hogy ő ellenség. Végig is járták a házat, a padlástól a pincéig. A pincében az orosz beleböködött kardjával a koromba is - mellé. Az üres virágcserepet is fellökte! A másikat már nem. Hogy aztán mi lett a tojásgránátokkal, azt már nem tudom.

Egy darabig még ment a harc, de mi azt már páholyból néztük. Az oroszok azt mondták, hogy a pincéből költözzünk fel a lakásba. Ablakaink az osztrák részen 2-3 km-re levő hegyvonulatra néztek, amin, mint már meséltem, egy kis kápolna volt. A kápolna mellett jobbról-balról egy-egy német ágyú, a mi kapunkban egy orosz ágyú, mi néztük az ablakból, ők meg csak úgy lőtték egymást. Úgy látszik, a német ágyúk kisebbek, vagy ügyetlenebbek voltak, mert sem minket, sem az orosz ágyút nem találták el, viszont az oroszok szétlőtték a német ágyukat, a kápolnával együtt. És mi ezt csak úgy, az ablakból kikönyökölve, premier plánban nézhettük.

Ma már a kápolna helyén csak egy nagy, fehér kereszt áll.

Aztán a harcnak vége lett, és mi nagyon szerencsések voltunk: a házunk udvarába beköltözött a trén. Csak onnan tudom az ilyen szakszavakat, mert gyerekkoromban kedvenc könyvem volt vitéz Somogyvári Gyulától a Virágzik a mandula. Az első világháborúról szól, Doberdótól, az Isonzótól Oroszországon át Erdélyig, és én 10 éves koromig annyiszor olvastam, hogy  szinte kívülről tudom még mindig.Akik nem olvasták, persze nem tudhatják, milyen izgalmas, ha peregnek a babok, ki volt Páterka és Nanni, hol van Dane, a Lisetta-dalt meg is zenésítettem, jaj, mindjárt belemerülök, csak még annyit,  hogy Cavaradossi áriájáról most is Látrányi Miska jut eszembe, az, hogy "csataszag van", meg "meszet rá, oszt gyühet a főd". Bocs a kitérőért.

Tehát a trén. Mi, gyerekek, nagyon jól jöttünk ki, mert kenyeret mindig kaptunk, nagy, kemény, szögletes formába sütött kenyeret, azóta sem szeretek semmit, amit  ilyen formában sütöttek, és, mivel ott csomagolták a "hadizsákmányt",  mindig kaptunk felesleges üvegtárgyakat, amit remekül be lehetett építeni a homokvárainkba, ebből ugyanis kettő volt, hogy öcsémmel ne vesszünk össze rajta. Az ott lakó szakácsokkal össze is barátkoztunk, sőt, még valamit meg is tanultam oroszul. No, nem a közismert káromkodásukra gondolok, hanem arra, hogy valamelyikük kölcsönkérte Apukámtól a kalapácsot, amit Apu vissza akart kérni, de engem tanított meg rá, hogy melyik oroszhoz kell mennem, és azt kellett mondanom: "Dájtyi szudá malatok!" Szerintem tökéletesen mondtam, meg is kaptam a kalapácsot, és ez a mondat megmaradt nekem örökre, noha még sok évet tanultam később oroszul, és abból nem tudnék egy épkézláb mondatot elmondani.

Egész nyáron a ház körül játszottunk, nem nagyon mehettünk ki még az utcára sem. A ház előtt egy kilőtt autóbusz roskadozott még sokáig, ott szerettünk volna bujócskázni, de nem nagyon engedték. Így aztán a ház udvarát-kertjét használtuk játékra, és mit találtunk? Egy kéttekercses katonakürtöt. Öcsém azonnal kisajátította, 5 éves volt, és hamarosan meg tudta fújni. Azt hiszem ezzel dőlt el, hogy  az ő életpályája a zene. Valami közünk már addig is volt a hangszerekhez, mert Apunak volt egy hegedűje, amin mindketten dallamot tudtunk játszani, de azért egy kéttekercses katonakürtöt megszólaltatni egy ötéves gyereknek nem semmi!

Aztán elment a trén is, kezdődött az élet, ősszel már iskolába is mentünk. Igaz, hogy a harmadikba nem sokat jártunk, de azért ősszel újra együtt negyedikesek voltunk, csak azokat az osztálytársainkat nem láttuk többet, akik sárga csillagot viseltek, pl. Maus Petit.Senki nem tudott róluk semmit.

Most egyperces néma felállással emlékezem meg róluk.

Maradandó emlékem az "első szabad május elseje". Bicikli szépségversenyt hirdettek, és én eldöntöttem, hogy ezt megnyerem. Rengeteg fehér orgonával díszítettem fel a biciklimet, én is fehérbe öltöztem,nagyon szépek voltunk, és sehogy se tudtam megérteni, hogy miért a piros biciklis férfi nyerte meg piros ruhában, vállán óriási piros kalapáccsal....

Ősszel elérkezett volna a vágyam, a gimnázium. Már a diáksapkám is megvolt, nagyon vártam, hogy végre oda járhassak, de minden összeesküdött ellenem: abban a tanévben, amikor én kezdtem volna a gimnáziumot, átalakították az iskolarendszert, megszűnt a 8 osztályos gimnázium, 8 általános lett, és csak utána kezdődött a 4 év gimnázium. Akik egy évvel idősebbek voltak nálam, azok még végigjárhatták a 8 gimnáziumot.

Az én elemista bizonyítványomba azért be van írva, hogy júniusban beiratkoztam a szentgotthárdi gimnáziumba.

De nemcsak emiatt nem lettem itt gimnazista. Ezen a nyáron el is költöztünk Szentgotthárdról. De azért, ha megkérdezik tőlem, hova valósi vagyok, még mindig azt mondom, szentgotthárdi vagyok. Még most is nagyon kötődöm ehhez a városkához. Érdekes, hogy nemcsak én, unokahúgom is, pedig ő sosem lakott ott. De nagyi velük élt, nagyon sokat mesélt nekik Gotthárdról. Gyakran találkozunk, még többet beszélünk telefonon, és egyszer csak valamelyikünk bedobta a témát: menjünk el Gotthárdra. El is határoztuk, hogy ezen a tavaszon elmegyünk.

