HTML

Hetvenkedni még csak lehet...

Az időskor problémái, azok megoldása, társkeresés, történetek a múltból.

Friss topikok

Linkblog

Hetvenkedni még csak lehet... Élettörténetem: Rádóckölked

2012.04.01. 11:12 Mitchelle

Rádóckölked? Inkább Kiskölked! Pusztarádóc és Kiskölked összevonásával jött létre Rádóckölked, de akkor még nagyon elkülönült a két falurész.

Apukám jegyző lett itt,három kis faluban: Rádóckölked, Nagykölked, Harasztifalu. A jegyzői iroda, és az egybeépült, jó nagy, vagy ötszobás jegyzői lakás, hatalmas udvarral és telekkel Kiskölkednek a Nagykölked felőli végén helyezkedett el. Ez egy nagyon kis falu volt, nem volt sem bolt, sem iskola, sem vízvezeték, sem villany, ilyen, hogy csatornázás és gáz ismeretlen fogalmak voltak.

Szerencsére nyáron költöztünk, és a ház alapos felújításával kezdődött az életünk: az egész házat körben vízszigetelték, fürdőszobát alakítottak ki, az udvarban levő kútból a padláson levő tartályba lehetett szivattyúzni a vizet, de persze kézi szivattyúval, mert villany nem volt. És nem volt bolt, tehát nem volt kenyér sem. Anyukámnak kellett megtanulni kenyeret sütni! És mindent, amit egy falusi asszonynak tudni kell: tyúkokat, disznókat tartani, nyulakat, libát, kacsát. Itt is volt egy Karolin nevű cselédlány, de azért mégis csak Anyunak kellett mindent jobban tudni, és tudta is, csak azt tudnám, honnan! Olyan finom kenyeret azóta sem ettünk, mint az ott töltött 3 év alatt!

Az előző részben írtam, hogy öcsém talált egy kéttekercses katonakürtöt, amit ötéves korában már meg is tudott fújni. Na itt aztán fújhatta! Már dallamokat is tudott játszani  rajta, és kitalálta, hogy két bádog mosófazekat fenekével egymással szembe állított, egy főzőkanállal verte rajtuk a ritmust. Volt olyan, hogy a falubeliek odaszaladtak, hogy itt a cirkusz!

De nem ez volt az egyetlen hangszerünk. Apukámnak volt egy hegedűje, amin soha nem hallottuk játszani, talán gyerekkorában tanult hegedülni. Nagyon jó hallása, igen szép énekhangja volt Apukámnak, de még énekelni is ritkán hallottuk. Egy dalára emlékszem: a Schubert-szerenádot szokta énekelni, magyarul. Még most is tudom a szövegét is, nagyon tetszett. Hegedülni viszont nem tanított bennünket, de mi hegedültünk: magunktól rájöttünk, hogyan lehet dallamot játszani rajta, és bizony mindketten el tudtunk játszani a hegedűn minden általunk ismert dallamot. Én is szívesen hegedülgettem, de öcsém sokkal aktívabb volt, ő sokkal jobban játszott nálam, mert én inkább olvastam, neki meg inkább a trombita és a hegedű volt a szórakozása. Azért megjegyezném: öcsém 9, én 13 éves voltam legfeljebb!

Apukám nagyon jól érezte magát az új munkakörében. Nemcsak a jegyzői munkákat végezte, egyébként is be akart kapcsolódni a faluk életébe: rendezett egy színdarabot, Gárdonyitól a "Falusi verebek"-et, a faluból szedte össze a szereplőket, Karolin lett a főszereplő lány, Anyu és Apu játszották a városi házaspárt, nagy siker volt a darab, "telt ház" előtt adták elő, még a szomszéd falukból is eljöttek.

Nem volt unalmas az élet, mindig volt valami esemény a színdarabon kívül is. Mindig volt esküvő, ahova a lakodalomba meghívtak bennünket, aztán rönkhúzás, lucázás.

A természet is ellátott bennünket eseményekkel:egyszer olyan árvíz volt, hogy a házunk előtt az úton olyan mély víz hömpölygött, hogy a gumicsizma szárán csak éppen nem folyt be. Pedig még csak érdemes patak sem csordogált arrafelé. Aztán egyik télen akkora hó volt, hogy a házunk hátsó bejáratától a kapuig vezető utat úgy ástuk ki a hóból, hogy én nem látszottam ki belőle.

