"Azokban a régi szép időkben" nagy színházbajárók voltunk Győrben, még az első férjemmel. Akkor még nem épült meg a mostani színház, de helyette volt két kedves kisebb, az egyik a belvárosban, hozzánk nagyon közel, a másik a "Kamaraszínház", a szigeten. Mindent megnéztünk, a repertoárjukra még jól emlékszem: a Szentivánéji álom, a Vízkereszt, Marica grófnő, Zorba, Bál a Savoyban, A mosoly országa, és még sok hasonló. Akkor ott játszott fiatalon sok, ma már befutott szinész és szinésznő, aztán emlékszem egy szilveszter esti csodás műsorra az akkor hazatért Kiss Ferenccel, de hát nem erről akarok most írni, csak ez olyan, hogy ha színházra gondolok, mindig ez jön elő, pedig de régen volt, ötven éve...
Itt, Szombathelyen, elég szegényes volt még nemrég a színházi élet, épület és társulat híján. Aztán néhány éve elkezdtek színházról álmodni, mindenféle nagyvonalú tervek születtek, amik aztán el is hunytak. Aztán egyszer csak megtörtént a csoda: megalakult a társulat, épület nélkül. A régi Hemo épületében tartották előadásaikat, aztán meglett a valódi terv: ezt az épületet alakítják át, és addig a társulat az MMIK-ban játszik. Nagyon gyorsan történt az átalakítás, és ma már van igazi színház, és valódi társulat.
Én itt, Szombathelyen nem sokat jártam színházba. Míg élt a férjem, nem volt színház, most, mire lett, egyedül vagyok, és valahogyan, nem tudom, miért, nem vágytam a színházba. Aztán az uszodában összetalálkoztam Kis Marival. Amikor már sokadszor találkoztunk, és beszélgettünk, azt mondta, szeretne tegeződni velem. Hiszen mi, akik ott rendszeresen találkozunk, általában tegeződünk. Hát így is lehet nézőt szerezni: először fiam társaságával mentem el, még az MMIK-ban tartott előadásra, aztán a szabadtéri színpadon két nyáron is láttam az előadásukat, de az új színházban még nem voltam, pedig nagyon szerettem volna látni Az ember tragédiáját, de nem volt kivel mennem, és egyedül még sosem voltam színházban. Már úgy éreztem, nem is fogom látni, amikor múlt héten olvastam a helyi lapban, hogy megint lesz belőle néhány előadás. Hívtam barátnőmet, fiamat, nem jöttek. És akkor erőt vettem magamon: hát miért nem mehetek el egyedül? És elmentem, szombat este.
Már maga az épület is élmény volt: még nem láttam. Valahogyan úgy éreztem, ha nincs kivel mennem, nem mehetek. Hogy mennyi ilyen buta berögződés van az emberben! Így aztán nagy hatással volt rám már maga az épület is: hihetetlen átalakuláson ment át, mintha egy teljesen új épületet látnék, ami tökéletesre sikerült. Az impozáns oszlopsor már maga "felemel", megadja a hangulatot. A tágas előcsarnok a kis, modern ülőhelyekkel, az oldaltérben jól eldugott, de modern mellékhelyiségekkel és büfével tökéletesre sikerült, a nézőtér a hatalmas színpaddal szinte elvarázsolt, igazi színházélményhez adta meg a megfelelő környezetet. Az előadás pedig minden várakozásomat felülmúlta.
Az ember tragédiája mindig az a mű volt, amit nagyra értékeltem: amikor tanulnom kellett, a gimnáziumban, már olvastam és ismertem, aztán lassanként már egyes részeket szó szerint is tudtam belőle, nem is tudom, hogyan, mert megtanulni nem akartam sosem, de idézni belőle nagyon sokat tudok. De még színpadon nem láttam soha. Igaz, láttam a TV-ben Bástyval, Major Tamással, de az más, mint a színház, élőben.
Csak az elragadtatás hangján tudok szólni a díszletről és rendezésről, az egészen ötletes, újszerű, modern megoldásokról. Aranyosan jópofa volt, ahogy Ádám és Éva az Isten jobbtenyerében élnek, beszélgetnek addig, míg le nem szakítják a tiltott gyümölcsöt, aztán a tenyér kifordítja, kidobja őket. És jött a következő színtől végig a nagy ötlet: a teljes hátteret betöltő vetítővászon, ahol megjelentek a helyszínek és szereplők, de szépen, folyamatosan ki is léptek időnként a vászon mögül, majd vissza, folytatva a cselekményt úgy, hogy összekapcsolták a színpadon történteket a vetítővászonnal, ott is folytatódott tovább. Pl.Miltiádesz katonái a színpad szélén bejöttek egyesével, sorban, három-négy lépés után beértek a vászon mögé, ahol tovább masíroztak ugyanúgy, és ott bementek mondjuk egy várkapun, és így meneteltek hosszú ideig. Időnként a színpadon lévő szereplők párbeszédet folytattak a vásznon levőkkel, ki-be járkáltak a színpadon és a vásznon. Nekem nagyon tetszett ez a megoldás. Aztán voltak még olyan trükkök, amit nem tudtam kifigyelni, hogyan oldották meg. Ádám, mint Kepler a színpad sarkában levő asztalra borulva alszik el, és álmodja az első párizsi színt, ahol Dantonként a vásznon is. és a színpadon is megjelenik, majd felébred, és - bár tudtam, hogy ki kellett bújnia a Kepler jelmezből, majd vissza, amikor felébred , hiszen élőben is szerepelt a színpadon - mégsem vettem észre a cserét, pedig figyeltem. Nagyon ötletes volt, amikor az űrben hosszan a háttérre vetítették a szöveget, és a közönség néma csendben, áhítattal olvasta. Az újszerű, eredeti, ötletes rendezésért csak elismerés járhat Jordán Tamásnak.
Csodálatosan zengett Garas Dezső hangja az Úr hangjaként, jobb volt, mint Bessenyei. Nagyon tetszett, hogy Törőcsik Mari volt a Föld hangja. Évának volt két nagyon rosszul sikerült szava - az egyiptomi színben nem a korbácsra, hanem a hátára tette a hangsúlyt, egyébként helyes volt. Szabó Győzőt hagytam a végére azért, mert gondban voltam, leírjam-e a véleményemet, de leírom. Ádám egy fiatal, naiv, tudnivágyó, tapasztalatlan fiatalember, Győzőnk nagyon jó színész, de egy középkorú, kissé pocakosodó, dörzsölt fickó, tetoválással dúsítva. Egyébként meggyőző volt a játéka.
Nekem pedig rá kellett jönnöm, hogy egyedül is el lehet menni színházba, mert felejthetetlen estém volt, és ezentúl mindig menni fogok, ha olyat játszanak, amit látni szeretnék.