Tegnap jött el ez a nap, és az időjárás is kedvezett: ragyogó napsütés, nagyon kellemes, szélmentes idő volt. Reggel fél nyolckor indultunk Szombathelyről, csak 60 km, hát persze, hogy már 9 előtt ott voltunk.Úgy döntöttünk, hogy először a temetőbe megyünk, ott nincs korán ilyenkor. Megmutattam dédszüleink, apai nagyszüleim, és 1944-es, egy hónapos kishúgom sírját, még a könnyeim is kijöttek. Aztán szép felvételeket csináltunk a Slöszliről. Sokat nőtt rajta az erdő, szinte már nem is látszik a nagy kereszt, amit a kápolna helyére állítottak.Aztán elmentünk ahhoz a házhoz, ahol 5-től 10 éves koromig laktam. Hát bizony elmentem előtte úgy, hogy nem vettem észre! Mert én csak jobbra néztem, a rétet, a ródlipályát vártam, meg a kilátást a Slöszlire, de ezt úgy beépítették, hogy észre sem vettem, és már túl is mentünk rajta, vissza kellett fordulnunk. Akkor persze már azt az oldal figyeltem, ahol a ház van, így nem volt nehéz megtalálni, csak építettek rá még egy emeletet, ezzel olyan idegen lett, és a fehértörzsű nyírfasor nem volt már meg előtte. Amit én ciprusnak gondoltam a ház és a kerítés között, nem ciprus, hanem tuja: egy még mindig él közülük. Nagyon jól emlékeztem a kerítés oszlopaira, jól írtam le emlékezetből is. Ilyet sehol máshol nem láttam még: kb 70 cm széles, épített,és bevakolt, vagy beton oszlop, sima szürke, a teteje félkörív, és mindegyiket egy kidomborodó, barnás-bordó színű levélfonat díszíti. Bementünk az udvarra is, megvolt a kút is a hatalmas fenyők alatt, a kiskert is, ahol Apu csinálta a csodás ágyásokat. Benéztünk a lépcsőházba is, hogy megvan-e a kicsorbult lépcsőfok, de új lépcsők vannak. 

Ennyi elég is volt, elmentünk az én szülői házamhoz, ami a dédnagyszüleinké, majd nagymamánké lett. Ezt könnyen találtuk meg, hiszen csak azt az utat kellett megtalálni, amelyik Zsidára vezet. Meglepően jó állapotban volt az öreg ház, teljesen felújítva, megvan a varroda is, nagyon barátságos farkaskutya őrizte a házat, de sajnos, csak "Ő" volt otthon, így bemenni nem tudtunk, csak kívülről fényképezgettünk. Aztán elmentünk még Zsidára, annyit hallottunk a zsidai erdőről, hogy fényképezni is akartuk, de ezek után már nem volt más tennivalónk, hazaindultunk, és még jóval ebéd előtt vissza is értünk, pedig egész naposra terveztük a kirándulást. Azért így is szép emlékünk marad, és talán, ha még tudok vezetni akkor is, elmegyünk 10 év múlva megint.

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Hetvenkedni még csak lehet... Élettörténetem. Bevezetés

2012.01.31. 16:45 Mitchelle

Vakító napsütésben ültem  kint a kis szélfogóban, kitárt ajtó előtt, kipárnázott kerti fotelben, jól felöltözve, jól betakarózva, január 30.-án. Jó félórát napoztam így, és közben egyszer csak hangosan elkezdtem nevetni, csak úgy, egyedül. Valami kis görcs-félét éreztem a hasamban, erről eszembe jutott egy vicc az öreg emberről, nemrég olvastam az interneten. Két medikus nézi a járkáló embereket, és mindegyikről megállapítják, csak így, a járásuk alapján, hogy mi a betegségük, de van egy öregember, akinek a diagnózisában nem tudnak egymással megállapodni. A bácsi merev térddel, nem mozgó sarokkal rakja előre óvatosan a lábait. Megkockáztatják, hogy megkérdezik tőle, mi a baja a lábainak, mire a bácsi azt feleli:

- Azt úgy volt,  hogy azt hittem, szélgörcs, de tévedtem...

Én ezt pár napja olvastam, akkor is jót nevettem, most is. Igen, tudok nevetni a rólunk szóló vicceken, pedig tudom, hogy én sem kerülhetem el a sorsomat. Nekem is eldugja időnként a szemüvegemet az a gonosz bácsi, akit Alzheimernek hívnak... Nemsokára, jó két hét múlva 76 éves leszek, tudom, hogy még sok mindennel meg kell küzdenem, de felveszem a kesztyűt! Alzheimert pl. úgy akarom leküzdeni, hogy folyamatosan képezem magamat, igyekszem minél több új dologgal foglalkozni, több internetes tanfolyamot elvégeztem, és hallgatok-olvasok most is, több témában.

Érdekes, hogy ez szavakon is múlhat. Az előbb például azt kezdtem írni, hogy úgy próbálom leküzdeni, aztán mégsem ezt írtam, mert én le akarom küzdeni, és amit nagyon akar az ember, azt meg is teszi.

De az idő múlik, ezt tudomásul kell vennem, a napok gyorsan mennek egymás után, és már megint eggyel nagyobb szám lesz a tortán.

A régi dolgok pedig egyre többször jutnak eszembe. Ez is jellemző: a régi dolgokra emlékszem, amit tegnap megbeszéltünk, arra nem.

Ezeket mind ott, napozás közben gondoltam át, és elhatároztam, elkezdem írni életem történetét. Lehet, hogy nem érdekel senkit, de nekem nagyon jó szórakozás lesz megírni. Igaz, hogy van sok elfoglaltságom, mert most már egész napos munka lesz abból, amit 10 éve fél nap, húsz éve két óra alatt végeztem el, de ha akarom, lesz rá időm minden nap, hogy írjak néhány oldalt.

Először a címét kellene kitalálni, de ez most nem megy. Marad az élettörténetem addig, míg valami olyan nem jut eszembe ami jellemző rám is, életemre is.

Az nem lesz gond, hogy miről írjak. Egyrészt 76 év hosszú idő, másrészt 10 helyszínen játszódik, sok szereplővel. Most majdnem előre elmondtam, hogy milyen szerepekből hány szereplő lesz, de rájöttem, kár lenne, fokozni kell az izgalmat!Nem lehet a poénokat előre elmondani, az olyan lenne, mintha a krimiben azzal kezdenék az előszóban, hogy ki a gyilkos. Tehát csak szépen, sorjában, időrendi sorrendben mindent, én nem szeretem a modern regényeket, ami ide-oda ugrál az időben. Én csak a mából fogok mindig visszamenni a múltba oda, ahol tegnap abbahagytam.

Végiggondoltam azt is, hogy a blogomban már sok mindent megírtam magamról. Nem baj, itt, ahogy időrendben következik, megírom újra. Ott sűrítettem az eseményeket, itt nem törődök azzal, milyen hosszúra sikerül, átmásolni nem fogok semmit, megírom újra, lehet, hogy itt színesebbre sikerül majd. Persze, megtehetném azt is, hogy az eddig írt blogomat zárolom, és csak ide illesztem be azt belőle, ami ide beleillik, de minek komplikáljam? Aki már olvasta blogomban a történetem egy részét, lehet, hogy kíváncsi lesz a részletekre is. Meg különben is: ezt én nem az olvasóknak, magamnak írom, nekem okoz örömet átélni mégegyszer az életemet. És ha kétszer írom le ugyanazt, kétszer élem át újra. Mert teljesen beleélem magamat az életkoromba, a helyszínekbe, a szituációkba, már ezért is megéri leírni.