Volt egy igazi felnőtt barátunk is, Sanyi bácsi. Ő volt a gazdajegyző a 3 kis faluban, olyan agronómus-féle. Mindig csizmában járt, és jellegzetes gazdász-öltözékben. Valami igen jópofa neve volt a csizma-lehúzójának, ez egy fából készült alkalmatosság volt, rá is volt írva, úgy hívta, hogy "nezörögj". Őt nagyon szerettük mi, gyerekek, mert ő is szeretett minket, sokat foglalkozott velünk. A hosszú téli estéken, villany nélkül, sokat lehetett beszélgetni, és neki igen érdekes témái voltak. Amikor már nem laktunk ott, akkor is tartottuk vele a kapcsolatot, később meg is látogattuk, Tsz-elnök lett Őriszentpéteren. Ott kaptunk tőle egy nagyon szép, kikészített borzbőrt, sokáig megvolt, talán három éve vettük le végleg a veranda faláról.

Persze, mint majdnem mindenki, aki a történeteimben szerepel, már régen nem él.

De még a saját kis életemről nem is írtam. Pedig 10-től 13 éves koromig itt éltem.

Itt jártam az általános iskola 5, 6 és 7. osztályába. Az öcsém 1, 2, 3.-ba. Az iskola a szomszéd faluban, Nagykölkeden volt, kb. két kilométerre tőlünk.Biciklivel jártunk, én vittem a csomagtartón az öcsémet. Az úgy volt, hogy először az elsősökkel foglalkozott a tanító bácsi, a többieknek addig más munkát adott, dolgozatot írni, megtanulni egy verset, stb. Amikor az elsősökkel végzett, ők hazamehettek. Az öcsém is elindult mindig haza, de volt olyan, hogy mire én is hazaértem, ő még nem volt otthon: elunta a gyaloglást, meleg is volt még szeptember-októberben, és ő elaludt az egyik árokban, én meg visszamentem keresni. Mikor ez már többször előfordult, akkor nagyon a lelkére kötöttem , hogy melyik oldalon alhat az árokban, és akkor, amikor én vágtatok biciklivel hazafelé, csak egyik oldalra kell figyelnem, és észreveszem, nem kell még vissza is jönnöm érte, és cikk-cakkban keresni. Ez így ment is egy darabig, nem tudom, meddig, aztán egyszer csak fellázadtam: mondtam hogy tanuljon meg biciklizni, nekem már túl nehéz őt cipelni.

Az iskola 1 tanteremből, és egy tanító-bácsiból állt, és a papból, aki a hittanórákat tartotta. Az első sorban ültek az elsősök, a másodikban a másodikosok, és így tovább, a katedráról nézve jobbról a fiúk, balról a lányok, minden osztályban hárman-öten nemenként.Ötödikben már csak hárman voltunk lányok, ketten fiúk, és a felettünk lévő "osztályokba" már legfeljebb hárman-négyen voltak. Itt említem meg, hogy az öcsémnek nevezetes lett egy osztálytársa: Novák Dezső is akkor, ott volt elsős.

Ugye, azt hinné az ember, hogy ilyen körülmények között bizony gyengécske tudást lehetett szerezni ebben az iskolában? Hát ez nem így volt. Állítom, hogy Tiborcz Lajos tanító bácsim volt életemben a legjobb tanár, nagyon jól megalapozta tudásunkat a következő évekhez. Még így, az "egysoros" osztályoknak is maradandó tudásanyagot adott át, én a későbbi években sosem éreztem hátrányát annak,hogy itt jártam ezt a 3 osztályt. Biztos vagyok abban, hogy velünk sem foglalkozott többet, mint a többi osztályokkal, pedig az ő lánya osztálytársam volt.

Azért voltak itt érdekes megoldások arra , hogy külön lehessen egy-egy osztállyal foglalkozni. Pl. valamelyik osztály bent maradt, és ha jó volt az idő, a többi kiment az udvarra, és hangosan mondani kellett az egyszeregyet. A hittanórákon is működött ez a megoldás: a kicsik bent maradtak, a nagyok kint hangosan mondták latinul a minisztrációt. Ha kicsit súg valaki, még most is elmondom, pedig sosem tanultam latinul.