Érdekes, hogy én tárgyi emlékeket nem gyűjtök. Nem őrzök leveleket, fényképeket, emlékkönyvet, sem tárgyakat azért, mert kaptam valakitől, vagy valamelyik utazásunk során vásároltuk. Igaz, hogy sok tárgyam van használatban, amit valakitől kaptam, vagy valakivel együtt vettük, de nem azért őrzöm, mert emlék, hanem mert fontos használati értéke van. Van például egy kis alpakka merőkanalam, amiről pontosan tudom, hogyan került hozzám, de gondosan őrzöm, mert pontosan akkora, amennyi palacsinta-masszát kell egyszerre a palacsintasütőbe önteni. Az emlékeket inkább gondolataimban őrzöm, és nagyon sokszor felidéződik bennem egy-egy régi-régi történet, egy mozzanat az életemből. Jó visszagondolni a történtekre, és minél régibb, annál élesebben emlékszem rá. Ezért is merült fel bennem ez a gondolat, hogy megírom az életemet.

Azon is gondolkodtam napozás közben, hogy milyen neveket válasszak a helyszíneknek, és a szereplőknek. Aztán úgy határoztam, hogy marad a valóság: a tényleges városok-faluk nevei, és a szereplők tényleges keresztnevei. Hiszen nagy részük nem él már, vagy nincs már az ismerőseim között sem, és ez a korcsoport nem olvas blogokat. Vagy ha mégis, hát nem baj, ha magára ismer valaki: hozzá is szólhat, nekem is írhat, örülnék neki.

Még valamit elmesélek itt. Fent, a cím alatt, a dátum után megjelenik a nicknevem, vagy minek nevezzem. Elmesélem, ez hogyan született. Amikor megkaptam a saját számítógépet, és megpróbáltam levelezni, email-címet kellett kreálnom. Most már nem gond, már régóta a nevem szerepel az email-címemben, rájöttem, hogy ez a legcélszerűbb, de akkor még valami különlegeset akartam, és olyat, ami nem is utal rám. Úgy döntöttem, hogy a mellettem levő könyvszekrény bal felső sarkán levő könyvből veszem ki az első alkalmas szót. A könyv az "Elfújta a szél", a név Mitchell. Ez lett az első email-cimem, és mikor valahol nick-név kellett, ezt írtam volna, de rájöttem, hogy ez tulajdonképpen férfinév, tettem hozzá még egy "E" betűt. Így aztán a blogomat is ezen a néven kezdtem írni tavaly, és most már maradok emellett a gyenguska választásom mellett.

Most hogy ezeket tisztáztam magammal, mára abba is hagyom, és holnap elkezdem a munkát. Remélem, meg tudom írni a befejezést is...

Persze nem ebben az ütemben. Három napja nem írtam semmit, pedig már kinyitottam az ajtót az emlékeknek, de nem volt időm írni. Minden nap elmentem reggel az uszodába, hogy leússzam háton a hét-nyolcszáz méteremet, aztán egy kis bevásárlás, főzés, ebéd, alvás, egy kis internetes munka, és már vége a napnak úgy, hogy ide nem írtam egy sort se. De nem baj, nem kényszerít semmi, akkor írok, amikor jólesik. Meg aztán hiányzott a napozás közbeni elmélkedés. hideg volt, nem mehettem napozni, bár sütött, de féltem, hogy kiülve, nyitott ajtónál megfázom.

Még valami azért kialakult bennem: a történetemet helyszínek szerint fogom tagolni. Lehet, hogy lesznek hosszabb- rövidebb részek így, de a hosszúakat lehet sorszámozni. Most már csak meg kell írni...

Ez sem igaz, hogy csak meg kell írni, hanem ehhez tudni kellene írni. Én - tudom, hogy rossz szokásom -mindig olvasok evés közben. Nem is esik jól másképp az étel. Egyedül étkezem, ezzel, hogy olvasok, nem zavarok senkit, és ezzel a "módszerrel" hetenként legalább két kötetet kiolvasok. Most már csak a saját könyveimet, és fiaméit, nagyon sok könyvünk van, de van, amelyiket már sokadszor olvasom. Ez nem zavar, mindig új szépségeket fedezek fel mindegyikben. Most éppen Hemingwaytől olvastam sokadszor az  Akiért a harang szól-t. mikor a végére értem, 454 oldal, elgondolkodtam, hogy én ezt hogyan írtam volna meg. Mert, ugye, ez a mű úgy tökéletes, ahogy van, így kell írni, és így kell címet adni. Na, most itt vagyok én, aki nem tudok írni. Hogyan írtam volna meg ennek a négy napnak a történetét? Megírom, bizonyítékul arra, hogy én mennyire nem tudok írni. Már a cím is. Mit adtam volna én címet? A robbantó, vagy Hídrobbantás, vagy legjobb esetben Az Inglés. Mennyivel kifejezőbb, költőibb, romantikusabb címet adott az ÍRÓ! Na, gyerünk a Művel, ahogy én írtam volna!

A spanyol polgárháborúban a köztársaságiak oldalán harcol partizánként a fasiszták ellen egy amerikai, aki otthon spanyol-tanár, és a partizánok Inglesnek nevezik Már több hídrobbantást sikerrel végrehajtott, amikor megbízást kap egy váratlannak tervezett köztársasági támadás megkezdése időpontjában felrobbantani azt a hidat, amin a fasiszták utánpótlása érkezhetne. Erre összesen négy nap áll rendelkezésére, ezalatt még megismeri élete nagy szerelmét is. A partizánokkal együtt kidolgozzák a robbantás kivitelezésének pontos részleteit, ám közben néhány probléma merül fel, ami miatt valószínűvé válik, hogy a robbantás az életükbe kerülhet, de sikerrel végrehajtják, csak Ingles kap halálos sebet, a többiek el tudnak menekülni, és ő, utolsó erejével megakadályozza az üldözésüket.

Hát igen. Ez a különbség az én irományaim, és egy író műve között. Nekem ennyi lett volna az a 454 oldal, amit most, sokadszorra is nagy izgalommal, élvezettel és átéléssel olvastam végig. Tehát, aki irodalomra vágyik, az ne olvassa az én élettörténetemet.

Szólj hozzá!

24. Hetvenkedni még csak lehet... Utóirat

2011.12.28. 18:50 Mitchelle

 

Mióta Ági memoárját megírtam, állandóan a temetés, temető, sírok a visszatérő gondolataim. Ha kiírom magamból, talán túl leszek rajta.Ezzel a gondolatsorral aztán le is zárom ezt az évet, jövőre jobbkedvűt szeretnék írni.

Ha valaki viszonylag sokáig él, természetes, hogy sok halottja van. Nekem első halottam az 1 hónapos kishúgom volt, 1944 novemberében temettük, 8 éves voltam, és teljesen átéltem mindent, még most is emlékszem a kritikus éjszakára. Azt mondta a doktor bácsi, hogy ha a reggelt megéri, megmarad, és én éjjel sokáig imádkoztam, hogy ne haljon meg, - hiába. Karácsonykor kis, feldíszített karácsonyfát vittünk a sírjára.

Következő halottam egy éven belül apai nagyapám volt. Ő nem sokat foglalkozott velünk, gyerekekkel, emlékszem, ha valamit kérdeztünk tőle, hogy miért, olyat szokott válaszolni, "-hogy a rákok ne menjenek a vetésbe." 

Voltak még régebbi halottaink is ott, a gotthárdi temetőben, akiket nem ismertem, csak Anyu szokott mesélni róluk: az ő nagyszülei. A nagymamája már régebben meghalt, de a nagypapája már tudta, hogy én leszek, nagyon várt engem, de mégsem láthatott meg. Mindig ez jutott eszembe a sírjuknál.

Aztán elköltöztünk Szentgotthárdról, és csak Mindenszentekkor szoktunk visszajárni. Amikor szüleim már Győrött laktak, szokássá vált, hogy ilyenkor kocsival levisszük őket a sírokhoz, aztán, amikor már ők sem éltek, egyedül járogattam a gotthárdi temetőbe...

Mert közben én is egyedül maradtam.És már nemcsak a gotthárdi temetőbe jártam. Az első férjem sírjához a mosonmagyaróvári, a másodikéhoz az óbudai, a harmadikéhoz a győri temetőbe, szüleim hamvaihoz a győri Szent Imre templom oldalkápolnájába.

Évekig jártam ezt a mindenszenteki kört, Szentgotthárd, Budapest, Győr, Mosonmagyaróvár. Aztán ahogy öregedtem, lehagytam belőle az óbudai temetőt, oda csak akkor mentem, ha a pesti nagymamám sírjához is mentem.Aztán elhagytam szépen a gotthárdi sírokhoz járást is, maradt a Győr, Mosonmagyaróvár. Vonattal, busszal, egy napon, mindig nagyon fáradtan értem haza. Sokáig csináltam, de idén nem. Tudom, hogy minden sírt gondoznak mások is: Győrben a férjem családi sírban van, sok a hozzátartozó, szüleink hamvaihoz öcsém is megy néha, Mosonmagyaróvárra fiam jár az édesapja sírjához, hát én idén itthon maradtam, és utazás helyett gondolkodtam.

Lehet hogy sokaknak nem tetszenének ezek a gondolatok, de engem már régóta foglalkoztatnak, és azt hiszem, saját magammal megállapodtam. Nem tartom ideálisnak ezt a nagy halott-kultuszt, ami nálunk most kialakult. Végigcsináltam: mikor az első férjem meghalt, sokszázan voltak a temetésén, öthavi osztályvezetői fizetésemből csináltattam síremléket, és évekig az irodából első utam a temetőbe vitt, a sírjához, ahol soha nem hervadhatott el a virág. Második férjem hamvai a családi sírboltjukba kerültek, Óbudára, messze is volt, rövid ideig tartott a házasságunk is, oda nem sokat jártam, de azért a síremléket, a nagy Krisztus-szoborral felújíttattam. Harmadik férjem szintén a családi sírboltba került, teljesen újra csináltattam mindent, csak a nagy faragott márvány szobor-együttes maradt a régi. Ide is sokat jártam, bár messze volt.

Voltam néhány rokonom, és közeli ismerősöm temetésén is az évek során. Nagy tömeg, rengeteg drága virág, nagy felhajtás. Valahogyan elegem lett ebből. Azt még megértem, ha valaki híres közéleti személyiség, de akkor is: a halál magánügy. A gyász sem azon múlik, ott vagyok-e a sírnál.

És főleg nem azon, milyen a síremlék. A szomszéd néni - azóta már meghalt szegénykém - minden reggel kiment a temetőbe. Egyszer megkérdeztem tőle, miért megy ki minden nap. Elárulta! Megcsináltatták a síremléküket előre, fekete márványból, és azon meglátszik minden porszem, ezért ő minden nap kimegy biciklivel, visz friss virágot, és letörölgeti! Most, hogy már ő is odakerült, vajon letörölgetik-e a port mindennap a fekete márványról?

Na, körülbelül itt kezdtem el gondolkodni azon, hogy előbb-utóbb rám is sor kerül. Igaz, hogy helyem az volna: Óváron is, Győrben is van hely a nevemnek elég.  Először azon gondolkodtam, hova. Hiszen az első férjemre csak úgy emlékszem már, mint egy régi, szép filmre, vagy rég olvasott regényre. De lassan már a harmadik férjem is ilyenné válik emlékeimben, én már nem az vagyok, aki velük éltem.

Arra is gondoltunk valamikor fiammal, hogy az édesapja sírját áthozatjuk Szombathelyre, itt lenne a családi sírhelyünk, de aztán nem foglalkoztunk többet ezzel a gondolattal. Most már úgy gondolom, hogy ezt nem szabad: a halottakat nem kell bolygatni.

És szép lassan kialakult bennem, hogy mi az, amit én szeretnék. Semmit. Semmi cirkuszt, semmi felhajtást, semmit. Hamvasztást, és kiszórást, méghozzá, ha lehet, repülőből, magasból. És miért ne lehetne? Megnéztem: a kis gépeken van egy kis tolóablak, ott egy jól kinyitott zacskóból ki lehet szórni. Technikailag lehet, családi házba hazahozni is lehet, a pilóta fiam csak megoldja, ha akarja. Aztán nem lesz senkinek kötelessége temetésre jönni, sírhoz járni, sírt gondozni, emlékezni pedig ezek nélkül is lehet.

Most elégedettséget érzek, mintha megoldottam volna valamit. Igen, azt hiszem, megtaláltam a megfelelő megoldást, most már nyugodt lehetek. És a port sem kell naponta letörölgetni a síremlékemről!

 

 

 

 

Szólj hozzá!