Nemcsak az iskolai oktatás alapozta meg a tudásomat ezekben az években. Én nagyon szerettem olvasni, de előző lakóhelyünkön, 10 éves koromig csak azokhoz a könyvekhez jutottam hozzá, amik szüleimnek voltak. Ez nem volt túl sok, de ezeket már addig többször kiolvastam, pedig felnőtt irodalom volt.Itt viszont egy egész könyvárba szabadultam bele: a jegyzőség kapott egy könyvtárat, ami az irodában volt. Ide a lakásunkból át lehetett menni, és Apukám megengedte, hogy olvassak. Igaz, hogy nagyon nem nekem való könyvek voltak, de engem minden érdekelt. Már nem mindenre emlékszem, de néhányat felsorolnék: Az Ifjú Gárda,Távolban egy fehér vitorla, Azsajev: Távol Moszkvától, Jan Zsiska életéről a "Tűzkehely", aztán: Új barázdát szánt az eke, A turjánon beérett a rozs. No, ezeket csak elrettentő példának hoztam fel, mert megvolt az összes Jókai, Mikszáth, Móricz, Gárdonyi, A háború és béke, A Karamazov-testvérek, a Bűn és bűnhődés, Victor Hugó, Verne, Ady, József Attila, és még sok minden, ami most nem jut eszembe. Én pedig csak olvastam, és olvastam. Még azon is gondolkodtam, hogyan lehetne biciklizés közben is olvasni. Ezt, szerencsére, nem tudtam megoldani. De nem volt villany, gyenge kis petróleum-lámpáknál olvastam minden este. Egy esetre nagyon emlékszem: szüleim valahova elmentek este, és tudtam, hogy nagyon későn fognak megjönni. Aztán meghallottam, hogy megjöttek, gyorsan elfújtam a lámpát, de azon izgultam, nehogy bejöjjenek, és megfogják a forró lámpaburát, mert akkor megtudják, hogy nem tartottam be, amit megígértem, hogy időben lefekszem, és alszom.

Egy kicsit vegyes volt ez a tudásanyag, amit itt beszereztem a három év alatt, de arra azért jó volt, hogy tágította a látókörömet, úgy térben, mint időben. Mindenesetre többet ért, mint a mai szappanoperák.

Amikor hetedikes voltam, már nem emlékszem, ki, és miért, de meghívott, hogy nézzem meg vele a szombathelyi május elsejei felvonulást, és én mentem. Ez már sokkal komolyabb volt, mint Gotthárdon az első szabad május elseje a bicikli szépség-versennyel, sok-sok szocialista alkotást vonultattak fel, minden csupa piros volt, rengeteg ember, tábla, zászló, és teherautókon, vagy traktorokkal vontatva különféle szocialista életképek. Azt nem mondom, hogy élmény volt, inkább nem értettem, minek ez a nagy felhajtás.

Egy csodás nyaralásunk is volt ekkor, az utolsó nyáron, amikor már a hetediket is befejeztem. Balatonbogláron voltunk, gondolom, szakszervezeti üdülőben, két hétig. Nekem nem volt új a Balaton, hiszen kisgyerekkoromban sok időt töltöttem Fűzfőn, de azóta nem. Meg az nem volt igazi nyaralás, ez az volt. Ültünk és feküdtünk a parton, napoztunk, és fürödtünk. De sajnos, úszni nem tanultam meg itt, pedig jó alkalom lett volna. Hajókiránduláson is voltunk, van egy fényképem, ami tán a Helkán készült. Az üdülőben csak mi ketten voltunk gyerekek, és egy gimnazista fiú, olyan két évvel lehetett idősebb nálam. Mivel neki sem volt más társasága, úgy mondhatom, hogy  néha "ránkfanyalodott", volt, hogy átsétáltunk együtt, hármasban az öcsémmel, Lellére , de nagyon untuk egymást. Felmentünk ott a kis hegyecskére is, mik is rajta azok a gömbformájú fémvázak, amik még mindig ott vannak?

A  végére hagytam a nagy szerelmet. Magas volt, karcsú, és szőke, kékszemű, egy osztállyal járt fölöttem. Érdekes, hogy mindenki tudta, pedig mi csak néztük egymást. De azért egyszer, nem tudom, hogyan oldottuk meg, elmentünk biciklikirándulásra kettesben Körmendre, ez biciklivel olyan 6-8 km lehetett, jól el is fáradtunk, és amikor elbúcsúztunk, megpuszilt. Kb. ennyi volt, de tudom, hogy ha mi nem költözünk el, együtt maradtunk volna, még most is együtt lennénk. De elköltöztünk, mi gyerekek voltunk, többet nem találkoztunk.

Azért ez így nem igaz egészen.  Egyszer, úgy tizenvalahány éve, Körmendre kellett mennem kocsival. Megnéztem a telefonkönyvet, benne volt, felhívtam. A felesége vette fel, bemutatkoztam, ő rögtön tudta, ki vagyok, hiszen írtam előbb, hogy "mindenki tudta." Elmondta, hogy ő mennyire hálás Apukámnak, mert elintézett nekik valami reménytelen ügyet. Mondtam neki, hogy arra fogok járni, és bemennék hozzájuk. Nagyon örült, hívott, mentem.  És találkoztunk, 50 év után!  Beszélgettünk egy órát, pont olyannak láttam, mint gyerekkorunkban.... Na, itt írhatnám, hogy ennyi volt, de azért azóta is sokszor eszembe jutott, hogy ha akkor nem 13, hanem csak pár évvel több vagyok, lehet, hogy nem így végződött volna ez a mi kis regényünk...