23. Hetvenkedni még csak lehet... Az ember tragédiája

2011.12.08. 16:24 Mitchelle

"Azokban a régi szép időkben" nagy színházbajárók voltunk Győrben,  még az első férjemmel. Akkor még nem épült meg a mostani színház, de helyette volt két kedves kisebb, az egyik a belvárosban, hozzánk nagyon közel, a másik a "Kamaraszínház", a szigeten. Mindent megnéztünk, a repertoárjukra még jól emlékszem: a Szentivánéji álom, a Vízkereszt,  Marica grófnő, Zorba, Bál a Savoyban, A mosoly országa, és még sok hasonló. Akkor ott játszott fiatalon sok, ma már befutott szinész és szinésznő, aztán emlékszem egy szilveszter esti csodás műsorra az akkor hazatért Kiss Ferenccel, de hát nem erről akarok most írni, csak ez olyan, hogy ha színházra gondolok, mindig ez jön elő, pedig de régen volt, ötven éve...

Itt, Szombathelyen, elég szegényes volt még nemrég a színházi élet, épület és társulat híján. Aztán néhány éve  elkezdtek színházról álmodni, mindenféle nagyvonalú tervek születtek, amik aztán el is hunytak. Aztán egyszer csak megtörtént a csoda: megalakult a társulat, épület nélkül. A régi Hemo épületében tartották előadásaikat, aztán meglett a valódi terv: ezt az épületet alakítják át, és addig a társulat az MMIK-ban játszik. Nagyon gyorsan történt az átalakítás, és ma már van igazi színház, és valódi társulat. 

Én itt, Szombathelyen nem sokat jártam színházba. Míg élt a férjem, nem volt színház, most, mire lett, egyedül vagyok, és valahogyan, nem tudom, miért, nem vágytam a színházba. Aztán az uszodában összetalálkoztam Kis Marival. Amikor már sokadszor találkoztunk, és beszélgettünk, azt mondta, szeretne tegeződni velem. Hiszen mi, akik ott rendszeresen találkozunk, általában tegeződünk. Hát így is lehet nézőt szerezni: először fiam társaságával mentem el, még az MMIK-ban tartott előadásra, aztán a szabadtéri színpadon két nyáron is láttam az előadásukat, de az új színházban még nem voltam, pedig nagyon szerettem volna látni Az ember tragédiáját, de nem volt kivel mennem, és egyedül még sosem voltam színházban. Már úgy éreztem, nem is fogom látni, amikor múlt héten olvastam a helyi lapban, hogy megint lesz belőle néhány előadás. Hívtam barátnőmet, fiamat, nem jöttek. És akkor erőt vettem magamon: hát miért nem mehetek el egyedül? És elmentem, szombat este.

Már maga az épület is élmény volt: még nem láttam. Valahogyan úgy éreztem, ha nincs kivel mennem, nem mehetek. Hogy mennyi ilyen buta berögződés van az emberben! Így aztán nagy hatással volt rám már maga az épület is: hihetetlen átalakuláson ment át, mintha egy teljesen új épületet látnék, ami tökéletesre sikerült. Az impozáns  oszlopsor már maga "felemel", megadja a hangulatot. A tágas előcsarnok a kis, modern ülőhelyekkel, az oldaltérben jól eldugott, de modern mellékhelyiségekkel és büfével tökéletesre sikerült, a nézőtér a hatalmas színpaddal szinte elvarázsolt, igazi színházélményhez adta meg a megfelelő környezetet. Az előadás pedig minden várakozásomat felülmúlta. 

Az ember tragédiája mindig az a mű volt, amit nagyra értékeltem: amikor tanulnom kellett, a gimnáziumban, már olvastam és ismertem, aztán lassanként már egyes részeket szó szerint is tudtam belőle, nem is tudom, hogyan, mert megtanulni nem akartam sosem, de idézni belőle nagyon sokat tudok. De még színpadon nem láttam soha. Igaz, láttam a TV-ben Bástyval, Major Tamással, de az más, mint a színház, élőben.

Csak az elragadtatás hangján tudok szólni a díszletről és rendezésről, az egészen ötletes, újszerű, modern megoldásokról. Aranyosan jópofa volt, ahogy Ádám és Éva az Isten jobbtenyerében élnek, beszélgetnek addig, míg le nem szakítják a tiltott gyümölcsöt, aztán a tenyér kifordítja, kidobja őket. És jött a következő színtől végig a nagy ötlet: a teljes hátteret betöltő vetítővászon, ahol megjelentek a helyszínek és szereplők, de szépen, folyamatosan ki is léptek időnként a vászon mögül, majd vissza, folytatva a cselekményt úgy, hogy összekapcsolták a színpadon történteket a vetítővászonnal, ott is folytatódott tovább. Pl.Miltiádesz katonái a színpad szélén bejöttek egyesével, sorban, három-négy lépés után beértek a vászon mögé, ahol tovább masíroztak ugyanúgy, és ott bementek mondjuk egy várkapun, és így meneteltek hosszú ideig. Időnként a színpadon lévő szereplők párbeszédet folytattak a vásznon levőkkel, ki-be járkáltak a színpadon és a vásznon. Nekem nagyon tetszett ez a megoldás. Aztán voltak még olyan trükkök, amit nem tudtam kifigyelni, hogyan oldották meg. Ádám, mint Kepler a színpad sarkában levő asztalra borulva alszik el, és álmodja az első párizsi színt, ahol Dantonként  a vásznon is. és a színpadon is megjelenik, majd felébred, és - bár tudtam, hogy ki kellett bújnia a Kepler jelmezből, majd vissza, amikor felébred , hiszen élőben is szerepelt a színpadon - mégsem vettem észre a cserét, pedig figyeltem. Nagyon ötletes volt, amikor az űrben hosszan a  háttérre vetítették a szöveget, és a közönség néma csendben, áhítattal olvasta. Az újszerű, eredeti, ötletes rendezésért csak elismerés járhat Jordán Tamásnak.

Csodálatosan zengett Garas Dezső hangja az Úr hangjaként, jobb volt, mint Bessenyei. Nagyon tetszett, hogy Törőcsik Mari volt a Föld hangja. Évának volt két nagyon rosszul sikerült szava - az egyiptomi színben nem a korbácsra, hanem a hátára tette a hangsúlyt, egyébként helyes volt. Szabó Győzőt hagytam a végére azért, mert gondban voltam, leírjam-e a véleményemet, de leírom. Ádám egy fiatal, naiv, tudnivágyó, tapasztalatlan fiatalember, Győzőnk nagyon jó színész, de egy középkorú, kissé pocakosodó, dörzsölt fickó, tetoválással dúsítva. Egyébként meggyőző volt a játéka.

Nekem pedig rá kellett jönnöm, hogy egyedül is el lehet menni színházba, mert felejthetetlen estém volt, és ezentúl mindig menni fogok, ha olyat játszanak, amit látni szeretnék.

 

 

Szólj hozzá!

22. Hetvenkedni még csak lehet.... In memoriam Kristóf Ági

2011.12.01. 12:17 Mitchelle

 A napokban olvastam a helyi lapunkban, hogy Kőszeg város poszthumusz díszpolgára lett Kristóf Ágota. A nyáron halt meg, talán éppen akkor, amikor a blogomban emlegettem, és az volt a kívánsága, hogy Kőszegen temessék el.

Megrázott a hír, olyan volt, mint amikor mellettem csap le a villám. és visszahozta mindazt, ami velünk történt. Nem nagy történések, csak kis, színes képek fiatalságunkból. 

Először azon a vonaton találkoztunk, amivel egy csapatnyi úttörőt utaztattak fel pár hétre Csillebércre, nyaralni. Ő már a vonaton volt, mert ő Kőszeg felől jött, én meg csak a Szombathely utáni állomáson szálltam fel, de azt hiszem, mindjárt mellé telepedtem. Mindketten "vezetők" voltunk a saját úttörő-csapatunkban, gyorsan összebarátkoztunk. Aztán Csillebércen ő lett a csapatvezető a lánytáborban, én rajvezető. A csapatba kerültek görög menekült kislányok is, akikkel ugyan beszélgetni nem nagyon tudtunk, de az induló-jellegű dalaikat megtanultuk. Még most is előttem van a kép, ahogyan vonultunk reggel a zászlófelvonásra, elől Ági egyedül, utána én, aztán az első raj, és így tovább, olyan négy-öt raj lehetett, és két szólamban énekeltük: "Zachariadisz ine archirosz...  mamasz  embrosz". Nagyon komolyan vettük a tábori életet, sátrakban laktunk, éjjel őrséget álltunk, valami puska-félét is kaptunk hozzá, a jelszó: "El a kezekkel Koreától!" "Buli" is volt: átmentünk tábortűz mellett "zakatolni" a szomszédos fiútáborba.

A csillebérci nyaralás után nem számitottunk arra, hogy még találkozunk.

Ez nem tartozik szorosan ide, de itt mondom el: igazságügyi könyvszakértő koromban volt egy görög műszaki szakértő kollégám, ő is akkor került Magyarországra, amikor a csillebérci kislányok. Egyszer együtt küldtek ki bennünket valami vidéki ügyben, együtt utaztunk, és én megkértem, fordítsa le nekem, mi ez a himnuszként énekelt görög dal. Jót nevetett, azt mondta, valami tipikus választási kortesnóta, mi pedig úgy énekeltük Csillebércen,  mintha a görög himnusz lenne. 

A csillebérci nyaralás után a gimnázium első osztálya következett Szombathelyen. Érdekes, ahogy vissza gondolok: három kasztra lehetett osztani az osztályt: a legelőkelőbb a szombathelyiek, aztán volt még két csoport: a kollégisták, és a bejárók. Itt újra találkoztunk Ágival. ő kollégista volt, én bejáró. De csak elsőben, másodikban már én is kollégista voltam, és a kollégium tanulószobájában Ágival ültünk egy padban. Azt már elmeséltem, hogy azzal töltöttük az időt tanulás helyett, hogy megadtuk a témát, amiről verset kellett írnunk, aztán cseréltünk, és nevettük egymás "műveit". De ő mindig komolyan vette a témát, én meg viccesre. Még most is emlékszem a H.K.-hoz írt szakítóverse drámaiságára./H.K., megkaptad? Nem csak a kezdőbetűidet ismerem!/

Aztán együtt jártunk sportolni, főként azért, mert ott kaptunk egy csodás sötétkék melegítőt, aminek a hátára nagy fehér betűkkel fel volt írva: Szombathelyi Lokomotív. A Haladás elődje volt, a mostani Haladás pályára jártunk atletizálni. Mi ebben a melegítőben jártunk a gimnáziumba, és nagyon büszkék voltunk rá. A vitorlázó-repülő képzésre is együtt jelentkeztünk.

Én a második évet megszakítottam a szombathelyi gimnáziumban, és ezzel Ágival is megszűnt minden kapcsolatunk. Aztán úgy 25 évvel ezelőtt olvastam egy apróbetűs hírt este: ma délután tartott a kőszegi könyvtárban író-olvasó találkozót a nagy svájci meseírónő, Agota Kristof. Én Szombathelyen lakom, felhívtam a könyvtárat: már végetért a találkozó. Kértem a könyvtárost, ha még módjában áll, adja meg az írónőnek nevemet és telefonszámomat. Megígérte. Persze lehet, hogy nem volt rá lehetősége, vagy elfelejtette. 

Aztán évek múlva a DunaTV-n részben láttam, - későn kapcsoltam be - egy riportfilmet a nagy svájci írónővel, aki disszidálásának történetéről is mesélt, mutatták, ahogy jellegzetes járásával megy egy kisvárosi utcán, egy barátságtalan, hosszú szoba egyik végénél az íróasztalához ül, aztán elmeséli, hogy legjobban szeretne a kedvenc kőszegi szállodájában élni, de nincs annyi pénze, hogy ezt állandóan megtehesse. Valahogyan nagyon magányosnak tűnt, és cseppet sem boldognak.

Többet nem kerestem Ágit. Lehet, hogy nem kapta meg az üzenetemet, de akkor is úgy éreztem volna, azt hiszi, én akarok dörgölődzködni a nagy írónőhöz. Most meg már késő. Pedig csak a Zachariádiszt szerettem volna elénekelni vele...

1 komment

19. Hetvenkedni még csak lehet... Repülés

2011.09.17. 18:35 Mitchelle

Valami régi-régi örökléstan-elmélet jutott eszembe, sárga meg zöld borsószemek, és hogyan jön vissza a tulajdonság a hányadik generációban, már nem emlékszem pontosan, de ez jut mindig eszembe a repülésről velünk kapcsolatban.

A nagymamám húgának volt egy fia, aki együtt repült Horthy Miklós fiával, és ha jól tudom, nem is élte túl a háborút. Aztán a háború alatt sok-sok repülőgépet láttunk, fel is ismertük a Messersmidteket, Stukákat, az angolt, az amerikait, a ruszkit, úgy 7-9 éves korunkban. Lehet, hogy mindezek hatása, vagy nem tudom, mi késztetett arra, hogy 15 éves koromban beiratkoztam vitorlázó-repülő kiképzésre. Egy gond volt - szülői beleegyezésre volt szükség. Anyám az első elméleti órán kivett. Talán ha Apu van ott, akkor ma szenior berepülő-pilóta lennék.

De a repülés mindig szívem csücske maradt. Már az első repülő utamon - Tunéziába - úgy viselkedtem, mint aki már törzsutas a levegőben. Csak az nem tetszett, hogy ez a repülés csak olyan volt, mintha busszal mennénk, csak gyorsabb.

Aztán egyszer, - úgy huszonöt évvel ezelőtt - fiamtól búcsúzáskor megkérdeztem, hova siet, mire mondta, hogy repülni. Aztán látszott rajta, hogy zavarba jött - elszólta magát. Visszakérdeztem, kikérdeztem, kiderült, hogy már régóta repül, csak nem merte, vagy nem akarta  nekem elmondani. Mire én megkérdeztem, hogy engem mikor vinne fel. Kicsit elcsodálkozott, mert azt mondta, minden normális anya kétségbeesik inkább ilyenkor. Ekkor meséltem el neki, hogy nekem is ez volt a vágyam,  mindig is bennem maradt ez a vágy, és úgy látszik, ez öröklődött, tehát tulajdonképpen ezt a hobbit, a repülés örömét nekem köszönheti, a génjeiben volt.

Aztán néha, ha úgy adódott, "megröptetett", vitorlázóval nem annyira, talán csak kétszer, inkább a motoros Falkéval, de persze ritkán. Amikor - úgy látszik, most már véglegesen - özvegy maradtam, és a fiammal költöztünk egy kétlakásos házba, megkérdeztem tőle, hogyan repülhetnék én is. Felsorolta: először is meg kell kapnom az orvosit. Jogsim van, de a repülőorvosi szigorúbb vizsgálat. Tételezzük fel, hogy sikerül.Akkor már csak egy jelentősebb összeget kell fizetnem a klubnak, és amikor alkalmas rá az időjárás, tavasztól őszid minden szombat és vasárnap délután a repülőtéren kell lennem. Ez nem mind repülés lesz, hanem egymásnak segítünk, mert a klubnak személyzete nincs, egy vitorlázógép felszállásához kell még két ember, egy a csörlőhöz, egy a szárnyat tartani, de mindenki repül is.Nem vállaltam.

Igy aztán csak annyi maradt nekem a repülésből - a ritka külföldi nyaralásokon kívül - hogy a fiam, ha olyan kedve volt, elvitt és felvitt.

Nemrég egy szép szeptemberi délutánon, -  teljes szélcsend, és ragyogó napsütés volt - szólt fiam, hogy délután 3-kor indulunk, visszük Kittit is, /13 éves kisunokám/ és repülünk.

Nagyon boldog voltam, alig vártam az indulást. A repülőtéren már kint állt a kifutó előtt a kék Falke, az egymotoros gép, amivel vitorlázni is lehet. Lentről nézve is ez a kedvencem, mert kék, hosszúszárnyú, és ezzel már repültünk vitorlázva, motor nélkül. Először engem röptetett meg fiam, mivel Kitti közvetlen ebéd után volt.

Már a kigurulás is élményszámba ment, mert éppen landolt egy másik kisgép, azt megvártuk,

és amikor emelkedni kezdett a gép, már nem tudtam nem nevetni örömömben. Fiam sokat fényképezett, mindegyik képen fülig ér a szám. Nagyon élveztem a repülést, de gyönyörű is volt. Fiam rutinos pilóta, tehát semmi drukk nem lehetett bennem, meg különben is imádok repülni. Ahogy emelkedtünk, látható lett a város, kiindulópontnak a víztorony, hozzá viszonyítva hamarosan feltűnt a házunk, először délről kerültük meg a várost, aztán nyugat felől néztük meg. Innen még szebb volt, minden csak úgy ragyogott a napsütésben, szép volt a Csónakázótó zöldes színe, a Tófürdő kék medencéi, de a termálmedencék is jól látszottak. Meglepően impozáns hatást keltettek fentről az oladi lakótelep háztömbjei, ha lent járunk, az összhatást nem vesszük észre , de fentről nagyon jól látható a tervezés szándéka: egy szépen rendezett terepen mutatósan elhelyezett háztömbök. Aztán fiú unokám szólt fel mobilon, hogy a Főtéren integet nekünk. Persze őt nem láttuk, de a Főtér szépen rajzolódott ki az alattunk térképként elterülő város közepén.

Ezután észak felé fordultunk, a napfényben fürdő kőszegi hegy, és az alatta húzódó szőlősök felé. Szép volt így az erdő, és mezők látványa a város után, a hegy

 is magasnak látszott, mivel mi itt már csak 300 méteren voltunk, majd Gencsapáti látványa után lassan visszakanyarodtunk a repülőtér felé, és egy igazán tapsra méltó sima landolással földet értünk.

Kisunokám már várt bennünket, még egy kis fényképezés a ki- és beszállásról, aztán ők is felszálltak. Én vittem könyvet, hogy ne unatkozzak, míg várok rájuk, de annyira tele voltam a repüléssel átéltekkel, hogy elő se vettem, újra,meg újra átgondoltam a repülés minden percét. Akkor kellett volna ezt megírnom, sokkal élőbb lett volna.

Amikor ők is leszálltak, Kittire mégegy esemény várt: a 13 éves kislány a repülőtéren egyedül vezethette a Cliót. Neki bizony ez a repüléshez hasonló élmény volt, és a repülőtéren tényleg nem történhetett vele semmi baj.

Már 6 óra felé járt, mire hazaértünk, tele az átélt örömmel. Utána fiam feltöltötte a gépre a fényképeket, visszaadva vele a délután szépségét. Még fényképet soha nem töltöttem fel ide, most megpróbálom, hátha sikerül, ezzel még jobban tudnám érzékeltetni, milyen élményben volt részünk.

Utóirat: ide feltölteni nem sikerült, de nem adom fel: már itt vannak a közelben a képek, előbb-utóbb ideérnek.

 

 

1 komment

18.Hetvenkedni még csak lehet... Snooker

2011.05.27. 06:31 Mitchelle

Tudom, hogy mit ígértem a következőnek: az internetes társkeresést.De valahogyan nem megy az írás, és én még az első blogomban azt ígértem magamnak, hogy arról fogok írni, ami jön, és nem fogom erőltetni. Hát most a snooker jön, ez volt egy olyan élmény szombaton, amit szeretnék megosztani veletek, bár lehet, hogy sokan azt sem tudjátok, hogy azt eszik-e, vagy isszák.

Én is így voltam vele addig, míg egyszer, még a múlt század végén - ugye, milyen aranyos így? - unatkozva végigkerestem az összes TV adót, és az Eurosporton megláttam valamit. Nagy zöld asztalon elegáns csokornyakkendős fiúk dákóval színes golyókat löködtek az asztal sarkaiban és oldalán levő 6 lyukba. /Elég szexi játék, nem?/ Kicsit hasonlított a rexhez, és én még régen, szakszervezeti beutalóval voltam a Lillafüredi Nagyszállóban 2 hetet, és én lettem a szálló rex-bajnoka. Ez az asztal négyszer akkora volt, és németül közvetítették, én pedig nem tudok németül. De rendületlenül néztem ,figyeltem, kerestem, mikor lesz megint adás, mindent megnéztem, de nem jöttem rá sok mindenre, kb. két évig, míg egyszer csak, nagy örömömre, magyarul kezdték közvetíteni. Ettől kezdve kb. azt csináltam, amit a focirajongók: mindent megnéztem, mindenkit megismertem, kb 50 játékosnak tudom a pályafutását, a bajnokságok időpontjait és helyszíneit, a játékosok erősségeit és gyengéit, az összes szabályt olyan szinten, hogy akár le tudnék vezetni mérkőzéseket. Általában angol bajnokságokat közvetítenek, mostanában már van Kína Open, Máltában is van, de nálunk még csak amatőr szinten megy.

Egyszer- úgy négy éve- rászántam magamat, hogy megnézem a magyar bajnokságot, hogy egyszer már élőben is lássam, milyen ez, és még asztalt sem láttam a valóságban, mert Szombathelyen csak pool-billiárd asztal van. Telefonon akartam jegyet előrendelni, de nem kellett, azt mondták, ingyenes. Kimentem Újpestre, hatalmas teremben 7 snooker, 7 pool-billiárd asztal, a sarokban recepció-féle, mondom, hogy a magyar bajnokságot szeretném megnézni, mondja, hogy csak menjek végig a termen, fel a színpadra, ott üljek le az első sorba, ott, a színpad alatti asztalon megy a bajnokság. Ezt tettem: már ültek ott vagy hárman: az edző, a 12 éves magyar utánpótlás, egy családtag, és negyediknek én, a néző. De így is élmény volt, megismertem a magyar játékosokat, és láttam élőben a kedvenc sportomat. De oda ki nem mentem többet.

Most, néhány hete találtam a neten a Rex Williams Snooker meghívóját ingyenes snooker-oktatásra, Snooker Akadémia címen, és nem is messze a belvárostól. Nekem aznap délelőttre volt az utolsó opera-bérleti előadás, délután ráértem, bejelentkeztem, és el is mentem. Remek volt! Összesen hárman voltunk ott a bejelentkezett 10-ből, így baráti beszélgetés lett belőle, majd egy bemutató frém a magyar bajnokkal, Fenyvesi Zsolttal, akit már Újpesten is láttam játszani, és mi is kipróbálhattuk a snooker-asztalokat. Hát játékos nem lesz belőlem, de azért nagy élmény volt. Itthon minden születésnapon elvisznek pool-billiárdozni, hát össze se lehet hasonlítani. Majd, ha sok időm lesz Pesten, ide még elmegyek próbálkozni a játékkal.

1 komment

11. Hetvenkedni még csak lehet... Olvasás

2011.04.23. 22:46 Mitchelle

 Egy vallomással kell kezdenem, ami engem is meglep. Eddig a legjobb szórakozásom, elfoglaltságom az olvasás volt, de most mintha azt venném észre, hogy írni jobb. Az olvasásba szoktam mindig úgy belefeledkezni, hogy mikor kizökkentenek belőle /mert magamtól sosem hagyom abba/ azt sem tudom hirtelen, hol vagyok, bármit olvastam is. Most viszont az írással vagyok így: minden másról elfeledkezem, úgy belemerülök.

Mióta olvasni megtanultam, mindent, ami betűből volt, elolvastam. Ezt szüleim is észrevették, és a könyveiket erősen megválogatták, hogy ne maradjon elől olyan, ami nem nekem való. Már korábban említettem, hogy több helyen laktunk, így pontosan el tudom különíteni, hogy hány éves koromban mit olvastam, amire még most is emlékszem.

A mesekönyvekkel kezdtem természetesen, amik közül nagyon kedves volt nekem Sanyi manó, a létrás törpe. Aztán Donászi Ferenctől két ifjusági regény, az egyik aradi iskolásfiúkról szólt, a másik a "Ne bántsd a magyart!" Zrinyi, Szigetvár. Ami kicsit korán, még 10 éves korom előtt került a kezembe, George Savatól a Gyógyító kés, és a már említett kedvenc: vitéz Somogyvári Gyulától a Virágzik a mandula. Ebből a Lizetta-dalt meg is zenésítettem, énekelgettem, és Cavadarossi áriáját is megtanultam énekelni, a szövege benne volt a könyvben "Száz izzó csókban forrott össze ajkunk, míg izzó kézzel lefejtem bűvös válláról a fátylat"...hát ezt is kicsit korán olvastam, de ha jól emlékszem, ez a könyv nem a miénk volt, kölcsön kaptam valakitől, de még Szentgotthárdon, ahonnan akkor költöztünk el, amikor ötödikes lettem.

Akkor aztán kinyílt előttem a világ, könyv szempontjából. Már írtam, de, hogy érthető legyen, elismétlem, Apu körjegyző lett 3 kis faluban. A jegyzői iroda egybe volt építve a lakásunkkal, én bármikor bemehettem az irodába, ahova érkezett egy könyvtár, kb 100 kötet, amit én végigolvastam, 10-13 éves koromban. Mindet nem akarom felsorolni,csak az emlékezetesebbeket:Gorkij: Az anya, Azsajev:Távol Moszkvától, Kovai Lőrinc: A tűzkehely /ez Jan Zsiskáról szólt, de lehet, hogy még ez sem mond semmit/ Az Ifju Gárda, A turjánon beérett a rozs, Új barázdát szánt az eke /talán, mert faluba küldték, azért volt ennyi "mezőgazdasági"?/De már szüleim se dugták el előlem a könyveket, meg különben is, a padláson megtaláltam egy láda könyvet, így aztán volt olvasnivalóm.Érdekes, hogy legtöbbet a Tolnai Világlapja 1936-ban kiadott lexikonját forgattam, ebből ismertem meg a görög és római isteneket, Tróját, és sok latin és olasz mondást, közmondást. Minden érdekelt, még a politika, sőt világpolitika is, tudtam Trumanról, Eisenhauerről, "Egyes lista:kommunista", ha jól emlékszem, 10 párt indult a választáson, mindet nem tudom felsorolni, de Sclacta Margitra, szocdemekre, kisgazdákra emlékszem, és mellette Vernét, Thomas Mannt, Tolsztojt, Dumast, G.B.Shawt, az indián könyveket, sőt, verseket is olvastam, Maupassant volt a kedvencem, úgy, hogy nem volt villany, és legfeljebb 13 éves voltam! Nem is tudom, hogy minderre hogy volt időm, és még mindemellett, mint már leírtam, a szőke herceg!

Aztán, amikor innen is elköltöztünk, olvasnivalóban nem volt előttem határ, és mindenhez hozzáfértem. Tanulás helyett is olvastam, egy megkezdett könyvet nem tudtam letenni, és ez megmaradt, még mindig ott tartok, hogy ha már olvastam is, újra izgalommal olvasom végig, bármi akadjon a kezembe. Csak most érzek valami újat: hiszen ameddig ezt írtam, mennyit olvashattam volna, és mégsem tettem! 

 

1 komment