Apukám aggódott, hogy mi lesz velem a gimnáziumban, ahol nem leszek a jegyző lánya. Mert persze itt is csak a legjobb jegyeket kaptam, az nekem járt, már előbb elmondtam, de Apukám tartott tőle, hogy ez az egytanítós iskola nem elég alap a gimnáziumhoz. Állást változtatott, a következő tanévtől Vépre helyezték, ahol olyan általános iskola volt, hogy tantárgyanként külön tanár tanított. Igen ám, de valami közbejött, és a tanév kezdetére még nem laktunk Vépen. De Apukám mindenhogyan azt akarta, hogy a nyolcadikat komoly iskolában végezzem, ezért szeptembertől beadott Egyházashetyére, egy általános iskolás, körzeti, bentlakásos népi kollégiumba addig, míg Vépen nem rendeződik a lakás.

Egyházashetye csak pár hónap volt, erről nem írok külön fejezetet, pedig megérdemelné.

Megnéztem a "gugli"-ban, itt mindent meg lehet tudni a településről, tehát helytörténettel nem érdemes foglalkoznom. A lánykollégium a Felsőbüki Nagyok kétszintes úrilakában volt, gyönyörű parkban. Nem volt nagy létszámú ez a kollégium, minden évfolyamból csak egy osztály volt, és nem emlékszem, hogy voltak-e "alsósok", tehát nem sokkal lehettünk 100 fő felett.

Itt ismerkedtem meg sok olyan dologgal, ami nekem új volt, elsősorban az, hogy nem a szüleimmel laktam. Bizony hiányoztak, de én ezt nem mutattam, erős voltam. Meg aztán azt is meg kellett mutatnom, hogy én nem a hathuszassal jöttem, hanem itt is, mint eddig mindenhol, én vagyok az első, a legjobb. Semmin nem csodálkoztam, mindent tudtam azonnal, még akkor is, ha eddig azt se tudtam, hogy eszik-e, vagy isszák.

Itt már összeszokott, ismerős társaság volt, évek óta együtt voltak itt, a kollégiumban. Itt találkoztam először az úttörő-élettel, és a sporttal is. Természetesen mindkettőben azonnal át kellett vennem a vezető-szerepet, ami nem volt könnyű.  Röplabdát akkor láttam először, ezért az első mérkőzést csak végignéztem, aztán már beálltam játszani, és hamarosan "válogatott" lettem a kollégiumban. A magasugrás volt a másik, amiben "élre törtem": ollózva 145-öt vittem, az akkor ott igen jó eredmény volt. Csak az volt a baj, hogy tornaterem nem volt, csak addig "sportoltunk", amíg jó idő volt.

Az úttörő-életbe szervezőképességemmel léptem be. November 7.-e közeledve, versenyeztek az osztályok, melyik lesz szebben kidekorálva. Mi, nyolcadikosok, nagy, piros betűs jelmondatokkal raktuk körbe az osztály falát, minden betűt külön kivágva keménypapírból, és nem emlékszem, milyen technikával illesztettük fel magasan a falra. Először tanácstalanok voltunk, hogyan kezdjünk hozzá, aztán megoldottam. Az összes jelmondatot leírtam, kiválogattam az azonos betűket, mindegyiket előrajzoltam kockás papírra, kivágtam, és mindenkinek kiadtam, hogy melyik betűből hányat kell elkészítenie. Emlékszem, hogy úgy sétáltam körbe, mint egy tanár, mindenkihez odamentem, ellenőriztem, hogy jól csinálja-e, segítettem, ha kellett. Aztán még  szép, nagy piros ötágú csillagokat is vágtunk ki piros keménypapírból, ezeket domborúra is hajtogattuk, gyönyörű lett az osztálytermünk, megnyertük a versenyt, én meg a vezetőszerepet.

Nagyon ritkán látogattak meg bennünket otthonról, haza nem mehettünk. Szüleim már átköltöztek Vépre, de úgy volt, hogy az első félévet nekem Egyházashetyén kell befejeznem.Nekem már nagyon kezdett hiányozni a családom, és kitaláltam valamit. Azt ajánlottam, hogy ha hazamehetek Mikulásra, akkor előtte tartok egyórás előadást az éppen akkor a tananyagban szereplő Puskinról. Könnyű dolgom volt, én már nemcsak az Anyegint, hanem minden elérhető kisregényét és életrajzát  olvastam, csak össze kellett állítanom, mit tegyek bele, és mit hagyjak ki. Az előadás sikeres volt, de felesleges. Lázasan mentem haza, elkaptam az akkor járványos skarlátot. aminek 6 hét fekvés volt a gyógymódja. Így ért véget népi kollégista életem, és kezdődött egy új szakasz Vépen.
 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://hetvenentul.blog.hu/api/trackback/id/tr354353500

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása